Mívesen megmunkált aggastyán bábok világát ismerhetjük meg négy fiatal előadásában a Trafóban. Mi rejlik vajon a Raffai Péter által faragott bábuk lelkében? Vagy kérdezhetnénk úgy is, hogyan viselik múltjukat szeretett időseink? Az időnk rövid története írója, Gimesi Dóra volt a Reggeli vendége a Civil Rádióban, akit az alkotás mögött megbújó személyes vonatkozásokról kérdeztük.
Négy fiatal színész eleveníti meg a négy aggastyán bábot a győri Vaskakas Bábszínház és az ESZME közös alkotásában. A párosítás már önmagában érdekes, hiszen a bábokat mozgatók, a belső vezérlők a fiatalok. Gimesi Dóra olyan szerencsés helyzetben volt, hogy nagyszüleit mélyen megismerhette, szoros a kapcsolata a család időseivel. Szeretettel emlékszik vissza, hogy szemükben hogyan csillant meg az a húsz-harmincéves, akik fiatalkorukban voltak. Az előadás ebből az alapélményből született.
„Csak lenni: még nem élet. Ezer élet
együtt se volna sok, és hogy fogy ez
az egy is! pedig minden óra, mellyel
a nagy csöndet megrablom, valami
uj hír hozója; s szégyen volna néhány
napért raktáron óvni magamat
s ezt az ősz lelket, mely mint lemenő csillag, az emberész minden
határán túlra követni vágyik a tudást.”
(Tennyson: Ulysses)
Az öniróniával átitatott előadás fő témája a magány, amely korosztálytól független érzés, hisz ugyanúgy a fiatalok életében is jelentkezhet a négy fal közé szorult lét hétköznapi fájdalma. Egyfajta kortalan valóság ez, mely a történetben feloldódni látszik, de hogy hogyan, nézzük meg élőben, a Trafóban!
