Az elmúlt másfél év tapasztalatait osztja meg Molnár Aranka és Szcsaurszki Tamás. Mindketten évtizedek óta tevékenyek a közösségi munkában. Fejlesztőként figyelik, kutatják, elemzik a hazai civil társadalmat. A helyi közösségekre és a civil szervezetekre ható körülmények, folyamatok, a változások és 20 év tapasztalata a tanulóműhely elindítására sarkallta őket.
Így írnak erről: 20 éve ismertük egymást, de sohasem dolgoztunk együtt. Különböző területeken tevékenykedünk, de egy konkrét esemény és annak következményei elindítottak minket a közös munka útján. Célunk, hogy megtaláljuk a fejlesztők feladatait a jelen és a jövő magyar civil szektorában. Nagy szavak. Azért mutatjuk be a Parolában a Legyen képünk róla! tanulóműhelyt, mert történetünknek számos kiváló közösségfejlesztő is főszereplője.
Mindig minden történetnek, kezdeményezésnek, elindult új szerveződésnek vannak főszereplői. A Legyen képünk róla! tanulóműhely-sorozatot ebből a szempontból két részre lehet osztani. Az elején, amikor az ötlet megfogalmazódott és hozzáláttunk a tervezéséhez, a műhely kidolgozásához Scsaurszki Tamás és jómagam, Molnár Aranka voltunk a főszereplők. Hozzánk csatlakozott Kosztolányi István, akivel egy konferencián találkoztunk, és akiről kiderült, hogy hasonló kérdések foglalkoztatják, mint minket. A műhelyeken a főszereplők minden alkalommal azok a fejlesztő szakemberek, akik bemutatják a munkájukat, az elmúlt 10-15 évben tapasztalt változásokat, a megváltozott helyzethez történő alkalmazkodást és lehetőségeiket. Azonban ilyen sokféle nézőpontot nem tudunk egy írásban megjeleníteni, ezért ez a cikk Tamás és Ari szemszögéből mutatja be ezt a szakmai műhelyt.
Van képünk róla?
2023. november 10-én született meg a műhely ötlete, egy kávézás során. Tamás a Gyökerek és Szárnyak Alapítvány igazgatói posztját adta át, és ebben a folyamatban ellátogattak azokra a településekre, ahol már működtek közösségi alapítványok, így Miskolcra is. A Miskolcért Közösségi Alapítvány tagjai, kurátorai mellett szerettek volna a szervezeten kívüli szakemberekkel is találkozni és beszélgetni a város társadalmi, közösségi és civil lehetőségeiről, kihívásairól, így ültünk le kávézni és beszélgetni. Az ember gondolkodását, véleményét mindig befolyásolják az épp friss élményei, tapasztalatai.
Ari a találkozó előtti napokban vett részt egy olyan nyilvános beszélgetésen, amelyet egy a városba kívülről (a fővárosból) érkező jól ismert egyesület szervezett. A beszélgetés mély nyomokat és sok-sok kérdést hagyott benne: Hol van azoknak a felelőssége, akik kívülről avatkoznak be egy település életébe? Mennyit kell tudniuk a helyi viszonyokról és kapcsolódásokról, mennyiben, és milyen mértékben bízzanak és hallgassanak a helyi aktorokra, milyen szerepet szánjanak nekik (és maguknak), amikor a beavatkozás mellett döntenek? A kérdéseken túl az is foglalkoztatta, hogy nem etikus olyanokról beszélni, véleményt alkotni, akik nincsenek jelen, így nem ismerhetjük meg az álláspontjaikat, azokat az okokat, hogy miért is döntöttek és cselekedtek úgy, ahogyan tették és nem másképp. A beszélgetésre kritikus időpontban, az önkormányzati kampány idején került sor. Miskolcon az volt a tét, hogy a 2019-ben megválasztott városvezetést újraválasztják-e, avagy a Fidesz „visszaveszi” a város vezetését. A beszélgetés egyik fókusza a város részvételi programja volt. A beszélgetés résztvevőjeként úgy érezte Ari, hogy – a nem elegendő információk miatt – a beszélgetés többször félrement, és fals képet adott a szándékokról és eredményekről.
Elmesélve ezen élményeit Ari újra élte a történetet, és megerősödött benne, hogy a felelősséggel, a beavatkozással, a fejlesztéssel, a fejlesztő szervezetekkel és a mai magyarországi fejlesztési szükségletekkel fontos lenne foglalkozni. Ebben miskolci beszélgetőpartnerei is megerősítették, egyetértettek.
