Kultúra

MAGYARKA

A békéért, az emberek boldogságáért, a kommunizmusért! /a szerző felvétele/

Szatmári István MAGYARKA című novellája Anna moszkvai tanulóévein keresztűl bemutatja a várost és az 1980-as olimpiát is.

 

SZATMÁRI ISTVÁN ÍRÁSÁT OLVASHATJÁK

Anna 20 éves volt és gyönyörű, aminek nem volt igazában tudatában. Azt persze érezte, hogy zavarba jönnek körülötte, de legalábbis megváltozik a férfiak viselkedése, de amitől ők hirtelen elhallgattak, elanyátlanodtak, vagy éppen erőre kaptak – bódító szépsége – az neki mindennapos volt. Átlagosnak gondolta magát. Megszokta. Ki tudja, milyen génkoktélt kevert ki a természet, amikor megszületett  egy magyarországi vidéki városkában, ahol annyi minden történt az elmúlt néhány száz évben, annyiféle nép járt arra felé, aminek felfejtése szinte lehetetlen. Vonásai, alakja valamilyen ősi női szépségideálra üthettek vissza, amely be van égetve a világ minden férfija tudatába kitörölhetetlenül. Ráadásul általában jó kedvű és természetes volt, mint egy virág: nézzétek, mily jó élni.

Az iskolában jól tanult,
élte gondtalan, kacagós leányéletét, csakhogy a gimnázium véget ért, valamit kezdeni kellett magával. Jó volt a reáltantárgyakban. Egyik ismerőse javasolta, próbálják ki a januári felvételit külföldi egyetemre. Ha jó jegyeket kap, átviszi a nyár eleji felvételire a Budapesti Műszaki Egyetemre. Ha nem olyan jókat, legalább kipróbája, milyen egy egyetemi felvételi. Beírta célként a Szovjetuniót és az atomerőművek szakot, mert az nagyon komolyan hangzott. És felvették! Olyan csinnadrattával jött meg az értesítő, olyan nagy dologként híresült el a városban, hogy már nem volt visszaút. A Szovjetunió akkoriban egy magyar átlagpolgár számára szputnyik, Lajka kutya, űrhajó volt, a szimpatikus Gagarin, a megváltó atom. A szocializmus tombolt, a Szovjetunió volt a magyar újságokban a minta, a munkások országa, mely felszabadította, békés és megbízható védőszárnyai alá vette a kis Magyarországot, amiért hála és köszönet járt a nagytestvérnek. Akik a dolgok mögé láttak, és más volt a véleményük, ’56 után hallgattak, mint a sír.

Anna édesapja állatorvos volt, aki szorgalmasan termékenyítette a teheneket, oltotta a háziállatokat, a téesz és háztáji hibrid gazdaság nyerteseként kiemelkedően jó anyagi körülményeket teremtve két leánygyermekének és feleségének. Életének nagy részét a természetben töltötte, csak azzal foglalkozott, ami közvetlenül érintette. Nem lépett be az egyetlen pártba, mert idegenkedett a sok tartalmatlan handabanda pofázástól. Neki nem volt szüksége arra, hogy pártgyűléseken hívja fel magára a figyelmet. Inkább szaladt a dolga után, vadászott, méhészkedett. Amikor kiderült, hogy felvették a gyermekét Moszkvába, büszkén fogadta a gratulációkat. Fogalma sem volt arról, milyen vadvilágba ugrik fejest drágalátos kislánya. Elképzelése sem volt arról, képtelen volt belegondolni, hova kerül, mi történhet ott vele, s milyen állapotban, milyen tapasztalatokon átvergődve kapja egyszer vissza. Hosszú géppel írott leveleket küldött neki, amit a lánya könnyes szemmel olvasott végig, majd semmit sem csinált úgy, ahogyan az apja tanácsolta.

A hosszú szerelvény kanyarogva gördült be Moszkva Kijevi pályaudvarára, a nagyváros környéki megállókon áthaladva, amelyek peronjain öregasszonyok virágot és gyümölcsöt árultak. A Szovjetunióban a távolsági vonatokon való utazásnak nagy kultúrája volt: hatalmas ország, hosszú vonatutak. A nemek között nem tettek különbséget a jegyeladáskor, ezért sokszor igen vegyes társaság  találta magát bezárva egy négyszemélyes hálókocsi fülkékbe. Olyan történetek születtek, melyekre a szereplők egész életük során emlékeztek. A pályaudvar előtt átható benzinszag: az alacsony oktánszámú orosz benziné. Később, a külföldi gyártású autók tömeges elterjedéséhez alkalmazkodott az üzemanyag gyártás is: eltűnt a benzinbűz.

Anna első benyomásai Moszkváról
igen rosszak voltak. Tapasztalatait egy szóban lehetett összefoglalni: mocsok. Nem mintha Magyarország Európa mintaországa lett volna a tisztaságot illetően. A szomszédos Ausztriában, de főleg Svájcban járva döbbent rá egy magyar, mit jelent a patyolat tisztaság. Csakhogy amit Anna tapasztalt, ugyanakkora, vagy nagyobb tisztasági lépcső volt – lefelé. Szinte civilizációs visszalépés. Ezt megtapasztalta minden európai, aki Moszkvába érkezett és nem szállodában lakott. Elkeserítő tapasztalata volt ez – visszaemlékezéseikben megírták – a múlt század húszas, harmincas éveinek Moszkvába emigrált kommunistáinak (bárcsak ez lett volna a legnagyobb bajuk), a cambridge-i ötök Szovjetunióba menekült angol kémeinek (könyveket írtak erről), de bizonyára még a kommunista vezér Rákosi elvtársnak is, amikor az 1956-os forradalom után, áldásos tevékenysége jutalmául Kirgizisztán egyik járási székhelyén találta magát egy vízvezeték és csatorna nélküli épületben.

