A Nyúltrapp folytatódik – avagy munkában az író kommandó

A 88. Ünnepi Könyvhétre jelenik meg Tóth Gábor Ákos Ki(ny)írlak! című regénye a 21. Század Kiadó gondozásában – a kötet egyben tisztelgés a Charta ’77 máig érvényes szellemisége előtt.

Idén 40 éves a kelet-európai rendszerváltások szellemi előfutárának tekinthető Charta ’77 nyilatkozat. A Charta vezetői ellen hozott bírósági ítéletek szolidaritási akciókat indítottak el, így hazánkban is, ahol az értelmiségi elit több mint 250 képviselője 1979-ben levelet írt Kádár Jánosnak, felszólítva az MSZMP vezetőjét, vesse latba nemzetközi tekintélyét annak megakadályozása érdekében, hogy a keleti tömb országaiban politikai perek újabb hulláma kezdődjön. Az aláírók között szerepelt Tóth Gábor tanár (az első irodalmi szamizdat, a Szféra kiadója), aki később TÓTH GÁBOR ÁKOS néven irodalmilag is feldolgozta ezt az időszakot egy 1990-ben megjelent kultregényben, a Nyúltrappban (50 ezer eladott példány!), melynek egyenes ági szellemi örököse a mostani regény.

„- Hú, basszus, el sem hiszem, hogy ezt csináljuk – fújta ki a levegőt a jablanicai vadkan. – Esküszöm, olyan, mint egy film.”

Négy idősödő kelet-európai irodalmár – mintegy 40 évvel a Charta ’77 nyilatkozat aláírása után – elhatározza, hogy leszámol az őket „nyugdíjba” küldő, az aktuális trendeket meglovagoló, az írást labormunkaként felfogó bulvárszerzők hadával. Az intellektuális zsiványok attól sem riadnak vissza, hogy meghekkeljék a Frankfurti Könyvvásárt…

Rá is érnek, no meg aztán hiúságukban sértettek, amiért olyan területen óhajtanak elégtételt venni, ahol egyértelmű fölényben vannak a fércmunkák szerzőivel szemben.

A „küldetés” – ahogy ők nevezik – persze messzebbre mutató, hiszen korosodó férfiakként úgy egészében van teli a tökük a világ romlásával. Nem, ők nem a Feláldozhatók korosodó nehézfiúi és senkit sem fognak fizikailag bántalmazni. Viszont rájöttek, hogy hiába pampognak, senkit sem fog érdekelni, hogy mit nyafognak a vén szivarok – „savanyú a szőlő”, ezt kapják majd a pofájukba. – A díszdoktorimmal kitörölhetem a seggem – mondja valamelyikük –, ha még az irodalmi lapok is ezeknek a nyikhajoknak a faszállítási problémáiról cikkeznek. A széplelkű pinák meg azonnal tollat ragadnak, ha kipottyantanak egy gyerkőcöt magukból, és feltétlenül szükségét érzik, hogy tanítva szórakoztató mesét írjanak, mondjuk az epekövük vándorútjáról.

Egyszóval a zsémbes, sértett vénembernél nincs ádázabb ellenfél, pláne, ha meggyőzi magát, hogy ő a közjó letéteményese. A vén trógerek mindent bevetnek, amit filoszként nem is gondolnának róluk, ráadásul intelligenciában annyira felette állnak a kiszemelt áldozatoknak, hogy szinte kockázat nélkül küldik padlóra azokat.

A legalantasabb átverésekkel kiírnak, sőt kinyírnak jó néhány „irodalmi celebritást” a köztudatból – ha úgy tetszik, pusztán csínytevésből, viszont mérhetetlen eleganciával, és nagy-nagy élvezettel. Beintenek az önmagával szembe került európai értelmiségnek, az elbaltázott rendszerváltások szereplőinek– teszik mindezt szabad szájú, gyilkos humorral, mégis szerethetően.

