A Reggeli január 24-i adásában Szalai Tamás Dömötör pszichológust, családterapeutát kérdezte Husszerl József műsorvezető és Hajós Vera szerkesztő a testképzavarról. Ennek ürügyén alant egy kis összefoglaló a problémakörről.
A testképzavarról általában
Mik a negatív testkép jelei?
A testkép a saját test összetett belső tapasztalata, amely képeket, élményeket, és a testünkhöz való viszonyt, vonzóságáról való ítéleteinket is magába foglalja – meghatározva, hogyan látjuk magunkat. Negatív testkép alatt a saját testünkkel kapcsolatos negatív attitűdöt, kritikus viszonyulást, egyes testi aspektusainkkal való elégedetlenséget, vagy általánosan rosszabb benyomást értünk. Ha rendkívül sokat foglalkozunk megjelenésünkkel, sokat ellenőrizgetjük egyes testrészeinket, javítani vagy rejtegetni próbáljuk külső tulajdonságainkat, illetve testünk látványa vagy bizonyos jellemzőinek elképzelése rossz érzést kelt és emiatt nyíltan becsméreljük magunkat, az negatív testképre utalhat. Különösen erős figyelmeztető jel, ha hangulatunk, önértékelésünk szélsőségesen kiszolgáltatottá válik annak, hogy hogyan látjuk az adott napon testtömegünket vagy fizikai tulajdonságainkat.
Mikor van baj?
Fontos azonban tudni, hogy a testtel való elégedetlenség nem egyenlő a testképzavarral, utóbbi ugyanis a testünk megtapasztalásának összetett zavara, amit a saját kinézettel kapcsolatos szélsőségesen negatív attitűd, illetve a test megváltoztatásának vágya jellemez. A testképzavarral küzdő személy retteg a súlygyarapodástól, és saját testének észlelése eltérhet attól, ahogyan mások látják, például ha anorexiás testtömeg mellett is túlzottan vastag combról vagy nagy hasról számol be az illető. Ez esetben a belátás hiánya nehezíti a felismerést és a kezelésre is kisebb eséllyel kerülhet sor.
Mennyire gyakori?
A klasszikus evészavarok, így az anorexia és a bulimia – amelyek alapjellemzője a testképzavar – 1, illetve 1-3 százalékos gyakoriságúak a fiatal nők körében. Kimondott testképzavar jelenik meg az alacsonyabb gyakoriságú, de a férfiakat érintő izomdiszmorfiában, illetve a testdiszmorfiás zavarban egyaránt. A testtel való elégedetlenség sajnos ennél jóval általánosabb. Egyes vizsgálatok arra utalnak, hogy a nők 40-60 százaléka akár egész életén át elégedetlen egyes testi jellemzőivel, és a férfiak számára is bőven találhatók kritikus pontok, mint a szőrzet, a magasság vagy a péniszméret. A jelenség kutatásában problémát jelenthet, hogy a negatív testkép keltette szégyen miatt sokan titkolják az ezzel kapcsolatos adatok felfedését. Durva becsléssel tehát azt mondhatjuk, hogy a test egyes jellemzőivel való elégedetlenség akár a társadalom felét, a testképzavar pedig a fiatal nők 2-5 százalékát, illetve a férfiak 1-2 százalékát érintheti.
Mi minden hat a testkép alakulására?
A testkép és az énkép kialakulása és elkülönülése részben összefüggő folyamatok, és az én-kép talán még összetettebb jelenség. Azt, hogy általában véve hogyan tekintünk magunkra, mennyire vagyunk elégedettek képességeinkkel és teljesítményünkkel, befolyásolhatják az intrauterin folyamatoktól kezdődően genetikailag meghatározott temperamentumvonások, a korai anya-gyerek interakciók, a gondozás minősége, a testi fejlődés és a testkép kialakulása. Az énkép pszichológiai értelemben három éves kor körül kezd formálódni (ezt igazolják olyan érzések, mint a büszkeség vagy a szégyen megjelenése is) és ettől kezdve folyamatosan fejlődik, a személyiség jellegzetességei pedig alakítják a testkép fejlődését is. Tehát mindez rengeteg esemény, introspektív, társas, testi és lelki folyamat eredménye. Kulcsfontosságú jelenség az önbecsülés és az önértékelés. A negatív énkép és rossz önértékelés hajlamosíthat arra, hogy maladaptív, vagyis tévútra terelő, kártékony folyamatokon keresztül próbáljuk fenntartani önértékelésünket. Ilyen lehet a perfekcionizmus, tehát, ha önbecsülés hiányában állandóan egyre jobb teljesítményekre vágyunk. Illetve ilyen lehet a testtömeg, testalak irreális mértékű kontrollálásának vágya. A negatív énkép növeli a rizikót a negatív testkép rizikóját. A perfekcionizmus is hathat negatívan a testképre azáltal hogy túl magas, elérhetetlen testi ideálokat és irreális célokat közvetít.