Anna egy harmincas években épült kollégiumban lakott, melynek ki tudja miből készült válaszfalai tele voltak poloskával, melyek kiirthatatlannak bizonyultak. A diákok vaságyuk négy lábát vízzel töltött konzervdobozba tették, hogy távol tartsák maguktól őket, csakhogy lehetetlen egy éhes poloska eszén túljárni: a plafonon másztak, s amikor egy alvó diák fölé értek, lesz, ami lesz, rápottyantak. Mi célból? kérdezhetik tudatlan és tapasztalatlan olvasók. Mert az ún. „ágyi poloska” legkedvencebb csemegéje az embervér. Az evolúció sokmillió éves áldásos tevékenységének eredményeképpen ez a féreg nagyon ki van találva. Miután rátalált az áldozatára, az ágyi poloska két csövet szúr az emberbe. Az egyik szurin keresztül alvadásgátló és érzéstelenítő anyagokat juttat a gyanútlanul alvó emberbe, míg a másikkal megkezdi a vérszívást. Lakomája után teljesen más okokkal összekeverhető vérfoltok maradnak a lepedőn. Nem szovjet találmány ez a csodalény, Magyarországon is van belőle. Hogy közelebbről megismerkedjünk vele, mindössze évek hosszú során keresztül nagy önmegtartóztatást gyakorolva el kell kerülni a takarítást.

A WC-ken nem volt ülőke. A WC papír hiánycikk volt, a diákok újságpapírt használtak, amit tilos volt  beledobni a WC-be, mert eldugult tőle. Ugyanez a vattával. Ha az ember mosott, nem volt szabad magára hagyni a beáztatott vagy száradó ruhát és alsóneműt, mert azonnal ellopták. A WC mellett közvetlenül volt a konyha, a svábbogarak édenkertje. Ha festettek, ráfestettek az ezeréves korábbi festékrétegekre, ezért minden göcsörtös volt. Közfelfogás volt a „jó az!”. Semmi sem volt senkié, akkor minek igyekezni? A Hruscsov-érában épített bérlakásokba többnyire tovább vitték a társbérletek köpedelmét. A helyzet csak a rendszerváltás környékén változott meg, amikor a privatizált lakások drága bútorai és berendezései már sehogyan sem tűrték a koszt, valamint tömegesen megjelentek a bejárónők. Az oroszok a külföldieknek azzal magyarázták a tapasztaltakat, hogy „hiszen nemrég volt a háború…” Mint amikor a negyvenéves örök diák azzal magyarázza, hogy miért nincs még diplomája, hogy „hiszen csak nemrég jöttem ki az iskolából!” Valójában a „szocialista” rendszer lényegét tekintve életképtelen volt, csakis az erőszak, a még működő ideológia, a propaganda, és az ásványi kincsek tartották benne a lelket. Anna otthonról hozott tisztasága, rendszeretete nem találta helyét ebben a világban. Elveszett volt és levert. Nagyon lassan törődött bele a körülményekbe, de sohasem barátkozott meg velük.

Nagyon hiányoztak neki a magyar egyetemi városok szórakozási lehetőségei, klubjai, körei, a színpadok, színházak, mozik. A moszkvai kínálat jó részét indiai limonádé filmek tették ki, egy-két francia kalandfilm, az is kicsontozva, megvágva. Amit érdemes volt nézni, az a szovjet filmek egy része volt: el kellett bizonyos időnek telnie azonban, amíg egyáltalán élvezni tudta az irodalmi szöveget.

Az egyetemi oktatás nem esett nehezére. Logikus agya eligazodott a képletek erdejében, memóriája is képes volt tárolni az adatözönt. Humán végzettségűek sokszor nem tudják, mennyire nem lehet félrebeszélni a számok világában, s mennyire hamar kiderül, ha a diák nem értett meg, vagy félreértelmezett valamit, vagy nem tanulta meg az anyagot. Ha azonban sikerül alámerülnöd a fakorona-szerű ágas-bogas következtetésekben, s teszel hátra egy lépést, megláthatod a létrehozott eszköz és teória belső szépségét. Nagy élmény. Nem volt Annának terve a jövőjét illetően, nem tudta, mi az, amit nagyon szeretne eléri, nem volt kalkuláció, számítás. Csak azt tudta, érezte, hogy előtte homályos, de bíztató a jövő, aminek érdekében neki ezeket az éveket most végig kell élnie.

Már a főiskolát elvégezve látta igazán, visszatekintve, mennyire alacsony színvonalú volt az oktatás a budapesti műszaki egyeteméhez képest is. A különbség mindenekelőtt amiatt volt, hogy a szovjet professzorok el voltak zárva mindentől, ami külföldi: nem járhattak külföldi kiállításokra, nem kaptak szakfolyóiratokat, nem tarthattak kapcsolatot külföldi kollégákkal. Ilyen körülmények között hogyan is tarthatták volna a lépést európai és amerikai kollégáikkal? A titkosszolgálat mindenkit figyelt. Az volt a gyakorlat, hogy ha valamely területen nagyon lemaradtak, akkor a legújabb fejlesztéseket megpróbálták ellopni. Sok helyen gyártottak Magyarországon berendezéseket KGB által lopott tervrajzok alapján. A saját termékek általában méretesek voltak és súlyosak. Innen a vicc: a szovjet törpe a legnagyobb törpe a világon!