AJÁNLÁSOK, VÉLEMÉNYEK
„Fogalmazzunk úgy: Kossuth Lajos azt üzente, elfogyott a ressentimentje. Szóval igazán jópofa, szellemes szatíra, amihez csak gratulálni tudok.” Garaczi László

„Marx szerint az emberiség kacagva búcsúzik a múltjától. TGÁ szerint épp ideje, hogy a jövőjétől is elköszönjön. Jó vihogást kívánok!” Németh Gábor

„Az olvasó a rendszerváltásnak nevezett katyvasz utáni évek egyik legizgalmasabb irodalmi feldolgozását veheti a kezébe.” Farkas Péter – Köln

„TGÁ úgy bánik a közelmúltunkkal, mint egy Bukowski figurába oltott hentes. Miközben trancsírozza a disznót, szivarozik és valami olcsó pálinkát szopogat.” Bárdos András

RÉSZLETEK A REGÉNYBŐL
A legnagyobb baj mégis csak az volt, hogy nem igazán hittek már az írott szó erejében, a könyvek évszázadok óta újraszülető mágikus hatalmában, olyasmikben, amit küldetésnek, üzenetnek és hasonló szarságnak hívtak a könyviparosok, de sokszor saját maguk is. Már amikor kiejtették a szájukon, tudták, hogy kamu az egész, s minden leírt szó egy kínszenvedésnek bizonyult, hiszen írhatták volna akár az ellenkezőjét is, akkor is benyalják az idomított olvasók – már pedig ez alapjaiban kérdőjelezi meg az egész tevékenység értelmét. Lám, most is, épp hogy csak belekaptak Salinger felszívódásának sztorijába, de ösztönösen távol tartották magukat attól, hogy akárcsak kísérletet tegyenek a titok megfejtésére, ha pusztán empirikus módon is, de legalább próbáljanak magyarázatot találni.

Az nyilvánvaló, hogy a klozetos hírt többen nézik meg az interneten, mint ahányan olvasták a Zabhegyezőt az egész kurva földkerekségen. Na és akkor mi van? Oké, oké, ne próbáljuk arra kenni az egészet, hogy ezek a hajdan daliás férfiak megvénültek, elvesztették a lendületüket, az alkotás immáron nem több számunkra, mint asztalosnak a srófozás. Nem lehet minden szövegromlást elintézni azzal, hogy elszálltak az évek. Az igazi kárhozat abban rejlik, hogy a dolognak már nincs tétje. A könyv akkor is könyv lesz, ha annyi gondolat sincs benne, mint egy elillanó lepkepukiban. Ez pedig kérdéseket vet fel…

 +++

Ezek úgy hevertek ott, mint holmi bálnavadász hajó még életben lévő trófeái, tarkójukra csatakos moszatként terült szét gyérülő hajuk, tekintetükből a zsigeri félelmet palástoló kútsötét mélység áradt. Aggodalomra persze semmi okuk nem volt, s egyébként is voltak annyira intelligensek külön-külön és együtt is, hogy évek óta megbékéltek már egy sebtiben lezavart stroke vagy infarktus gondolatával. A máj meg köztudottan elég gyorsan regenerálódik…

– Sokszor úgy érzem, vadásznak ránk – törte meg a pillanatnyi csendet Gavrilo. – S ha nem vagyunk résen, ezek le is mészárolnak. Egymás után, vagy kollektíve. Mindegy…

Mondjuk a többiek nem nagyon értették, hogy kire-mire gondol, mindenesetre kötelességtudóan belebólintottak a klórszagú vízbe, amitől a Gavrilóval szemben roskadozó Peteren erőt vett a hányinger. Ami csak azért érdekes, mert egyedüliként a társaságban ő az, aki soha nem ivott alkoholt, s ehhez tartotta magát előző este is. Ettől persze még tudott másnapos lenni – szokta mondani, leginkább csak nyelvi értelemben, mármint az előző naphoz képest. Talán nem okoz senkinek meglepetést, ha eláruljuk, hogy az efféle szóvicceit nem különösebben értékelte a környezete, mi több, a saját kiadója is egy korlátolt pöcsfejnek tartotta – miközben persze a patinás multi berlini filiáléja fényesen megélt a tehetségéből.

Bronek, akinek testi megjelenésében egyébként tényleg volt valami bálnás, nehézkesen megfordult, kikönyökölt a jacuzzi peremére – úgy tűnt, a szauna zárt ajtajával igyekszik valamiféle szemkontaktust kialakítani, nyilván sikertelenül, mert nagy busa feje erőtlenül zuttyant a karjaira, miközben ezek rejtekéből próbált egy néhány szóból álló puzzle-t összebarkácsolni.