Mitől függ a szégyenérzet mértéke?
Genetikai örökségünk is nagymértékben meghatározhatja temperamentumunkat; így az ártalomkerülést, az újdonságkeresést, a jutalomfüggést és számos hajlamot. A géneknek köszönhető a depresszió és a szorongásos zavarok családi felhalmozódása, részleges öröklődése is. Ismert tény például, hogy az evészavarosok személyiségét általános érzékenység, szenzitivitás jellemzi. Az persze, hogy kin hatalmasodik el a szégyen, a környezeti interakciók függvényében dől el: ér-e például minket olyan megsemmisítő visszajelzés, bántalmazás, abúzus, becsmérlés, amire a pszichológiai értelemben vett én „megsemmisül” a szégyen terhe alatt? Ez természetesen ugyanúgy függ az egyéni örökségtől, mint az egyéni ellenállóképességtől, illetve a társas és fejlődési eseményektől.
Thomas F. Cash nyugalmazott pszichológus, a testképzavarok kutatója szerint a testkép formálódásának része a kulturális szocializáció, amely tartalmazza az adott kor és helyszín testi ideálját; a testtel, testi megjelenéssel kapcsolatos elvárások kulturális üzeneteit, amelyek erőteljesen függnek a nemektől. Ide tartoznak a társadalom azon elvárásai is, amik a test illetve a testi megjelenés változásaival kapcsolatosak (pl. diétázás, edzés, szépészeti és divat termékek stb.). Jól tudjuk, hogy a kulturális szocializációban meghatározó szerepe a médiának van. A társas összehasonlítások, a közösségi- és médiahatások, a „Facebook neurózis” (az állandó önostorozás, mert mindenkit csak legelőnyösebb képén, legszebb nyaralásán látok), illetve a személyes és társadalmi szinten is egyre irreálisabb mértéket öltő tökéletességvágy mind csak frusztráltságot és sorozatos kudarcélményeket váltanak ki azokban, akiknek egyébként is alacsony az önbizalma és elégedetlenek magukkal.
A testdiszmorfiás zavar
„Vigyázz, hogy világosat gondolsz-e, vagy sötétet; mert amit gondoltál, megteremtetted.” (Weöres Sándor)
Nem ritka, hogy az emberek elégedetlenek küllemükkel, s bizonyos testrészeiket szívesen elcserélnék barátjukkal vagy barátnőjükkel. Azt azonban kevesen gondolják, hogy ez az érzés néha kóros méreteket ölt némely ember gondolkodásában. Ez is betegség, melynek neve: diszmorfofóbia (testdiszmorfiás zavar). Több mint egy évszázaddal ezelőtt írta le ezt a zavart dysmorphophobia néven Enrico Morselli olasz pszichiáter. A betegség elnevezése a görög „dysmorphia” – alaktalanság szóból ered, amely már Hérodotosz ókori írásaiban is fellelhető.
A világtörténelemből és az irodalomból számos példa ismert, melyek a külső megjelenés rendellenességének sorsfordító szerepét állítják középpontba. Gondoljunk csak Quasimodóra, Cyranóra, az Operaház fantomjára vagy a XIX-XX. századi irodalomból jól ismert Gregor Samsára, Kafka féreggé változott hősére. Ezek a – történetekből ismert – „torz” alakok elrejtették testi hibáikat és eltávolodtak a környezetüktől, mert szentül hitték, hogy csúnyák. Féltek attól, hogy mások előtt nevetségessé válnak, s nem fogadják el őket az emberek.
A tünetek közé sorolható: a saját test észlelésének zavara, elégedetlenség bizonyos testrészekkel, a hibás testfelületek elrejtése, állandó ellenőrzése, amely alapvetően jelentős szorongással és az élettér beszűkülésével jár. A torznak észlelt testtel való állandó foglalkozás jelentős teljesítménycsökkenést eredményez az élet minden területén. A betegség kezdete viszonylag fiatal életkorra tehető, s megfelelő kezelés nélkül krónikussá válik.
A testdiszmorfiás páciensek attól a képzettől szenvednek, hogy valamilyen deformitás van a testükön. Ez a deficit az esetek egy részében egyáltalán nem létezik, csupán a páciensek képzelik a meglétüket. Az esetek többi részében pedig valóban van egy kis szépséghiba, de a betegek aggodalma túlzott. A testi hibájukkal való állandó foglalkozás leköti idejük nagy részét, és nem magyarázható más mentális zavarral (pl.: olyan bőrhibákkal kapcsolatos problémák esetén, melyek kialakulásának hátterében egyértelműen organikus okok állnak).