Baja volt Annának az étkezéssel is. A közétkeztetés körülményeit is a levesbe érő koszos körmök és az általános tisztátalanság jellemezte. A boltokban többnyire hosszú sorok, áruhiány még Moszkvában is, bár ez még mindig mennyország volt a vidéki üres polcokhoz képest. A vidéki lakosság 300-400 kilométerről is hétvégi társasutazásokat szervezett a moszkvai boltok „kincseinek” megkaparintására. Sok vidéki városban a brezsnyevi időkben jegyrendszer volt! Magyarországra akkoriban keveredő szovjetek legnagyobb hidegzuhany-meglepetését egy magyar ABC jelentette tele polcaival. Hogy ilyen egy szocialista országban egyáltalán lehetséges. Anna kenyéren, kefiren, krumplin és tojásrántottán élt. Nem volt nagyevő.

Jobb volt elkerülni a fogászati kezeléseket is, már csak annál az oknál fogva is, hogy a fogászoknak általában nem volt érzéstelenítőjük. A poloskáknak volt, a fogászoknak nem.

Még elsőéves volt,
amikor összeállt egy magyar sráccal, egy angyalarcú, a szovjet világban elveszetten fuldokló fiúkával. Anna volt a kezdeményező, női ösztönei delfinként felszínre emelték, megetették, rendbe tették a fiút, otthont teremtettek számára, s végül magáévá tették. Szüzek voltak még mindketten, úgy lettek egymáséi mint Ádám és Éva. Kiderült, hogy a srác igen olvasott, jó a humora, amit Anna nagyon élvezett. A fiú tudott mesélni és nevettetni. Nem hiába mondják, azé a nő, aki megnevetteti. Érdekes volt még az is, hogy a fiút igen érdekelte a politika: könnyű kis Philips rádiójával, melynek kiváló volt a szelektivitása, zavaróállomások zajából kiszűrve együtt hallgatták az orosz nyelvű  „Szabadság rádiót”, „Amerika hangját”. Különös csemege volt hallgatni a fellépő írókat: Vaszilij Akszjonovot, később Vlagyimir Vojnovicsot és Szergej Dovlatovot, akik szinte ismeretlen és távoli személyes barátaikká váltak. Kezdett a moszkvai élet elviselhetővé válni. Kapcsolatuk egészen az egyetem végéig kitartott, aztán véget ért. Máshol, más körülmények között nem működött.

A magyar diákok nagy része úgy élte le főiskolai éveit, hogy alig lépett ki a kollégium – főiskola – önkiszolgáló étterem háromszögből, s amint lehetett, sietett haza Magyarországra. Annának sikerült kiszakadnia ebből a körből, egyik tankörtársa meghívta a fiújával együtt a születésnapjára, ami után állandó vendégei lettek a negyedik emeleti kis lakásnak, ahol a tankörtárs lakott a nagymamájával és fiatal anyukájával. A nagymama sokat mesélt arról, amikor a polgárháború során végig-lovagolta a Kaukázust, a szovjet világot terjesztve tűzzel-vassal. A férjéről nem beszélt soha. Csak sokkal később derült ki, hogy a CSEKA egyik vezető embere volt, aki a belső tisztogatásoknak esett áldozatul. Anyaga máig titkosítva.

Ezeken a születésnapokon és ünnepeken lehetőség volt betekinteni abba a világba, amelyben a vendéglátók és vendégek éltek: egy-két vodka után a beszéd a munkahelyek, az áruellátás, a helyi és nemzetközi történések irányába fordult, amiből – nyitott füllel – sok mindent meg lehetett tudni. Nem, ezek az emberek nem voltak ellenzékiek, hiszen gyerekkoruk óta a párt ideológiájával fektették-keltették őket. Beette magát a bőrük alá, a csontjaikba. Ez volt a regények, filmek fő motívuma: jó vörösök, rossz fehérek, a szegények felszabadítása a kizsákmányoló burzsujok uralma alól. Elmesélték ugyanakkor, mivel foglalkoznak, mennyire nevetségesen alacsony effektivitású a parancsuralmi gazdasági rendszer, hogy az elöregedett politbüró semmiféle változtatásra sem képes, hogy milyen közelharcot kell vívni az alapvető élelmiszerekért és az összes javakért nem csak a boltokban, de a munkahelyi elosztási rendszerben is, hogy hamisság hamisság hátán mindenütt, mindenben. Egyedüli dolog, ami éltette sokukat mindettől függetlenül, az az ország katonai ereje volt, meghatározó szerepe a világban. Nagyok vagyunk, erősek vagyunk, ha kell odacsapunk. Erre büszkék voltak.

Az egyik egyetemi docens azt mesélte el, hogy a műszaki egyetemen, ahová a baráti társaság járt, melynek ő egyik felvételi bizottságát vezette, előírták, hogy diszkriminálni kell a zsidó származású felvételizőket, vagyis számukra numerus clausus volt érvényben a brezsnyevi években!