– Szerintem… itt fognak eltemetni. Olyan, mint egy vízi… templom, teli ájtatos visszhanggal, meg fertőtlenített szentelt vízzel. Egyszerűen ideális… Lehetne kérnem egy hamvasztást a szauna kályhán?

– Baszki, legalább reggelizzünk meg, ha már kifizettük – bődült el a társaság negyedik tagja. Tibor szálfaegyenesen ült a víz alatti mozaikpadon, akár egy élő szobor, hófehér, dús hajkoronája glóriaként fénylett a gyéren megvilágított, párát szitáló teremben. – Aztán tőlem jöhet az angyali üdvözlet…

Elfogadom, az iménti jelenet után elég nehéz elképzelni, hogy ezeket a – Bronek szóhasználatával – kivénhedt csatalovakat annak idején a Charta ’77 nyilatkozat aláírása hozta össze. Ezek az urak – rögzítsük még egyszer: hajdani aláírók – sokáig nem is találkoztak személyesen az életben, csak leveleztek egymással. Aztán 1990 után szokásukká vált, hogy negyedévente összejöjjenek Budapesten egy-egy intellektuális hétvégére. Utóbb kényelmességből egy ideig skype konferenciahíváson bonyolították a megbeszélni valókat („csak kontrollnak, hogy bele ne őrüljünk a saját nagyszerűségünkbe”), de mostanában megint igény támadt a személyes találkozásokra. Ezen alkalmakkor mindig ugyanott, egy Duna-parti aparthotelben béreltek lakosztályt.

Kényszeresen hittek ugyanis az emberi szó erejében, mégpedig több megfontolásból is. Egyrészt menthetetlenül eljárt felettük az idő, ami gonoszul felértékeli az emberben a nyomot hagyni a világban – ha csak egy villanásnyit is – természetes igényét, másfelől – és ez szervesen illeszkedik az előzőhöz – a fent említett nyom artikulált megjelenítésén dolgoztak immáron évtizedek óta.

Igen, írásból, betűvetésből, szófosásból, okoskodásból, múltat és jövendőt összekötő váteszi lényükből éltek – a jelek szerint nem is rosszul -, s ennek megfelelően az írott szó mestereiként már jó néhány szakmai csúcsot meghódítottak.

Köztünk szólva: ezek a csúcstámadások nem tegnap történtek.

És nem is tegnapelőtt.

+++

A legfőbb probléma persze az volt, hogy Peter még nem látta világosan a célt. Az odavezető utat többé-kevésbé, de hogy utána mi lesz, hogy az a sokat emlegetett dominóhatás mit fog eredményezni, teljes homály fedte.

Ott állt az egymásba nyíló teremszerű helyiségek tengelyében, a plafonig érő fehér ajtók díszőrsége előtt, mint valami szomorú és tanácstalan hadvezér, aki azon morfondírozik, hogy miként kerülhetné el a felesleges vérontást, és megpróbálta elemeire szétszedni, majd más logika szerint újra összerakni a Kiürítési Tervet.

Ha jól emlékezett, Tibor keresztelte el így a nem közéjük valók kitakarítását az irodalomnak nevezett patinás klubból. „Kiürítési Terv” mondogatta csak úgy magának az üresen kongó, stukkógalléros fehér falak között.

Leninek is tetszett: Kiürítési Terv. Bár azonnal hozzátette: „Azért ez elég elmebetegen hangzik, nem gondolod?”

Peter agya azonban már tovább száguldott a kifejezés történelmi, illetve polgárvédelmi aspektusain, és javában arra összpontosított, hogy élesen elhatárolt csoportokra bontsa a Terv hatálya alá tartozó tömegeket.