Képesek vagyunk elindulni?
Aztán hónapokig nem történt semmi. Mindaddig, amíg meg nem érkezett Arihoz Tamás elköszönő ímélje. Ennek hatására Ari előtt felelevenedtek a novemberi kávéházi beszélgetés inspiráló emlékei, és a tettek mezejére lépett. Fölhívta Tamást, hogy mit szólna hozzá, ha gondolkodnának a fejlesztő szakembereknek szóló műhelyen, amely novemberben már szóba került közöttük. Meg is egyeztek: az első személyes találkozó a Rákóczi téri Csiga kávézóban volt. Ekkor már áprilist írtunk. Az hamar kiderült, hogy az alapokban egyetértünk, az értékeink azonos tőről fakadnak, de máshonnan közelítjük a fejlesztést, és ezért máshonnan közelítünk a témához. Tamás a civil szervezetek pénzzel való támogatása felől indult, és az érdekelte, hogy mi a támogató felelőssége, és mik a lehetőségei egy olyan együttműködés létrehozásában, amely a lehető legnagyobb mértékben épít az általa támogatott szervezet tudására, elképzeléseire, és bizalmat, cselekvési szabadságot ad neki a munkában. Ari pedig a fejlesztést egyre közelebb hozta a közösségfejlesztéshez, és annak etikai kérdéseit, a felelősséget, a beavatkozás szintjeit kezdte feszegetni. Természetesen mindezeket a mai magyarországi viszonyokra értelmezve, hiszen ebben a világban dolgozunk, itt szeretnénk fejleszteni. Az első alkalommal, 4 órás beszélgetés után, úgy álltunk fel, hogy erről még sokat kell beszélgetnünk. Így elindult egy rendszeres (kb. kéthetenkénti) beszélgetés közöttünk, azután egy ponton, augusztus magasságában megérkeztünk oda, hogy valójában nem látjuk át azt, hogy mi a helyzet jelenleg az országban a civil szektorban. Vannak tapasztalataink, van néhány információnk, de azt, hogy hogyan változott meg az elmúlt évek alatt a civil szektor, nem tudjuk. Tudjuk, hogy a szektor összement, a pályázatok terén megszüntetett versenylehetőségek az eddig jól működő, fejlesztési programokat megvalósító, főleg kistérségekben, kistelepüléseken működő szervezetek zsugorodásához vezetett, amelyeket már csak a lendület visz, és a tagok a szabadidejükben önkéntesen visznek bele cselekvéseket. Így találtuk meg a közös metszéspontot kettőnk elképzelésében, hogy mielőtt bármit is gondolnánk vagy terveznénk a mostani fejlesztési szükségletekről, először nézzük meg, hogy a benne dolgozók, az ország több pontján élő kollégák mit is látnak most, milyen változásokat tapasztaltak az elmúlt 10-15 évben a civil szektorban. Vagyis a cél, hogy „Legyen képünk róla”, ami a tanulóműhely-sorozat címe is lett.
Kiket szólítsunk meg, kiket hívjunk meg, hogy csatlakozzanak hozzánk ebben a szakmai gondolkodásban? Olyan szakembereket szólítottunk meg, akiket ismertünk, és tudtuk, hogy legalább 15-20 éves munkatapasztalattal rendelkeznek; akikről tudtuk, hogy képesek reflektálni a saját munkájukra, és azt nagyobb kontextusban is látják; akik hisznek a munkájukban, de más nézőpontot is el tudnak fogadni. A csoportra nézve figyeltünk arra, hogy legyen budapesti és fővároson kívüli tagunk, helyi és országos szervezetben dolgozó, valamint elsősorban támogatásosztó, illetve támogatást fogadó szervezet képviselője is. Nem törekedtünk arra, hogy sokan legyünk, így 15 fővel kezdtük a munkát. Nem ímélt küldtünk először, hanem mindenkit felhívtunk telefonon, hogy elmondjuk, mit tervezünk, és személyesen hívtuk, hogy kapcsolódjon a „Legyen képünk róla” tanulóműhelyhez. A harmadik-negyedik műhelyen közösen döntöttünk újabb négy ember meghívásáról. Abban azonban megegyeztünk, hogy nem törekszünk arra, hogy sokan legyünk, mert akkor együttlétünk elvesztené a közvetlen, bizalmi légkört és hangulatot.