Ezek az esték – amikor nagy asztalt terítettek, körülülték, összejöttek a barátok, rokonok, szomszédok, ismerősök, az asztal tele ki tudja hogyan előteremtett finom falatokkal, fogyott a vodka, amikor mindenki kedves volt és nyílt, ismeretlenek voltak a magyaroknak, de annál inkább megkedvelték. Itt tanultak meg hőseink vodkát inni. Egy huzamban egy stampedlit lehajtani, élvezni ahogyan szétárad a gyomorban, majd gyorsan bekapni egy falat valamit. „Az első után nincs pihenő, a második a következő” – szólt a mondás. Nem az a fajta ivászat volt, aminek eredményeképp itt-ott elfekvő hányingertől falfehér emberek dülöngélnek, mint azt sokszor előfordult a városban, méginkább vidéken. Ez egy intelligens társaság volt: csak az emelkedettség, vidámság és a gátlások oldódása volt érzékelhető. Egy ilyen összejövetelen együtt volt minden: ital, sokféle finom étel, mosolyok, vonzások, történetek, viccek, gitár, ének, tánc, pohárköszöntők… Ez utóbbinak igen fontos szerepe volt. A ceremóniamesternek kinevezett résztvevő egyik vendég után a másiknak adta a szót, s bizony, nem lehetett csődöt mondani: mondani kellett valami tartalmasat és értelmeset a rád szegeződő szemek sugarában. Különös figyelemmel fordultak egy külföldi felé. Volt, akinek ez könnyen ment, volt, akinek a kínok kínját jelentette. Úgy vált élhetőbbé Annáék élete, ahogyan ők maguk részévé lettek a moszkvai életnek.

Különös volt, de egyre nyilvánvalóbb, és törvényszerű, ha belegondolunk: elsősorban kaukázusiakkal, baltikumiakkal és zsidókkal értették meg egymást, mert nekik volt sztereolátásuk a történelmükre és a jelenükre. Azért vagyunk képesek helyesen felmérni egy tárgy távolságát tőlünk, mert két szemmel nézzük, s a két leképezés különbségéből érzékeljük a távolságot, ez a kettős látás ad mélységet a szemek sík képének. Ezeknek a népeknek egyik szemképe a hivatalos propaganda volt, a másik szem képét idősebb rokonaik elbeszélése jelentette a valójában megtörténtekről, illetve a külföldön élő rokonoktól, emigráltaktól kapott információ.

Akinek volt bizonyos kitekintése a világba,
tudta, hogy Magyarország annak ellenére, hogy a „béketábor” (így nevezte a propaganda a szocialista országok testvéri közösségét) oszlopos tagja, olyan gazdasági reformokkal kísérletezik, amelyek talán feloldani képesek az emberek igényei és az utópikus tervgazdaság teljesítménye közötti kiáltó ellentétet. Magyarország a reformjai miatt népszerű volt. Némelyek arról is hallottak, hogy Magyarországon nagyon sok film, könyv nem csak a benn­fentesekhez, a KGB-sekhez és az ország vezetőinek aranyifjú gyerekeihez jut el, hanem megnézhető a moziban, megvásárolható a könyvesboltban. Emiatt a magyar kultúrpolitikusokat sokat bírálták szovjet elvtársaik. Az egyetem magyar közösségének nagy szerencséje volt, hogy ott tanult Kádár János személyi orosz tolmácsnőjének gyermeke, aki Moszkvába látogató magas beosztású magyar elv­társakat hívott meg a diákokkal való találkozásra: politikusokat, filmrendezőket, sőt még egyszer egy reformfilozófust is, aki a tiszta, eredeti, torzításmentes marxizmushoz való visszatérés szükségességét hirdette.

Olimpia 1980-ban Moszkvában

Képzelje el a kedves olvasó, hogy este egy országban fekszik le, s másnap egy másikban ébred. Nem úgy, hogy mondjuk Lappföldön feküdt le és Japánban ébredt, hanem úgy, hogy a szobád ugyanaz, a látvány, ha kinézel az ablakon, ugyanaz, de érzed, valahogyan megváltozott a világ, mert senki sem úgy viselkedik, ahogyan szokott. Ez a csoda megtörtént Moszkvában 1980-ban.

A kommunista diktatúra olimpiát rendezett. Valójában nem volt az a diktatúra kommunista, csak hivatkozott Marx és Engels urak valamikor világmegváltónak hitt, végsősoron rendkívül kártékonynak bizonyuló „baloldali” kitalálmányára, melyet nagy izzadsággal igyekeztek begyömöszölni a történelmi folyamatokba és a filozófiába. Már az óvodákban, gyermektáborokban elkezdték gyermekszívekbe plántálni a meseszintű ideológiát (ez volt a leghatásosabb, egész életre szóló, mert tudattalan), egészen a főiskolákig majd munkahelyekig. Még emigráns feleségek is külföldre vitték magukkal Londonba, New Yorkba, Tel-Avivba. Mindenkinek kötelezően be kellett bifláznia egy értelmetlenné lúgozott, tudo­mányoskodó handabandát, különben nem lehettél se’ mérnök, se’ agronómus, se’ orvos, se’ színész. Amit aztán a kommunista miséken (kisdobos -, úttörő -, komszomol-, párt-taggyűléseken) úgy kellett előadni, mint a katolikusoknál a krédót.

Dehát mi volt akkor ez az egész? Egy tejben-vajban fürdő, világhatalmi játszmát játszó, párt, titkosszolgálati, erőszakszervezeti elit uralma egy elbutított, mester­ségesen gyerekkorban tartott, folyamatos áldozathozatalra idomított néptömeg fölött, igyekezve eközben megőrizni, sőt szélesíteni a mindenkori Nagy Orosz Birodalom határait. Hogy mennyire fogalmuk sem volt Leninéknek és utódaiknak, hogy mire törekednek, mennyire banális volt a jövőképük, arra jellemző volt az, hogy az főiskola homlokzatán büszkén hirdette a felirat: „A kommunizmus = a szovjethatalom és az ország villamosítása”. Vagyis tűzzel-vassal a maguk képére kell formálni az országot, átgázolva hulla-milliókon, meggyilkolva, kirabolva, elüldözve az országból az értelmiséget, azután be kell vezetni a villanyt, és máris ott vagyunk a kommunista mennyországban.

