Kultúra

Jurányi latte – Tenki Réka

„A változtatás lehetősége mindig a mi kezünkben van: nem szabad megelégednünk azzal, hogy így vagy úgy kell leélnünk az életünket.” – Tenki Rékával az október 22-ei Egyasszony című bemutató kapcsán Antal Klaudia beszélgetett.

Antal Klaudia: Játszottál már korábban önfeláldozó anyát, újdonsült anyukaként azonban most már a saját tapasztalataidból is meríthetsz, hogy egy anya mire nem képes a gyermekéért. Ezek mennyire segítenek most az Egyasszony próbafolyamata alatt?

Tenki Réka: Számomra minden munka az újdonság erejével hat és mindig mindent az elejéről, tisztalappal kezdek el. Persze minél több darabot csinál az ember, annál több dologgal ismerkedik meg és annál több minden rakódik rá. Anyaként pedig megtanul az ember úgy élni, hogy a gyermeke válik számára a világon a legfontosabbá. Számomra is megváltozott a fontossági sorrend, azonban ez nem azt jelenti, hogy feladtam volna önmagamat, hanem csak, hogy szétosztottam az energiáim.

A.K.: Várandósként tartottál attól, hogy esetleg nem lesz egészséges a baba?

T.R.: Persze, de mindig próbáltunk az adott helyzetre koncentrálni: bármi történjék is, mi ott leszünk és helytállunk. Nem szabad előre bekódolnunk a bajt, hiszen akkor állandóan retteghetnénk, hogy mi fog történni vele, vagy épp velünk a következő pillanatban. Meg kell próbálni inkább úgy élni, hogy azt mondjuk magunknak, nem fog soha semmi rossz történni, viszont ha mégis, akkor arra majd abban a pillanatban reagálunk.

Tenki

Tenki Réka

A.K.: Mi az, ami miatt szerinted fontos elmesélni az Egyasszony történetét?

T.R.: Az üzenete miatt: bármi történjék is velünk, elég erőt kell gyűjtenünk magunkban, hogy tovább tudjunk lépni. Az írónő, Péterfy-Novák Éva sosem fogja letenni ezt a tragédiát, azonban az, hogy megtanult ezzel együtt élni, hogy ennek ellenére volt bátorsága új gyerekeket vállalni és azóta van két egészséges gyermeke, példamutató értékkel bír. Az előadás is arra akarja biztatni a nézőt, hogyha felismeri, hogy baj van, és itt nem kell végletes dolgokra gondolni, elég, ha csak egy olyan kapcsolatban él, amiről azt érzi, hogy teljesen felőrli, akkor merjen lépéseket tenni, merjen segítséget kérni. A változtatás lehetősége mindig a mi kezünkben van: nem szabad megelégednünk azzal, hogy így vagy úgy kell leélnünk az életünket. Bár közhelyesen hangzik, valóban csak ez az egy életünk van, és tényleg ki kell használnunk minden egyes pillanatot.

A.K.: Mi okozott a legnagyobb nehézséget az Egyasszony színrevitelében?

T.R.: Az a legnehezebb a történetben, hogy olyan érzelmi megpróbáltatásokat tár elénk, melyek az embert önkéntelenül is felzaklatják. Nekem az a feladatom, hogy elmeséljem a történetet és a nézőn múlik az, hogy arra érzelmileg hogyan reagál. Nekem egy olyan embert kell mutatnom, aki ezen az egész tragédián már túl van, éppen ezért nem szabad összeomolnom a nézők előtt, hiszen akkor nincs miről beszélnünk. Most épp ezen dolgozunk a próbákon, hogy engem ne érintsenek meg úgy a kimondott szavak – nem egyszerű, hiszen olyan dolgok kerülnek elmesélésre, melyektől egyből görcsbe rándul a gyomrod és önkéntelenül is megpróbálod felvértezni magad.

A.K.: Változott a színpadi szöveg a regényhez képest?

T.R.: A nyelvezetén nem változtattunk semmit, hiszen a regény blogbejegyzésekből született, ami nagyon élővé teszi a szöveget. Természetesen húzni kellett, illetve a próbákon is átírtunk, vagy épp áthelyeztünk néhány mondatot, hogy jobban építkezzen az előadás.

A.K.: Kerestetek különböző színházi szituációkat a szöveghez?

T.R.: Persze, elhelyeztünk apró jelzéseket, hogy otthon, vagy épp a kórházban vagyok, azonban nem éreztük úgy, hogy ennél többre lenne szükség. A legfontosabb, hogy el tudjam mesélni a történetet és a nézőt végig tudjam vinni ezen az úton, hogy ne forduljon vissza a vége előtt!

Szerző: Antal Klaudia

A szerzőről

Jurányi Ház

1 Hozzászólás