Merthogy a prágai szeánszon e tekintetben sem jutottak közös nevezőre. Ismételten csak maga magának, de fennhangon így okoskodott:

– Nyilván nem lehet pellengérre állítani például azokat, akik Dan Brown vagy Steve Berry stílusában írnak. Ha jól csinálják, miért ne, a szórakoztató irodalom ennélfogva nem büdi. Annál kérdésesebb viszont, hogy a klasszikus celebek (kurvák, médiamunkások) önhánytatásai, és az épp regnáló politikusok mennybemenetele azáltal, hogy képesek kinyalni (leszopni) saját magukat, elég jó certificat é arra, hogy egy napon (lapon?) említsék őket a könyves web áruházak mondjuk Michel Houellebecq-kel. A következő szélhámos társaság a különféle tanítók, guruk és egyéb mások hülyeségéből élő tanácsadók, akik tulajdonképpen önmagukat reklámozzák írásaikban – magyarán a faszom akarja őket látni velem egy polcon a boltokban.

Peter megpördült s középső ujját felmutatva felordított: – De mindenekelőtt kikérem magamnak azokat a tetvedék pénzeszsákokat, akik más tollával ékeskedve nyomják a pofámba a sikertörténetüket!

Hirtelen megtorpant, szürke könyvtáros köpenye, amit azért hordott, hogy rá tudjon hangolódni a munkára, uszályként terült köréje, aranyló porzivatart kavarva az alkonyati napfényben.

– Aber – ordította – „Ich bin kein Nazi, aber…  – majd hozzátette mintegy magyarázatképpen: – Nem vagyok náci. Egyszerűen veszélyben látom Németországot!

Merthogy ezt kiáltotta a közönségnek egy színpadi kórus a Volker Lösch Graf Öderland / Wir sind das Volk rendezte darabban a drezdai Staatschauspiel színházban, ami azért elég sokat elárul a német néplélekről.

– És igen, én abban is kurvára biztos vagyok, hogy ezek nem fogják hagyni magukat. Senki nem adja fel egykönnyen az álmait.

„Végső soron sajnálni kellene őket” gondolta, „mert ha ezt elvesszük tőlük, semmijük nem marad – igaz, nem is volt soha.”

Ha látta volna valaki – mondjuk egy fifikásabb lesifotós az átellenben lévő Emléktemplom romjairól -, egy koszlott, zilált hajú, Lennon-szemüveges vénembert lát csupán, aki vélhetően most lépett le az öregek otthonából.

+++

Valahonnét előkerült Bronek úti snapszos palackja is –  a téglalap alakú, zsebbe csúsztatható, enyhén ívelt palack 60 gramm ezüstből készült jól záródó kupakkal, elején vésett tulajdonosi jelzéssel, egy kilencágú koronával, az alján 835-ös fémfinomsági jellel. Valamikor a XIX. sz. végén állították elő, feltehetően Bécsben. A testes cseh a Plzeň-Božkovban gyártott Fernet Stock nevű gyomorkeserűvel töltötte fel, amit a határon átránduló németek korsó sörbe löttyintve hajtanak fel – a finnyás ízlésű Peter szerint ez olyan, mintha visszafelé hánynának.

Valljuk meg: egy gyomorbajos íróembertől ez persze egyáltalán nem meglepő vízió, sőt! Nevezzük, mondjuk, azon hányingert keltő hiperrealizmus verbális lenyomatának, amit manapság leginkább olyféle merkantil festők művelnek, akik nyilván sosem hallottak még Hans van Meegerenről és az ő becses Vermeer hamisítványairól.

Miután Bronek égnek szegezett ájtatos tekintettel átszivattyúzta szájába a Fernetet, egyetlen teátrális mozdulat kíséretében körbekínálta, majd birokra kelve az elemekkel elüvöltötte magát: – Imé barátaim, eljövend hozzánk az ötven szürke árnyalata!

Mire az épp öblögető Gavrilo fuldoklási rohamok közepette bugyborékolva, eszelős tekintettel azt ordította vissza, hogy „végre beperelhetné valaki azt az ostoba picsát a szakma hitelrontásáért”. S bár ez utóbbival alapjában Tibor is egyet tudott érteni, figyelmét sokkal inkább lekötötte a pöttömnyi palack ballisztikai pályája a hadonászó szerb kezében.