Kinézve az ablakon feltűnt, milyen kevés az ember. Az utca tiszta, még a csikkeket is felszedték. A kereszteződésben fegyelmezett rendőrök, akik halkan teszik a dolgukat, igyekezve kevés zajt csapni. A boltokban nincsenek sorok! Az ember szinte már azt várta, hogy kezdik becsalogatni az embereket. A mindennapok orosz háziasszonya a sorbanállás művésze volt. Hogy vacsora legyen az asztalon, végig kellett volna állnia a félórás-órás sorokat minden egyes áruért. Ezért aztán bejelentkezett egyszerre több sorba, figyelve azok haladását, sebbel-lobbal megjelenve a helyén, amikor épp rá került a sor. Ebből persze sok veszekedés származott, de hát a folyamatos, általános áruhiány miatt amúgy is állandó volt a perpatvar. Az, hogy soha, semmiből sem volt elég, a rendszer egyik alaptétel­fantazmagóriájának tarthatatlanságából született. Nem létezett ugyanis öntudatos szocialista munkás. Újfajta ember. Voltak viszont érdektelen, nagyszájú, egymásra mutogató alakok, akik miatt a termés fele elveszett a betakarítás, szállítás, tárolás során. Megaztán mindenki lopott, ahol tudott. Vittek haza mindent, amit le lehetett csavarni, törni, elrejteni. Még a nyomozók is lopták (lopják!) a bűnjelként lefoglalt értékeket. Imígyen szólt a szocialista mondás: „ha nem lopsz, éhen koppsz”.

A békéért, az emberek boldogságáért, a kommunizmusért! /a szerző felvétele/

A békéért, az emberek boldogságáért, a kommunizmusért! /a szerző felvétele/

Az állami közétkeztetés zsíros, mocskos önkiszolgáló éttermei varázsütésre kicsinosodtak, eltűntek va­la­­hová a mosatlanságtól fekete kötényű százkilós gusztustalan izzadt nők. Helyettük fiatal, fityulás kiszolgáló leányok (diáklányok?) mosolyognak(!) rád. Valószínűleg a disznóformájú szakácsnőket egyszerűen lehetetlen volt kimosdatni. A mosolygás külön meglepetés volt. A Szovjetunióban ugyanis nem volt szokás moso­lyogni. Minek mosolyogni? Amit ember embertől akarhatott, az kötelező volt vagy járt. Azt számon lehetett vagy kellett kérni. Állandó volt emiatt az emelt hangú odamondogatás, egymás kioktatása, megalázása. Mosolyogni nem volt szokás a köztereken sem. A mosolyt az emberek rejtegették, család­juknak, titkos kedveseiknek tartogatták. És most tessék! Csak úgy osztogatták fűnek-fának!

Azért volt oly kevés az ember, mert az olimpia idejére nem engedték be a városba azokat az időlegesen nélkülözhető moszkva-környéki milliókat, akik oda HÉV-vel jártak be dolgozni. A rendfenntartók blokkolták az alvilágot: jó előre kitessékelték Moszkva 100 kilométeres körzetén kívülre nem csak a visszaeső bűnözőket, de a „munkakerülőket” és a bátor másként gondolkodó „disszidenseket” is.

1980 nyarán Anna úgy döntött,
hogy ahelyett, hogy szüleihez sietne haza, elmegy tolmácsnak az olimpiára. Pénzt is keres, gondolta, és ellátogathat a versenyekre. Jelentkezett az egyik magyar állami külkereskedelmi vállalat, az Elektroimpex moszkvai irodáján, ahol beosztották egy magyar gyártó mellé. Akkoriban, a Szovjetunió és a Nyugat éles szembenállása idején, a Szovjetunió a könnyűipari, rádióelektronikai termékeket a szocialista országoktól szerezte be, többek közt Magyarországtól, mert vagy nem kapta meg amit kért a Nyugattól a magas technológiai tartalom miatt, vagy mert más fontosabbra kellett a deviza. Ezért aztán az olimpia óriási megrendeléseket hozott a kisebb- és nagyobb magyar vállalatokat és szövetkezeteket összefogó Elektroimpexnek. Ezek a vállalatok, szövetkezetek sokszor nem voltak felkészülve sem technológiailag, sem kapacitásukkal az elvállalt munkára, viszont akkora volt a várható nyereség, hogy – lesz, ami lesz – belevágtak.

 Az oroszok azt gondolták, hogy a gyártók minden esetben komoly gyárak, mérnökhadakkal és óriási üzemcsarnokokkal. A magyar gyártó azonban sokszor valamilyen itt-ott megtelepedett szövetkezet volt, amely az akkori idők vállalkozói formáiban ügyeskedő Tsz-melléküzemágakat és maszekokat (kis egyéni magánvállalkozókat) mozgatott. Az olimpiai szállítások zsíros falatnak bizonyultak. Mindenki, akinek köze volt az ügyhöz, jelentős bankbetét-növekedést konstatált, kezdve a „feltalálókkal”, vagyis a tervezőkkel, akik feltalálóként adták elő magukat, a beüzemelő szakmunkásokig, akik külföldi napidíja magyar forintra váltva szép summát tett ki. S ott voltak a köztes mérnökök, főmérnökök, igazgatók és párttitkárok, személyzetisek, akik moszkvai utazása „halaszthatatlan” és „nélkülözhetetlen” volt titkárnőik kíséretében a munkálatokat előkészítendő. A moszkvai külkeresek rubeltízezrekben tobzódtak: mivel nagyon sok mindenre nem költhették a pénzt, sokan közülük jobb híján mértéktelenül ittak-ettek, ezzel bizonygatva maguknak, hogy nekik most milyen jó.

