Itt most nem szemtől szemben való találkozásokról van szó.
Nem arról, hogy sorban állok dedikálásért.
Itt az én részemről egy különleges kapcsolatról van szó.
Valami olyasmiről, hogy bizonyos írók nemcsak az írásaik miatt fontosak számomra. Úgy tíz éves koromtól elég sokat olvastam. Elég sok író novellái, regényei váltak bennem szellemi táplálékká. Van olyan könyv, amelyet öt-tíz évenként újraolvasok. Például Dosztojevszkij Karamazov testvérekét. Egy regény, amelyben az emberi lélek valami hihetetlen gazdagsággal van ábrázolva. Egy regény, amely csak Oroszországban játszódhat, sehol máshol.
De Dosztojevszkij mégsem tartozik azok közé az írók közé, akikkel, mint említettem, különleges a kapcsolatom. Vagyis, hogy igen, de mégsem úgy.
Különleges kapcsolat fűz József Attilához. Természetesen, elsősorban a versei miatt. József Attilát a mi generációnk fedezte fel, a múlt század harmincas éveiben születettek, akik a háború után voltunk fiatalok, és éhesek voltunk az igaz szavakra. A szépre és az igazra.
De József Attila több volt, mint költő. Költőként törékeny, sérülékeny ember volt, és mindenekfölött morális lény. Sok mindent írtak róla, politikai tévútjairól, sok mindent írt ő is magáról: a Szabad ötletek jegyzékében. De elég csak belelapozni a verskötetébe, és aki előttünk áll: egy nagy költő, egy tiszta ember.
A morál, embertársaim, a morális lény az, akiben bízni, és akinek hinni lehet.
Nemrég kezembe került egy 2000-ben írott jegyzetem. Esterházy Péterrel Friderikusz Sándor készített tévé interjút. Ebből az apropóból írtam le, hogy Esterházy Péter nem csak az egyik legjelentősebb magyar, és egyszersmind közép kelet-európai író, de ettől elválaszthatatlanul közszereplő is. Egy értelmiségi a szó valóságos értelmében. Amit mond, annak valóságos súlya van. Esterházy képes arra, hogy a kusza, és főként maszatos gondolatokról kristálytiszta logikával bebizonyítsa, hogy azok kusza és maszatos gondolatok. És ettől az embernek rögtön egy árnyalatnyival jobb lesz a hangulata.
A mögöttünk álló negyedszázadot, és főként a rendszerváltozás tíz évét (ismétlem, ezt 2000-ben írtam) Esterházy, és még néhány hozzá hasonló értelmiségi jóvoltából lehetett elviselni. Amikor a nagy igazodási igyekezetben olyan sűrű hazugsághálóban találja magát az ember, hogy úgy érzi, menten megfullad, meg is fulladna, ha mondjuk, Esterházy Péter, és még néhányan nem bizonyítanák be, hogy igenis, a=a – val, nem pedig bével, még kevésbé cével.
És találkoztam Borbély Szilárddal. Majdnem véletlenül kerültek az esszéi a kezembe, és attól kezdve kerestem az írásait. 2013-ban jelent meg a Nincstelenek/Már elment a Mesijás?/ c. regénye. Frissen, a megjelenés után rögtön megvettem. Keserű és igaz könyv a gyermekkoráról, a szegénységről, a kilátástalanságról, bezártságról. Szerettem volna megírni neki, hogy szeretem. Magamban fogalmazgattam is, hogy egy öregasszony vagyok, a szeretetem iránta szívből jövő, mert érzékeltem, hogy mennyire törékeny és sérülékeny. És hogy ő azon kevesek egyike, aki a szó valóságos értelmében jó ember. Egy irodalomtörténész írta róla: „Tudta a végtelenül kevés keresztény egyikeként…” Az a fajta kereszténység, amit ő képviselt és Pilinszky, hozzám, a zsidóhoz, a nem hívőhöz nagyon is közel állt. De végül is nem írtam meg, ő pedig elment meghalni.
A helyzet pedig egyre rosszabb. Egyre súlyosabb hazugságok hangzanak el, egyre gonoszabb dolgok történnek. És egyre nagyobb szükségünk van Esterházyra, aki most éppen súlyos beteg, és egyre inkább kapaszkodnánk bele az ő, és a néhány hozzá hasonló hiteles ember igaz szavaiba.
