A FÜGE november 13-án mutatja be Patrick Süskind A nagybőgő című monodrámáját Klem Viktorral a főszerepben. A magyar közönség Darvas Iván legendás alakításán keresztül ismerheti a német író 1981-es darabját, amit ez az előadás most új alapokra készül helyezni.
Antal Klaudia: Patrick Süskind A parfüm című regényével robbant be a köztudatba, A nagybőgő című művét kevesen ismerik. Te mikor és hogyan találkoztál A nagybőgővel?
Klem Viktor: Tizenhat éves koromban láttam egy színpadra alkalmazott verzióját a debreceni Csokonai Színházban Sárközy Zoltánnal a főszerepben. Kölyökként is teljesen egyértelmű volt, hogy ez egy idős művész története, akit már több ízben próbára tett az élet. Felmerül tehát a kérdés, hogy huszonnyolc évesen miért is szeretném eljátszani egy hatvan év körüli férfi szerepét: úgy gondolom, hogy azok a kérdések, melyekkel a szereplő foglalkozik, nevezetesen a magány, az utolsó sorba taszítottság, a változtatásra való képtelenség problémája ugyanúgy érvényesen tudnak elhangozni egy fiatalember szájából is. Nagyon sok olyan harmincévest látok magam körül, akik tele vannak kétséggel, akik vagy lemondtak már magukról, vagy még keresgélnek. Ráadásul azok a döntések, amik elé a nagybőgős az elmondásai alapján kerül, sokkal élesebb téthelyzetet tudnak kirajzolni, ha azok egy olyan fiatalember szájából hangoznak el, aki előtt még ott van az élet, aki tele van még lehetőséggel. Így talán a nézők sajnálkozás helyett, szorítani fognak a bőgősünknek, hogy az élete a lehető legjobb irányba mozduljon el, hogy legyen bátorsága változtatni.
A.K.: Bőgősünk a szülei iránt érzett dacból választotta a hivatását. Téged is a dac vezetett odáig, hogy felhagyj a csellózással és színésznek tanulj?
K.V.: Bőgősünkkel ellentétben nekem sosem romlott meg úgy a szüleimmel a viszonyom, hogy dacból válasszak pályát. Természetesen sokszor feltették a kérdést a szüleim, a vegyész anyukám és a villanyszerelő apukám, hogy a színészet lehet-e életpálya. A nagypapám, a nagybátyám és a bátyám zenész, engem is ez a pálya kezdett el először érdekelni, aztán kialakult bennem valamiféle dac önmagammal szemben és úgy mentem el felvételizni a Színművészetire, hogyha nem vesznek fel elsőre, akkor azt jelenti, hogy nem vagyok elég jó. Egy ember életpályája akkor is tele van kétellyel, ha mondhatni olyan szerencsésen indul, mint nekem, akit nagyon jó osztályba vettek fel, akinek kitűnő tanárai voltak és aki az egyetem után egyből le tudott szerződni. A nagybőgős lét kitűnő jellemrajzát adja a generációmnak: kétségbeesett szemmel nézünk a jövőbe és vagy azt mondjuk, hogy ezt elszúrtam és kész, vagy azt, hogy lehet, hogy még nincs minden veszve, ki lehet még találni valamit.
A.K.: A nagybőgős lét egyik paradoxonja, hogy ő a zenekar lelke, mégis őt veszik észre utoljára.
K.V.: Ez is kiválóan tükröz minket, fiatalokat, hogy nincs türelmünk felmászni a szamárlétrán, hanem egyből a legelső helyre szeretnék ugrani: mindenki szeretne szólista lenni legalább egyszer az életében. Ez a vágy nyomasztja a bőgősünket is, még ha nem is vágyik címlapokra, csak arra, hogy egyszer megmutatkozhasson a saját közegében. Ez az előadás tétje, hogy végre magára tudja-e vonni a nézők, vagy legalábbis annak a hölgynek a figyelmét, aki számára a legfontosabb. Innentől kezdve az előadás arról is beszél, hogy mennyire furcsán alakul a korosztályom magánélete, hogy hogyan akadályozzuk saját magunkat abban, hogy normális párkapcsolatot tudjunk kialakítani. Akárcsak a bőgősünk, mi is megannyi kifogást keresünk, hogy miért is nem vagyunk képesek kapcsolatban élni.
A.K.: A nagybőgősnek nem csak az énekesnő, hanem a hangszere iránt is vannak érzései. Azért nevezted el te is a nagybőgődet, hogy kialakuljon köztetek egy szorosabb viszony?
K.V.: Először a saját magam szórakoztatására neveztem el, amikor befogadtam őt az albérletembe. Emlékszem, amikor Andrea három hét gyakorlás után először kezdte el megadni nekem magát és megszólalt a kezemben. Csak nyikorgott hetekig, aztán, mint egy igazi albérlőtárs, egyszer csak azt mondta: figyelj, hoztam két doboz sört, szívjunk el egy cigit, és ha van kedved, dumáljunk egy kicsit. „Szoros kötelék, nagy szerelem ez” mondja bőgősünk a hangszeréről, akit egyszer hol az egekig magasztal, hol a pokolba kíván. Színészként én is megtapasztaltam, hogy tényleg börtönné tud válni az ember választott eszköze, bennem is folyamatosan dolgozik színész lét, miközben néha úgy megszabadulnék tőle. Persze, ahogy a bőgősünk, a következő pillanatban visszasírnám.
Antal Klaudia