Sok villa és hétvégi ház épült az ott keresettekből az olimpia után. Egy dolog nem érdekelte különösebben a magyar főnökséget: a produktum. Általános volt a vélekedés: a szovjeteknél akkora az áruhiány, hogy átvesznek mindent, a bűnrossz dolgokat is elnyeli és megemészti a szovjet piac hatalmas korgó bendője. Volt még egy érdekes aspektus: az elszámolás módja a szocialista külkereskedelemben úgynevezett „azonnali inkasszó volt”, ami azt jelentette, hogy ha feladtál egy árut a vevő országába, amint átlépte a határt, azt a magyar központi bank azonnal kifizette az exportőrnek. Kit érdekelt a vevő véleménye? Egyáltalán ki volt a vevő?

Egy minisztérium. Akihez a tervgazdálkodás keretei között az áru került, az azt nem vette, hanem kapta, a beszerzés folyamatában többnyire részt sem vett. Csakhogy az olimpia mégis más volt! Versenyek, egyenes adás, a világ szeme. Annak a szövetkezetnek a terméke, amelyhez Annát rendelték, rém rosszra sikeredett, a szovjetek imádkoztak, hogy valahogyan baj nélkül kihúzzák vele a versenyek végéig, aztán a nagyon elfuserált műszaki berendezések autogénnel való darabokra vágása ócskavastelepi sorsát szánták neki.

Ebbe csöppent Anna, és mivel tapasztalt tolmácsok és üzletkötők a szovjetek és magyarok közötti veszekedés fordítását már nem vállalták, itt, Anna tolmácsolásával borult ki a nemtörődömségekkel, a „majd lesz valahoggyal”, „a fiúk majd megoldják” -kal, hazugságokkal, cinizmussal és a szovjetek lekezelésével teli bili. Anna lassan ráeszmélt, mibe keveredett. Moderátorsága azonban váratlan fordulatot hozott a tárgyalások menetében: természetesen nem szólt bele semmibe, ő „csak” fordított, de a káromkodó gyűlöletté fajult elégedetlenség, az alantas felelősség-áthárítások és nagyképű demagóg magyarázatok az ő bájának, kedves személyiségének, mosolygós tekintetének hullámtörőjén enyhe kifogásokká, bosszankodássá és fejcsóválássá szelídültek.

A felek megértették, hogy az olimpián együtt kell működniük, azokkal az eszközökkel kell dolgozniuk, amelyekkel rendelkeznek, s csak egy lehetséges út áll előttük: vállvetve végigcsinálni. Így is történt. A rendezvények után a felek úgy megörültek, hogy nem ütötték meg a bokájukat, hogy szétszaladtak, s igyekeztek az egészet elfelejteni, mint egy rossz álmot. Hogy aztán mi lett a magyar berendezések sorsa, azt csak a konyakos-bizalmas, fülledt légkörű külkertárgyalások résztvevői tudják.

Anna a játékok idejére – mint a kiszolgáló személyzet tagja – szobát kapott a frissen épült grandiózus Kozmosz hotelben, mely előtt ott tört az ég felé az „Űr meghódítóinak” tiszteletére emelt emlékmű, tetején egy, a német V2-re igencsak hasonlító rakétával. Munkahelye a televízió központ volt, ahová a szállodától félóránként induló ingyenes buszjáratok közlekedtek, mint ahogyan a versenyek helyszínére is. Az egyik reggel egy fiatalember huppant mellé a busz ülésére, aki kiszúrta, hogy Anna magyar újságot olvas. Kiderült, hogy egy osztrák állampolgárról van szó, egy újságíróról, akinek anyja bácskai magyar, apja osztrák volt.

Ezután rendszeresen együtt buszoztak, együtt ebédeltek a tévé-központ önkiszolgáló éttermében, ahová összecsődítették a város legjobb szakácsait, hogy a világ minden részéből odagyűlt sportújságírók úgy gondolják, hogy ilyen egy orosz közkajálda. A Szovjetuniót alkotó köztársaságok különvonatokat, külön repülőgépeket indítottak Moszkvába „Ukrajna az Olimpiának” „Tengermellék az Olimpiának” felirattal, tele válogatott élelmiszerekkel, alapanyagokkal. Volt is az éttetemben minden, mi szem-szájnak ingere. A tenger gyümölcseivel kezdve a vadhúsokon át a finomabbnál finomabb tortákig és egzotikus gyümölcsökig és gyümölcslékig. Lehetséges, hogy maguk a szakácsok sem láttak még ilyet.

A fiú kérte Annát, hogy mutassa meg neki Moszkvát.
Végigvitte hát ezen a kőrengetegen, melyet kedvelt, hiszen fiatalsága legvirágzóbb éveit töltötte ott. A komor épületek sorát, a soksávos főutak kötelékét parkok szakították meg templomokkal, melyek valamilyen csoda folytán túlélték az egyházellenes kampányokat. A futkározó gyerekek, a merengő öregek emberközelivé képesek tenni a merev rendőrállamokat is.