Időigényes és visszatérő szokásaikhoz sorolhatóak: a test tükörben való ellenőrzése – vagy éppen ellenkezőleg, a tükrök elkerülése; testi problémájuk elrejtése ruha, smink, paróka stb. felhasználásával. Orvosról orvosra járnak testi hibájuk korrekciójának reményében, így főleg bőrgyógyászati és plasztikai sebészeti rendeléseken jelennek meg és részesülnek kezelésben.
Ennek ellentéte, ha nem a testdeformitás túlkompenzálásától, felnagyításától, magukra fantáziálásától szenvednek, hanem egyenesen deformis testre vágynak, akkor érzik magukat teljesnek, komfortosan, ha valamijük hiányzik; testrészük, érzékük vagy fogyatékossággal rendelkeznek, ez is egyfajta nem akármilyen kóros testkép:
A testkép-integrációs zavar
Egy pszichológiai rendellenesség, ami a test módosítására irányul. Az alanyok úgy érzik, hogy boldogabb lenne az életük valamely testrészük vagy érzékük nélkül. Kapcsolódik a xenoméliához, ami azt jelenti, hogy az érintett végtag nem tartozik a testhez. A zavar angol nevét Michael First javasolta abból a megfontolásból, hogy nemcsak az amputáció, hanem más fogyatékosság iránti vágyról is szó lehet.
A testkép-integrációs zavart tipikusan egy vagy több végtag amputálásának vágya is kíséri. Kapcsolódhat az apotemnofíliához, ami a nemi vágy erősödését kapcsolja az önmagáról mint amputáltról alkotott ideálhoz.
A testkép-integrációs zavar okai ismeretlenek. Az egyik elmélet szerint az agy jobb fali lebenyében a testről alkotott térképének sérülése áll a háttérben. Eszerint az adott végtag valamiért lemarad erről a térképről. Más elméletek fejlődési zavarként kezelik, azzal a megfontolással, hogy a testséma a gyermekkorban sérült. Mindkettő mellett szóló érv, hogy a zavar többnyire fiatalkorig vezethető vissza.
A zavarban szenvedő nem érzi tökéletesnek magát ép emberként, de meg van arról győződve, hogy az amputáció, a siketség, a vakság, a bénítás vagy más meghatározott módszer segítene megoldani ezt a problémát. Tudja, hogy melyik végtagjának melyik részét kellene eltávolítani, és irigykedik az amputáltakra. Egyesek a hátukra szíjazzák a karjukat, hogy ne zavarja őket. Gyakran amputáltként viselkednek, vagy annak adják ki magukat. Mindezeket a jelenségeket saját maguk is furcsának és természetellenesnek tartják, egyedül érzik magukat ezekkel a gondolatokkal, és úgy érzik, ezt senki sem fogja megérteni. Szégyellik is magukat ezek miatt, és igyekeznek elrejteni ezeket a gondolatokat a nyilvánosság elől, még az egészségügyi személyzet elől is. Az amputáció érdekében sérüléseket okozhatnak maguknak.
Többségük középkorú europid férfi, habár ez a többség nem annyira kifejezett, mint ahogy látszik. A leggyakoribb kérés a bal láb térd fölötti amputációja.
Az apotemnofília annak a vágynak a szexuális hajtóereje, hogy úgy nézzenek ki, mint egy amputált. Ez nem tévesztendő össze az akrotomofíliával, ami az amputáltakhoz való szexuális vonzódást jelenti. Mindazonáltal sokan azok közül, akik megtapasztalják az egyiket, a másikat is megtapasztalják.
A zavarban szenvedők amputáció iránti vágyának kielégítése vitatott és nehéz probléma. Egyesek támogatják az amputációt, ha a pszichoterápia vagy a gyógyszer nem használ. Mások az amputáció visszafordíthatatlanságát hangsúlyozzák, és a fantomfájdalmat hozzák fel elrettentésként a pszichológiai kezelés támogatására.
Egyesek különböző eszközöket, művégtagokat, kerekes széket, fehér botot használnak, hogy megkönnyítsék az alkalmazkodást. Vannak köztük, akik nyilvánosan beszámolnak arról, hogy tervezik, hogy megkísérlik önmaguk amputálását, például vonat alá fekszenek, túlhűtik, lőfegyverrel vagy más módszerekkel károsítják a végtagot, hogy amputálni kelljen. Ezzel szemben az orvosi szakirodalom kevés önamputációs esetet ismer.
Habár az amputációra vonatkozó kívánságok a legismertebbek, egyes érintettek arra vágynak, hogy lebénuljanak, siketek vagy vakok legyenek, esetleg ortopédiai segédeszközöket kezdenek el hordani. A zavar közösségképző erő; ebben a közösségben, aki például amputáltnak adja ki magát, azt angolul pretendernek hívják. Aki csak a vágyat érzi, azt angolul wannabe-nek nevezik.
A zavart pszichiátriai rendellenességként kezelik.
Batári Gábor