Fontos, hogy hárman dolgoztunk a műhelyek szervezésén, és ez nemcsak a feladatok megosztása miatt előnyös, hanem azért is, mert így tudjuk egymást erősíteni, inspirálni és jól kiegészíteni.
Vannak helyzetek, amikor Tamás a bátrabb, és van, amikor Ari. Például az első alkalom időpontjának a kitűzésében Ari volt a bátrabb. Tamás augusztus magasságában még úgy érezte, hogy nem készültek fel eléggé, még mélyebben körbe kell járniuk a lehetséges szakmai irányokat. Ari szerint viszont készen voltak, és javasolta, hogy vágjanak bele, és szervezzék meg az első alkalmat szeptemberben. Így tettünk, és jó, hogy bevállaltuk és elindítottuk a műhelysorozatot. A közöttünk lévő dinamikát jól egyensúlyozza Koszti évtizedes tréneri tapasztalata és őszinte elkötelezettsége a civil szektor mellett: minden munkamegbeszélésünket élvezetessé teszi, minden téma feldolgozására van javaslata. Neki köszönhető, hogy nem esünk szét, hogy mindig tartjuk az időt, hogy mindenki szót kap és jól működünk együtt – s ez a műhelyekre is igaz!
Egyéni képek
A műhelyeknek van állandó forgatókönyve: minden alkalommal a csoportból 2-3 fő felkészül, és 20-20 percben bemutatja azt, hogy ő hogyan látja az elmúlt 10-15 évet, hogyan hatott a munkájára, hogyan változott meg az a társadalmi közeg, amelyben dolgozik, mik lettek az új kihívások. A hallottakat minden esetben közösen értelmezzük és dolgozzuk fel. Eddig 4 műhelyünk volt, amelyeken 10 előadást hallgattunk meg.
A műhelyeknek mindig azok voltak a főszereplői, akik épp bemutatták a saját munkájukat, a saját ügyeiket. Az előadók mindig nagyon felkészültek voltak, jól átgondolták a munkájukat, jól prezentáltak, a cselekvések és a tényleges megvalósulás mellett mindig sort kerítettek elemzésre és értékelésre is. A bemutatások egyben őszintén kitértek a nehézségekre, az elakadásokra, a küzdelmekre. Nem csupán megállapításokat hallhattunk, hanem sok-sok kérdést is az előadóktól, amelyek megválaszolásához, megértéséhez gyakran hozzásegítette a csoport a történeteket mesélőket. A saját történeteiket bemutató szakemberek reflektív módon nézhettek szembe a munkájukkal, és inspirálódhattak a külsősök, a jelen lévő szakemberek figyelmétől, kérdéseitől, véleményétől. Mindezt úgy, hogy a bemutatások nagyon személyesek is voltak: nemcsak a munkáról szóltak, hanem a munka mögött (mellett) zajló emberi folyamatokról is.
Az előadók felkészítésénél fontos volt nekünk, hogy szabad kezet adjunk nekik abban, hogy mennyit és hogyan beszélnek a terepről, annak változásáról, a munkájukról és annak változásáról, illetve a saját szakmai karrierjük alakulásáról. Olyan légkört akartunk teremteni, ahol – a munka örvén – mindenki arról és úgy beszél, ahogy szeretne. Az előadók számára presztízs az, hogy az ő munkájuk, az ő történetük érdekli a kollégákat, eljöttek miatta erre az alkalomra, és ők pedig azzal tisztelik meg a hallgatóságot, hogy átgondoltan, felkészülten érkeznek az alkalmakra. Ennek is köszönhető, hogy mély és feltétel nélküli bizalom és egymásra figyelés jellemzi az együttléteinket, ahol szabad elbizonytalanodni, nem tudni, nem érteni, kételyeket megosztani egymással. Őszintén tudunk egymás felé fordulni, megosztva azokat a dilemmákat, amelyeket a civil szektorban, a civil szervezetek körében látunk. Elárulhatjuk törékenységünket, kudarcainkat, de beszélhetünk olyan sikerekről, amelyekre senki sem figyelt fel, olyan álmok megvalósításáról, amelyek csak nekünk voltak fontosak.