– Induljunk ki abból, hogy szemérmetlenül lemásolt egy korábbi, a maga nemében akár jelentősnek is mondható művet, ám ami a legfőbb bűne, hogy ráadásul alacsonyabb szinten tudta úgymond visszaöklendezni – vázolta a problémát Peter, akit láthatóan hidegen hagyott az úti lapos további sorsa. – Ő maga mondta, hogy nem tartja egy Tolsztojnak magát, ami azért hibás önértékelés, mert még Dan Brown szintjét sem üti meg ez a szerencsétlen… de hát nyilvánvaló, hogy megcsinálták, miként a celebek többségét. Amire én csak azt mondom, hogy virágozzék száz virág, nem gondolhatjuk komolyan, hogy az emberek többsége Nobel-díjas szerzőkre vágyik.

– Ez az – kiáltotta Bronek -, szoftpornót minden háztartásba! A munkásosztály ismét a paradicsomba megy…

Fémesen kongó búvárharang ereszkedett le rájuk, mintha az ezüstből készült snapszos úti palack belsejében ültek volna, ahol az automata légfrissítők Fernet Stock illatot permeteznek szét. Az egyre dühödtebb széllökések pánsípjai kívül rekedtek, a négy jó barát úgy beszélgetett, mintha egy könyvtárszobában ültek volna. Peter előszeretettel szállt vitába Gavrilóval, de most kénytelen volt egyetérteni vele:

– Ezzel kitermelték azokat a szerzőket, akik képtelenek a valóságot átszűrni magukon. Magukkal helyettesítik a valóságot, azt sugallva, hogy valami fene nagy titkot osztanak meg az olvasóikkal. Pedig állandóan csak arról beszéltek, hogy kivel kúrtak a liftben, milyen paleomagokat találtak a szarukban, és hogyan próbálják kicselezni az elmúlást.

– Ezeket nem nevezném azért íróknak – mondta Bronek, miközben arab mintázatú sálját tekerte újra. – A politikus, a celeb, a kurva, meg az életmód tanácsadó ne fárasszon már azzal, hogy újra csomagolja a semmit.

– Vagy ugyanazt a szart, amit már mások is újracsomagoltak – hümmögött Tibor. Hirtelen felderült a képe: – Nem is értem, miért ne lehetne ezeket kipaterolni az irodalom címszó alól. Az a helyzet, hogy, miközben én is nyitott embernek tartom magam, ha meglátok egy ilyet a könyvesboltban, már fordulok is el.

Gavrilo élénken helyeselt: – Egyszerűen nem lehet a közönségre bízni a szelektálást, mert elvesznek a bőségben. Fel kell állítani egy…

Bronek felemelt ujjal tiltakozott: – Ugyan már mit? Cenzúrát, bizottságot, ízlés kommandót? Magad sem gondolod komolyan.

– Őrület – motyogta Tibor -, hogy megint ott tartunk, mint 77-ben. Az ember észre sem veszi és kivetkőzik magából. Olyan kényszerpályákon halad, amiről az agya, a szíve, minden zsigeri sejtje lebeszélné… és mégis.

+++

– Ne higgyétek azt – vette át a szót Peter -, hogy túlspilázzuk a biztonsági intézkedéseket, valószínűleg el sem tudjuk képzelni, ennél fogva modellezni sem tudjuk azokat a reakciókat, amik bekövetkezhetnek az akcióink nyomán. Kis túlzással azt mondhatom, ez a kis parnasszusi játék a társadalom olyan rétegeit is felbolygathatja, amelyek csak és kizárólag erővel és veszélyesen tudnak reagálni ezekre. Leegyszerűsítve a vérbunkókról, másfelől a politikailag támogatott celebekről beszélek.

Tibor kitűnő dramaturgiai érzékről tanúságot téve szólásra jelentkezett: – Nem tudom, hogy megoldható-e, de én otthon egy tizennegyedik századi kódex írópulton dolgozom, amire azért van szükségem, mert a sok üléstől bedagad a lábam.

– Na menj a picsába – rándult meg Peter válla, ahogy odakapta a fejét -, nekem félóránként kell pisálnom, akkor most rendeljünk nekem egy reneszánsz bilit?