Aszfaltot súroló késői fények Moszkvában. /A szerző felvétele. /

Aszfaltot súroló késői fények Moszkvában. /A szerző felvétele. /

Nyár volt, és Moszkvában a nyár a legszebb évszak. Tavasz lényegében nincs, az ősz meg sokszor hideg és esős. A tél végén egyik nap még esik a hó, amit erős hókotrók tolnak félre az utakról, vagy szorgos házmesterek hangos kaparással a járdákról hajnalban, másnap egyszerre madárcsicsergésre ébredsz, harmadnap meg már alig marad nyoma a hóbuckáknak. A napok egyre hosszabbak, míg végül alig akar lebukni a nap: este 10-11-kor is nappali fényben lehet sétálni szinte kozmikus fényviszonyok között. Ilyenkor, vacsora után indul sétára a moszkvaiak apraja-nagyja. Kéz a kézben, vagy kerékpáron csalinkázva a széles járdákon. Hétvégéken a tereken zenekarok lépnek fel.

Igen romantikus, amikor hirtelen ellep mindent a nyárfák pihéje, melyet maga előtt görget a sugárutakon mindenhová eljutó nyargaló, hűsítő szél. Egyre melegebbek a nappalok, amelyeket hirtelen óriási felhőszakadások szakítanak félbe. Ilyenkor csuromvizes lesz minden, a járókelők futásnak erednek. Erre az özönvízre még a legelmélyedtebben dolgozók és a depressziósok is felkapják a fejüket, félbeszakadnak tárgyalások, teaszünetet rendelnek el. A Föld felfedezésének mámorában tobzódó gyerekek visonganak örömükben. Amikor vége a viharnak, felszárad az aszfalt, a levegő párás lesz és tisztaszagú.

Anna elvitte a fiút ortodox templomokba, melyek tele voltak élettől búcsúzó öregasszonyokkal, hajlongó hívekkel, gyertyákkal, kormos festményekkel, jelmezbe öltözött nagy hasú papokkal. Minden arra szolgált, hogy a látogatót elbűvölje, titkok sejtésének olyan dimenziójába emelje, amelyeket majd egyszer felfednek előtte, amikor minden egyértelmű és világos lesz, csak itt és most más az ember dolga. A jövőnek ezen ígérete ahhoz kell, hogy ne tegyen olyat, ami esetleg megzavarja most és majd. Anna családja nem járt templomba, Anna nem volt megkeresztelve. Józan apja úgy vélte, hogy ha majd megnő, maga eldönti, szeretne-e vallásos lenni, s majd ehhez, ha akar, vallást is választ magának.

Anna apját katolikusnak nevelték. Nagyon sokszor elmesélte, gyerekként mennyire unta a latinnyelvű abrakadabra miséket. Később meg már csak azért is kimaradt a templomból, mert képtelen volt felállva mon­­dani a hiszekegyet. Már a legelején elakadt, a „hiszek a mindenható atyában” – nál. Hogyan lenne ez az atya mindenható, amikor Anna nagyszüleinek és gyermek apjának szeme láttára hajtották el a szomszédokat, egy hétig vitték állva marhavagonban étel és ital nélkül, majd a megérkezésük napján meggyilkolták őket? Ez olyan elfogadhatatlan ördögi tett volt, amit egy mindenható valaki nem nézhet tétlenül! Ahogyan nem nézheti tétlenül a rengeteg szenvedő beteg, öreg, nyomorék embert. Ő egy saját teremtett törvényeinek kiszolgáltatott Istenben hitt. Sokszor említette a családjának, mint aki tudja: „az Isten jó, de kiszolgáltatott”.

Anna fizika szakkör tanára,
a gimnáziumban az ősrobbanásról beszélt, amelynek során világmindenség keletkezik a semmiből, meg arról, hogy a csillagok, amiket látunk, valójában galaxisok, melyekben egyenként száz milliárdnyi olyan nap van, mint a bennünket éltető (Petőfi Erzsikéjének azt kellett volna mondani inkább, hogy “Ne válasszunk magunknak galaxist?”). Anna érezte, hogy ezek a dolgok meg a templomi kiemelkedés a mindennapokból valahol, valahogyan összeérnek. Mérnökként megtanulta érezni a számok és mértékegységek mögött álló potenciális erőt. Az arányokat. Az, hogy a semmi közepén ott ragyog egy gigantikus vörösen izzó „kályha”, mely bolygóival, az egyiken az emberiséggel, száguld a semmiből a semmibe, számára nem volt sehogyan sem megmagyarázható, megnyugtatóan elfogadható, helyre tehető.

Egyik nap a fiú arra kérte, kísérje el egy moszkvai családhoz, amely már két éve várja, hogy elhagyhassa az országot. A férj az Moszkvai Állami Egyetem, a „Lomonoszov” fizikus tanára volt emigrálási szándékuk bejelentéséig. Munkanélküli lett, rádiókat javított, hogy megéljenek. Azon az estén legalább 15-20 olyan emberrel találkoztak, akik kiutazási engedélyre vártak, s szenvedtek a hivatal packázásától. Volt, akinek engedélyezték az ország elhagyását, s mikor már mindent eladott és pénzzé tett, visszavonták az engedélyt. Hogy miért akartak elutazni? Mert már jól tudták: az ország poshadt álló­vizét képtelenség felfrissíteni, megváltoztatni.

A Szovjetuniónak vége, évei megszámlálva, ha az a szám valószínűleg nem is kevés. Az életüket szerették volna megélni, világot látni, élni valahol sorok, hiány nél­kül, szerették volna megcsinálni magukat, kitörni az örökös kollektív elvárásokból. Szervezetekbe belépni és kilépni, nem félni, nem lenni kötelesnek, nem érezni, hogy azt csinál valaki veled, amit csak akar. Egyenlőnek lenni bíróság előtt. Hangosan mondani és hallgatni véleményeket, olyan filmet, köny­vet, újságot olvasni, színházi előadást nézni, amilyet csak akar. Szabadnak lenni, vagyis lehetőséggel bírni arra, hogy megtaláld a módját, hogy segíts magadon és ha akarsz, másokon. Jogot arra, hogy ha akarod, hazát választhass akkor is, ha csak az lehetsz, aki vagy. Ha esetleg már késő, hogy beinteg­rálódhass valahová, akkor tehesse ezt meg a gyereked és annak gyermeke.

A fiút arra kérte a családfő, hogy vigyen Nyugatra egy fizikai tárgyú tanulmányt, melyet fizikusok egy ismert folyóiratához kellett eljuttatni. Annával azonban úgy döntöttek, hogy jobb lesz, ha Anna viszi haza, s adja fel. A család meglátogatása után ugyanis észrevették, hogy a buszra, amellyel dolgozni mentek, az utolsó pillanatban mindig felszáll egyvalaki, egyszer pedig alaposan átkutatták őket a szálloda bejáratánál. Mintha a szobájukban is kutakodtak volna távollétükben. Valakik rajtuk tartották a szemüket.

A tanulmányt Anna egy budapesti postán adta fel, s mint később megtudta, rendben meg is kapták. Egyik este Anna a fiú szobájában aludt. Jó volt. Barátja biztonságot sugárzó világpolgár volt. A németen kívül beszélt franciául és angolul, hordozta azt a szabad és független nyugatiságot, melyet Annából a kádári iskolában igyekeztek kiölni, de legalábbis nem fejlesztették. Nem tudta akkor még Anna, hogy egyszer ez az ember a férje lesz, két lányuk apja, Bécsben fognak élni, s mire egyszer elválnak, már ő is fog beszélni a németen kívül franciául és angolul.

Eljött 1980. augusztus 3-a,
az olimpia záróünnepségének napja. Anna is ott ült a lelátón. Fergeteges volt a kavalkád, táncosok, akrobaták bemutatója, az a túláradó boldogság, ami akkor jön létre, amikor az emberek ráéreznek arra, hogy egy nagy hangyaboly részei, s a többiekkel együtt lenni mily boldogító. A záró­ünnepség fénypontján elbúcsúzott és elrepült a szellők szárnyán léggömbökre függesztve egy hatalmas Misa maci, a játékok kabala állata. Mindenki könnyezett.

Egyik este, amikor már a barátja elutazott, egyedül ment este haza a szállodába. A sötét folyosón, amikor az ajtót nyitotta, hirtelen belökték a szobába. A három fiatal férfi alig szólt valamit, egy-két szót kaukázusi nyelvükön. Úgy bántak vele, mintha valamilyen igen drága, különleges, lopott ételt fogyasztanának, szertartásosan, kiéhezetten. Nem okoztak fájdalmat. Nem alázták meg jobban a kelleténél. Nem rongy volt, akibe beletörölték sáros cipőjüket. Úgy tartották, fogták, mint egy nagyon drága vázát, melyből mindhárman többször szomjukat oltották.

Kemények voltak és pengeélesek, de gyöngédek. Mondhatni, lovagiasak. Olyanok voltak, mint a fiatal toporgó versenylovak, feszült izmokkal, tele energiával. Úgy tűntek el, ahogyan megjelentek a semmiből. Anna nem tett feljelentést: nem akarta, hogy meghurcolják, hájas nyomozótisztek kéjes kíváncsiságát kielégítve suttogó és kárörvendő pletyka tárgya legyen, hogy híre menjen a magyarok közt, hivatalos személyek levelez­zenek szégyenéről. Nagyon nagy hiánycikk volt a repülőjegy (mint minden szükséges dolog), neki pedig másnapra szólt. Haza. Összecsomagolt és elrepült.

A főiskola végén Anna először hazaköltözött, majd férjhez ment, bécsi lakos lett. Osztrák külkercégnél dolgozott, ott kamatoztatta orosz nyelvtudását. Csilingelő vidám hangja sok klienst szerzett vállalata tulajdonosainak. Messzire jutott alföldi kisvárosától, még a bécsi opera kórusában is énekelt. Moszkvai éveit befedte az új események, történések csillámpora. Csak néhanapján jutottak eszébe a moszkvai barátok, a zajos születésnapok, fiatal élete. Ilyenkor félrevonult, és elbőgte magát.

 

A szerzőről

Láng Judit

Láng Judit, - Libik György díj (2016) Radnóti díj (2018) Szécsi Magda díj (2018) író, újságíró, rádiós.
Írásaiban és tevékenységével kiáll a társadalmilag alávetettek mellett: a "Tiszta víz mozgalom" facebook - csoport vezetője. Írásai megjelentek a Népszavában, és annak irodalmi mellékletében a Szép szóban, a Litera.hu, a huppa.hu-n, az Irodalmi Centrifugában, a Demokrata.info-n, a PR. Heraldban, az Amerikai Népszavában, illetve más egyéb közéleti és irodalmi portálokon. Holokauszt túlélő szülők gyermekeként meggyőződéses antifasiszta.