Azzal, hogy a főszereplők 10-15 évet átfogva beszélhettek a munkájukról és magukról sokkal teljesebb képet kaptunk róluk. Nem projektekben dolgozó szakértőként vagy szervezeti vezetőként láttuk őket egy-egy pillanatra felvillanni, hanem teljes emberként, akinek a szakmai karrierje komplex módon függ össze a magánéletével, és alkalmazkodik a környezete változásaihoz. Ez új dimenziót adott a kapcsolatainknak – miközben a műhely egyes résztvevői évtizedek óta ismerik egymást.
Ugyanakkor a szakemberek saját történetein keresztül a maga komplexitásában ismerjük meg a különböző települések, térségek kapcsolati rendszerét, helyi viszonyait, a helyi társadalomban uralkodó működéseket és értékeket. Ehhez hasonlóan az országos folyamatokról, az elmúlt 10-15 évben bekövetkezett változásokról is más perspektívából hallunk és beszélünk, és a “szokásostól” egy kicsit eltérő kép alakul a szemünk előtt. Mindezt az is segíti, hogy senki sem fest jobb képet a munkájáról, hogy a kollégák elismerjék, egy adományozó támogassa, vagy éppen bekerüljön egy kiadványba.
Lett képünk róla?
A műhelyek szervezőiként elmondhatjuk, hogy a magyar civil szektorról alkotott képünk sokat változott, cizelláltabb és sokrétűbb lett. A beszélgetések során számos figyelemre méltó jelenséget és értéket találtunk, amelyek megfelelő szakmai és pénzügyi támogatása hozzájárulhat, hogy az elmúlt 10-15 évben tragikusan meggyengült szektor elinduljon az erősödés és újjáépülés útján. Itt most csak két dolgot írunk le:
- A szektorban óriási szakmai tudás halmozódott föl, és ennek átmentése, bővítése és naprakésszé tétele fontos elrugaszkodási pont lehet egy erős, független, a társadalmi haladás mellett elkötelezett civil szektor építéséhez. A leépülés ellenére még mindig sok jeles szakember dolgozik itt, vagy kapcsolódik önkéntesként a szektorhoz. Továbbá örömmel látjuk, hogy van egy fiatalabb generáció is, amelyik a szektor általános gyengeségei ellenére ide jött dolgozni. Ők nem kezdők, mert mögöttük is van jó pár ledolgozott év, számos siker – ők csak fiatalabbak és frissebbek, mint azok, akik már 15-20 éve dolgoznak itt.
Véleményünk szerint támogatni kell, hogy ezek az emberek egy időre ki- és leléphessenek a mindennapi “projekt-taposómalomból”, a generációk találkozhassanak és beszélgethessenek egymással, a tudásukat egymással megoszthassák, és közösen gondolkodhassanak arról, hogy miképp tudják a hazai civil szektor fejlődését elősegíteni – és mindez ne az önkizsákmányolásukra épüljön. Nemcsak új projektekre van szükség, hanem olyan fizetett időre is, amelyben csak együttlét, kapcsolatépítés és gondolkodás van, s aminek a célja lehet az eddig nehéz évekre való visszatekintés, az elszenvedett kudarcok számbavétele és veszteségek megsiratása, de szólhat a “színtiszta” pihenésről és újratöltődésről vagy az előrenézésről is.
- Az elmúlt 15 évben a komoly szakmai és közösségi munkát végző, be nem jegyzett (informális) csoportok száma jelentősen megnőtt. Ők azok, akik erősítik az emberek közötti bizalmat, segítik az emberek bekapcsolódását a közösségeiket érintő ügyek megoldásába. Egyszerre jelentenek szakmai hozzáadott értéket, állampolgári felelősségvállalást és óriási hitelességet. Miközben ezen csoportok szerepe nőtt a társadalomban, a bejegyzett civil szervezetek súlya pedig csökkent.
Úgy gondoljuk, hogy az informális csoportok támogatása eddig egy jópofa plusz volt, mostantól viszont sokkal komolyabban kell őket vennünk és munkájuk, fejlődésük szakmai és pénzügyi támogatását prioritássá kell tenni. Meg kell alkotnunk egy olyan modellt, aminek nem az a vége, hogy jegyeztessék be magukat, és működjenek civil szervezetként, hanem az a célja, hogy munkájuk kiteljesedését támogassa – függetlenül attól, hogy milyen működési formát választanak. Azt is megkockáztatjuk, hogy – elismerve ezen informális csoportok szerepét és munkáját – a magyar civil szektort civil és közösségi szektorrá kellene átnevezni.
Tanulságok az első év után
Amikor terveztük a Legyen képünk róla! tanulóműhelyt, nem gondoltuk át, hogy hány alkalom legyen, mennyi időre van szükség ahhoz, hogy ténylegesen lássuk azt a helyzetet, ami ma Magyarországon van, amelyben a civil szervezetek dolgoznak és léteznek. A második alkalom után fogalmazódott meg bennünk, hogy legyen egy évad, vagyis 2024. szeptembertől 2025. júniusig 5 alkalom, és közösen döntsük el a hogyan továbbot. Az erről való beszélgetés során fel sem merült, hogy lezárjuk, sőt mindenkinek volt elképzelése arról, hogy mivel és hogyan folytassuk szeptembertől. Számunkra ez az egyik legnagyobb elismerés, hogy a résztvevők nem unták meg, nem üresedett ki, hanem mindenki látja benne a lehetőséget a közös tanulásra. Ami nekünk erőt ad a szervezéshez az az, hogy olyan szakemberek történeteit hallgathatjuk, akik bulldog módjára dolgoztak, akiket semmi sem tudott eltántorítani a cselekvéstől, attól, hogy egy jobb igazabb társadalomért dolgozzanak. Hiába próbálták az elmúlt 10-15 évben a gondolkodó, cselekvő, változást akaró embereket ellehetetleníteni, ezek az együtt töltött alkalmak, a megismert történetek mutatják, hogy nem lehetett.
A Legyen képünk róla! műhelyekben az a jó, hogy „itt nem kell semmit csinálni” – fogalmazott az egyik résztvevő. „Szerintünk egy izgalmas és új szerepet tölt be a civil szektorral foglalkozó fejlesztő szakemberek körében azzal, hogy szakmai kérdésekről, értő közegben, minőségi időben, terhek és korlátok nélkül – amit esetleg egy támogatási elvárás jelenthetne – lehet gondolkodni, beszélgetni, elképzeléseinket tudásunkat megosztani.”
A Legyen képünk róla műhelyek szinte csak önerőre építettek, külső forrás nélkül működtek. A résztvevők felkészültek, Budapestre utaztak saját pénzükből, adták az idejüket és tudásukat, a műhely kezdeményezői – Koszti, Tamás és Ari – az előzőeken túl a tervezéshez, a szervezéshez is sok-sok idővel járultak hozzá. A találkozók helyszíneihez és a résztvevők ellátásához a KÖFE, a NIOK, az ICG és az Ökotárs Alapítvány járult hozzá természetbeni támogatással.
Bő egy évvel a munka elkezdése után ott tartunk, hogy sok és sokrétű anyagunk gyűlt össze a magyar civil szektor jelenlegi állapotáról, az idevezető útról. Arról is van elképzelésünk, hogy merre lenne érdemes menni, milyen témákkal foglalkozhatnának a fejlesztés iránt érdeklődő szakemberek (ld. fent). De ennek az útnak még nagyon az elején vagyunk. Szeretnénk úgy folytatni a munkát, hogy megmaradjon a fejlesztő munkához elengedhetetlen szakmai szabadságunk, megosztani a fejlesztők szélesebb körével a műhelyek eredményeit és olyan pénzügyi és szakmai támogatókat találni, akiknek fontos az előző kettő.
Szerzők:
Molnár Aranka közösségfejlesztő. Vezetett több települési és térségi közösségfejlesztési folyamatot. Fő területe a közösségi tanulás, a közösségi munka szegénységben élő közösségekkel.
Scsaurszki Tamás: „30 éve dolgozom a magyar civil szektorban. Munkáimban az újdonság keresése, a be nem járt utak bejárása, az alkotó együttműködések és a társadalmi értékteremtés vezetett. Most éppen az érdekel, hogy miképp hagyhatjuk az elmúlt 15 év pusztítását és túlélési harcát magunk mögött. Másokkal közösen azon dolgozom, hogy felismerjük az időközben megszületett és megerősödött értékeinket, és ezekre alapozva hitet, reményt és konkrét megoldásokat adva induljunk el a civil szektor újjáépítésének útján. 2024 augusztusa óta Brightonban élek, imádok itt lenni, de a szívem egy része Magyarországon maradt, és munka segít összekötni ezt a két valóságot.”