Ezen elviccelődtek egy darabig, hiszen Gavrilóról kiderült, hogy szürkület után nem tud autót vezetni, Bronekről meg köztudott volt, hogy a hiányzó lábának fantomfájdalmaira hivatkozva a partidrogokkal azonos hatású fájdalomcsillapítókra szokott rá – amiktől viszont olyan száraz lesz a szája, mint a Kalahári-sivatag, egyszóval egész szikvíz üzemet lehetne alapozni rá.

Miután leugatták a rokkantakat, végre munkához láthattak. Tibor az előző fiaskót követően megpróbálta eljátszani az eminens tanulót:

– Véleményem szerint egy kisebb falattal kellene kezdenünk a munkát. – A munka szóra mindenki felemelt hüvelykujjal és hujjogással jelezte mélységes egyetértését. – Már csak azért is, mert az esetleges lelepleződés veszélye is kisebb egy kevésbé motivált könyvpiacon. Ebből a szempontból Magyarország ideális kísérleti terep lehet.

+++

De akkor már a jablanicai vadkant nem lehetett leállítani. A fellépés előtt nem mert sokat inni, ettől aztán kibírhatatlanul kocka lett, s úgy lamentált, mint valami plébánosba oltott falugazda az anonim alkoholisták adománygyűjtő rendezvényén.

– Hülyék vagyunk – pampogta -, mert idáig átlag rosszfiú aggyal gondolkodtunk. Ez viszont, lássuk be, nem a mi terepünk. Ráadásul beleőszülünk, mire végeznénk, s közben újratermelődik a gyom megint. Igazából egyszerre kéne lecsapni, csak még azt nem látjuk pontosan, hogy hová.

Így beszélt, rögtön többes számban, hogy senkinek ne legyen problémája a mértéken felüli, megerőltető gondolkodással. És jól számított, mert mindenki csak hümmögött egyetértése jeléül. Bronek és Tibor pillantása az üres stampedlik felett keresztezte egymást, míg Peter elmélyülten pásztázta tekintetével a kivilágított belső termet.

– Átkozott machiavellisták vagyunk – szólalt meg kis idő múltán. – Vérprofi, hidegfejű manipulátorok, akik saját céljaik érdekében eszközként használják fel embertársaikat, miközben kínosan ügyelnek rá, nehogy leleplezzék őket. Szerintetek van valami különbség köztünk és a nyáladzó pszichopaták között?

– Bármilyen gonosznak is látszik, a machiavellista mégsem ugyanolyan, mint a pszichopata, utóbbi ugyanis élvezi a másokkal való kegyetlenkedést – berzenkedett Dicsőséges Páncél. – A machiavellista nem örül annak, hogy hátrányos helyzetbe hozza a másik felet, csupán a céljai érdekében teszi ezt.

– Arra gondolsz – nézett rá csúfondárosan Tibor -, hogy a machiavellisták sikere az impulzuskontrollban keresendő, mivel kitűnően tudják szabályozni érzéseiket, és az érzelmeik nem zavarják össze a gondolataikat?

A többiek felnyerítettek, de Gavrilo csak csóválta a fejét: – Lehet engem ekézni, mi frend, de az igazság az, hogy meglátásom szerint befuccsoltunk. Pürrhoszi győzelmeket arathatunk még párat, de a háborút nem nyerhetjük meg. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de ha nem találunk ki valami igazán ütőset, kárba veszett minden eddig befektetett energiánk.

– Mi lenne – gondolkodott hangosan Peter -, ha végre nem a személyt, hanem az írását támadnánk be. Ez mégis csak közelebb áll a szakmánkhoz. Teszem azt, olyasmit írnánk bele ezekbe a szarokba, amitől elmegy az olvasók kedve. Ordenáréságokat, iszlám fundamentalista meg náci faszságokat, rasszizmust rogyásig, pedofíliát, szóval mindent, amitől az embernek kifordul a bele…

Elharapta a mondatot.

– Vagy ez nagyon meredek?

A válasz kiolvasható volt a tekintetekből. Az erősen lehűlt levegőben csak a leheletük párállott: ördögszarvas, kénbűzös túlvilági porkolábok a Pokol kapujában.

Interjú TÓTH GÁBOR ÁKOSSAL egy korábbi könyve, ” Az édesvizi mediterrán” kapcsán: