AZ ELENGEDÉS MŰVÉSZETE

Úgy gondolom, hogy amikor a mi kultúránkban már nem kifejezhető valami verbálisan, ott kezdődik a buddhizmus. A nyugati orvoslás agybaja, hogy mindent tudományosan közelít meg: nem értik, hogyan működik a spiritualitás: tudósok vizsgálják a jelenséget -, nem értik -, csak azt látják, hogy működik, és ezt tapasztalom én is. Kóti Ilona pszichológus és szociális munkás mesél Nepálról és a Katmanduban töltött éveiről.

Amikor csak tehettem nyaranta elmentem Katmanduba, Nepál fővárosába, a Nemzetközi Buddhista Akadémiára, hogy a „középút filozófiáját” és az ezekhez tartozó kommentárokat tanuljam. Tizenkét napot pedig csak arra szántam, hogy elvonuljak 10-11 órát meditálni. Ekkor nem csináltam semmi mást. Szabadidőmben a helyi szociális munkásokkal dolgoztam, hogy a csellengő utcagyerekeknek újra perspektívát adjunk az élethez és visszavezessünk őket az iskolapadba, vagy pedig főztem a társaimnak, akikkel egy csoportban tanultunk és laktunk.

Csak azért, mert buddhista vagyok, nem beszélek a pácienseimmel feltétlenül ebben a megközelítésben, vagy bárkivel is arról, hogy mit jelentenek például a vágyaink, – elérhetőek-e, vagy sem, az élet értelméről, vagy akár arról, hogyan jussunk el Szegedről Budapestre, mert mindenkihez a saját nyelvén érdemes szólni.

Inkább úgy mondanám: egy tanulatlanabb embernek is lehet mély filozófiai vénája pusztán csak azért, mert tisztán lát bizonyos dolgokat és érti, amiről beszélünk. Aki krízisben van és komoly szexuális, vagy életvezetési problémával keres meg, nem az érdekli, hogy velem mi van, hanem az, hogy éppen nagy a baja és azzal kell foglalkozni. Megsegítem, hogy felismerje a saját megoldásait, mert az enyémekkel nem fog tudni élni, gondolom, ez evidens. Tehát, csak akkor beszélek pszichológiai kérdésekről buddhista megközelítésben, ha valaki kifejezetten ezt kéri: akkor viszont szívesen elmondom, hogy mindez mit jelent számomra és miért hasznos.

Az elfogadásról és az önazonosságról

Az ember projiciálja (kivetíti) a személyiségét a környezetére: vagyis amilyen a tudata, úgy látja a világot.  Látom a változást azokon, akik elkezdtek befelé figyelni, hogy megismerjék önmagukat és ebből következően egyre inkább képesek felelősséget vállalni a tetteikért, és nem mutogatnak másokra, hogy mindenki milyen rossz, csak ők nem. Látom, hogyan jutnak el arra a szintre, hogy felismerik saját szerepüket a történéseikben.

A jó és rossz érzéseink mentén alakul a sorsunk. Tehát rajtunk múlik, hogyan látunk és ennek mentén merre haladunk. Fontos, hogy a sodródásból kilépve minél előbb tudatosan rálássunk a vágyaink miértjeire, hogy a saját medrébe terelődjön az életünk és örömmel töltsön el.

A világ állandóan változik. A Buddhista Akadémia sok támpontot adott az életben való eligazodáshoz. A meditálás sokat segített.  Ha hazajöttem Magyarországra, ezt a gyakorlatot akkor sem hagytam el, mert voltak eredményei: láttam, hogyan viszonyulok rugalmasabban a környezetemhez, vagy azokhoz a szituációkhoz, amikkel találkoztam. Sokkal elfogadóbb lettem, mint azt megelőzően korábban. Ez például folyamatos fejlődés volt nálam annak ellenére, hogy mindig elfogadó voltam és ezt csak érzékenyíteni kellett.

A pácienseim sem tudtak kizökkenteni semmi olyasmivel, hogy valamelyik nemi szokásuk szerintük borzasztó, vagy szörnyű mások, vagy a társadalom szemében. Hogy egyetértek-e vele, vagy sem, az egy másik kérdés, de az emberi megnyilvánulásokat abszolút el tudom fogadni.

A buddhista felfogás szerint az életnek nincsen értelme. Miért is lenne? Egyszerűen csak van. Amit ebben a „létforgatagban”, azaz időintervallumban, amit testben eltöltesz itt a Földön, csak te adhatsz értelmet. Olyat érdemes, amiben hiteles tudsz lenni, mert csak ámítod magad akkor, hogy boldog vagy, ha közben pedig valójában nem érzed jól magad. Az adott lehetőségeinknek és a vágyainknak valahol szinkronban kell lennie. Fontos, hogy az „itt és mostban”, vagyis a jelenben legyél jól, vagyis önazonos, mert ha nem, akkor ez mások számára is látható lesz.

Önazonosság alatt azt értem, hogy egyensúlyban vagy abban, amit csinálsz: szereted, elmélyedsz benne, és különösebb igényed nincs másra, mert te akartad, hogy így legyen. Attól tudsz hiteles lenni, hogy jól érzed magad abban, amiben vagy.

Az elengedésről és a halálról

A buddhizmus segítségével jutottam el arra a szintre, hogy elfogadjam azt a tényt, hogy meg fogok halni. Egészen más beszélni a halálról általánosságban, és egészen más, amikor tudatosul például egy betegség kapcsán, hogy ez rövidesen ez be fog következni és vele együtt minden, amit eddig javakban fölhalmoztunk elvész. Hogy mindezeket nem visszük át a túloldalra.

Nagy Sándort, a Macedón hadvezért és hódítót úgy ravatalozták fel halála után, hogy kinn volt a keze. Kérdezték, miért? Azért hogy lássátok: üres kézzel megy el. Hogy a hatalmas birodalmát és vagyonát nem viszi magával.

Megtanultam elengedni a dolgokat, de az ehhez vezető út nem volt sima. A buddhizmus azt mondja: engedd el a vágyaidat. A testednek nincs igazából jelentősége, mert azt is el fogod engedni. A testnek az a funkciója, hogy hordozza a tudatodat, amelyet képes vagy mindinkább megtisztítani művelődéssel, készülve arra, hogy megvalósíthasd az életcélod. Tehát szellemi szinten egyre feljebb és feljebb jutni tárgyi tudással és spirituális elmélkedéssel valameddig -, a következő életedben pedig még tovább.

A vágyaid újból és újból arra kényszerítenek, hogy birtokolj valamit, mindegy mit: pénzt, szerelmet, a gyereked szeretetét, bármit, pedig az elvesztés mindig fájdalommal fog járni. Ha megkapod, akkor azt szeretnéd, hogy örökké birtokold és félteni fogod -, ha meg elveszted, akkor azért leszel szomorú.

A könnyű elengedés elsajátításához -, tehát ahhoz, hogy (autonóm) önálló, másoktól független felnőtt ember lehessek -, a dharma tanulásával jutottam el.  Egyre tisztább lett a tudatom már csak azzal, hogy gyakoroltam, hogyan mondjak le a szükségtelen anyagi javakról, vagy külsőségekről.

A buddhisták ezzel a lemondással minden érző lény javára „teljesítenek”. Nagyon lesarkítva ez azt jelenti, hogy a tudást és azokat az értékeket szolgálják kivétel nélkül egyformán, amik ebben a „létforgatagban” (közös időintervallumban) veled együtt éppen jelen vannak. Tehát úgy élek, hogy nem teszek értékrendi különbséget semmi között.

A „Ne árts!” elve

Amikor haragot, gyűlöletet, vagy hasonlót érzel, az elsősorban téged mérgez: ez pedig majd utána szépen kivetül mindenre és mindenkire.

Vannak gonosz emberek, annak ellenére, hogy minden ember Buddha-természettel születik.  Úgy tartják, hogy a lélek mindig pozitív, tiszta dolog, hogy ott van mindenkiben.

A buddhizmus nem igazán pacifista irányzat, ahogy ezt hiszik néhányan. Nem azt mondja a tanítás, hogy tedd oda a nyakad a gonosznak és hagyd, hogy elvágja: nem erről van szó. Tégy az ártás ellen, de indulat nélkül!

Buddhának korábbi fejlődési inkarnációi is voltak, mielőtt Istenné vált. Egy történet róla: már magas tudatú ember volt, mikor egy hajóutazása során megtámadták. Tudatosan ölte meg a rablót, hogy átvegye a karmáját. Olyan nagy volt a szeretete, hogy megtette azért, hogy ne szenvedjen tovább -, hogy ne kövessen el még nagyobb bűnöket. Ebben nem volt indulat: egy tudatos döntés volt, ami azt jelentette, hogy valószínűleg Buddhának abban az életében hamarabb kellett testet váltania, mert ha elveszel egy életet, akkor azzal biztos, hogy elszámolsz. Ezek mindenképp bekövetkeznek. A buddhisták így mondják, és én is így gondolom. A népmesékben is meg van írva: jó tett helyében jót várj, a gonosz elnyeri méltó büntetését, vagyis ez nem buddhizmus, hanem univerzális érték.

Te is kibontakozhatsz: lámává vagy Buddhává válhatsz, mert a képességed születetten meg van benned. Ezt a fejlődést, azaz szellemi evolúciót hívják Bodi szatvának.

Azok a lámák, akik igen magas fokú tudatosságot értek el, a haláluk időpontját úgy határozzák meg, hogy megkérdezik az asztrológusaiktól melyik időpont a legjobb arra, hogy meghaljanak. Ekkor mély meditációba merülnek: úgy mennek el. Nincs agónia, nincs haldoklás. És a buddhizmus szerint pedig majd valahová reinkarnálódnak, (újraszületnek) legközelebb. A lámákra „egy lélek” inkarnációiként gondolnak, különböző testekben újjászületve.

A halál időpontjában született gyerekeket három, négy éves korukban megkeresik a tibeti főpapok és beviszik őket a kolostorba. Onnan tudják, hogy melyikük az inkarnáció, hogy a gyermek tudatosan nyúl az előző láma imatárgyaihoz és már nagyon kevés segítségre van szüksége ahhoz, hogy felidézze például a tanításokat, ahonnan tovább fejlődik. Tehát, a tudat mélysége, pallérozottsága, tanultsága nem vész el, mert a „kiválasztott” emlékszik az előző életére, visszaigazolva hitüket is, hogy csak a test hal meg.

A párkapcsolati krízisről

Amikor a férjem elhagyott, komoly krízisen estem át. A tapasztalataim: nagyon fontos megérteni, hogy hiába akarod még mindig a párkapcsolatot, ha a másik viszont már nem, mert egyedül nem tudod újra pozitívra fordítani. Nem tudod rávenni a másikat, hogy szeressen, mert ha nincsenek érzelmei, akkor ez nem fog menni. Ha már nem kíván, azon nehéz változtatni: már hiába csábítasz, öltözöl, változtatod a helyszíneket, – a szerepjátékok nagyon jók tudnak lenni, – de hogy bejöjjenek, ahhoz kell valami rezgés is kettőtök között. A harmadiknak pedig, aki belépett a kapcsolatotokba olyan erős lehet a hatása a párodra nézve, hogyha pompon nyuszi leszel, ha megszakadsz, akkor sem váltasz ki vágyat belőle, mert lepattan róla. Ezt el kell fogadni: punktum.

A pároknak meg kell érteniük, hogy nem az ő akaratukon múlik, hogy elmúlt az idő. Talán, ha előbb jöttek volna párterápiára, vagy előbb ismerték volna fel a kapcsolati problémát, vagy ha előbb kommunikálják egymásnak, akkor talán lett volna esély az együtt maradásra, de ha elmúlik a vágy, akkor ez már nem lehetséges. Persze ez nem azt jelenti, hogy a későbbiekben nem újulhat meg a kapcsolat, de ha a szakítás oka a vágy megszűnése valamelyik fél részéről, akkor nem, ez szinte biztos.

Akkor alakul ki a krízis, amikor nagyon sokáig nem fogja fel a páciens, hogy ez itt és most így van. Megpróbál mindenfélét: manipulál a gyerekekkel, vagy bármit. Nagyon nehéz beismerni, hogy most ez a kapcsolat nem fog folytatódni. Nem azért, mert rossz nő, vagy rossz pasi valaki, hanem azért mert vágy híján ez a viszony nem működik tovább. Nagyon sokszor sérül az elhagyott fél, mert az önbecsülése seggre ül. Nehéz megérteni, hogy nem te vagy a rossz nő, vagy a rossz pasi, hanem egyszerűen fordult a dolog és most már egy másik szabály van érvényben: hiába küzdesz ellene, nem tudod visszafordítani. Akkor pedig hagyni kell.

Ez velem is így volt. Tisztán emlékszem rá, hogy mikor kattant nálam, hogy nem fog tovább menni a kapcsolatom, hogy bármennyire is szeretném, ez már nem fog megváltozni. Ezért jobb, ha elbúcsúzunk, és kezdek valamit a fájdalmammal, magammal.

Együtt éltünk tíz, húsz évet: mit lehet tenni, hogy ez most egyszerre csak hirtelen nincs? Meg kell szokni az új helyzetet. Sokszor keresi az ember a helyét, de nem találja, mert a bánata és az emlékei újból és újból visszarántják a fájdalmába. Milliószor felteszi magának a kérdést: miért alakult így? Próbálja újból és újból megérteni, de ahogy halad az idő megnyugszik, és már ő is nemet mond.

Ez a válás nekem is nagyon jó tapasztalat volt pszichológusként, mert át tudtam élni azoknak a kétségbeesését és fájdalmát, akik hasonló problémákkal kerestek meg. Nekem szerencsém volt, mert pont ebben az időben szakosodtam a krízistanácsadásra.

Nagyon sokat számít a szakítás utáni első időszakban a barátok támogatása, hogy legyenek családtagok, akik melletted vannak. Akinek sincs senkijük, azoknak nagyon nehéz, mert nem tudják megosztani a fájdalmukat és megtapasztalni azt, hogy igazából soha nincsenek egyedül, mert hálózatban élünk.

A krízisben levőnek tisztában kell lennie azzal, hogy nem elég a baráti és családi segítség, akik egy kicsit meg tudják támasztani őt a nehéz időkben, mert a szakítás és a válás utáni új állapotot aztán egyedül kell végül is feldolgoznia. És persze az idő is megoldja majd.

A buddhizmus azt tanítja, hogy semmi sem állandó. Hogy semmi sem tud úgy maradni. Egyszerűen lehetetlenség, mert ilyen a világ: ezért a rosszban sem fog senki benne maradni, ez biztos. Hidd el, csak idő, hogy másképp lásd, amiben most vagy.  Változol te is, ahogy minden sejted pillanatról, pillanatra, és ahogy a környezeted is.

Szóval megtapasztaltam a szakítást, a válást én is, és azt is hogyan lehet kijönni az ezzel járó krízisből. Ha ezt el is mondom egy érintettnek, ettől ő még kínlódni és gyötrődni fog, mert a fájdalma csak attól, hogy beszélünk róla, legfeljebb időlegesen enyhül, de nem múlik el.

Abban lehet támaszt nyújtani a „magára maradottnak” ebben az időszakban, hogyan tud új értelmet találni az életében.

A „gyászmunkában”, mert ez valójában az, a napi rutinok elvégzése, a mozgás, a természetjárás, vagy valami olyan tevékenység, amit korábban nem csinált, rengeteget tud segíteni. Ha eddig feleségként, vagy barátnőként, mosott, takarított, kiszolgálta a társát, színházba, moziba ment, szeretkezett …, – most rá van utalva arra, hogy életmódot váltson és az új tevékenységekkel, amiket behoz az életébe, egészen más módon ismeri majd meg a személyiségét. Ez jó benne, de ezt, mint motivációs hajtóerőt, fel kell ismertetni, mert a fájdalom, a gyötrődés a változással egyidejűleg is jelen van, ami majd az idővel enyhül, és elmúlik. Így lehet kijönni a krízisből.

A tapasztalataim konklúziója, hogy megértettem -, autonómnak kell lennem: és azzá lettem.

Segített, amikor kimondtam: ennek a kapcsolatnak vége. Elhatároztam, hogy akkor gyakorlom egy kicsit a „magamra maradást” és elutaztam Észak-Spanyolországba, ahol végig zarándokoltam a nyolcszáz kilométer hosszú „Szent Jakab útját”, az El Camino-t.

Most már tudom: ahhoz, hogy autonóm legyél, nem kell vagyon, – nem kell semmi. Lehet úgy élni, hogy nincsenek körülötted felhalmozott tárgyi értékek: csak van egy ágyad, egy hálózsákod, van a felszerelésed és van mivel foglalkoznod.

Sokan azt hiszik, hogy pörögni kell ahhoz, hogy az identitásukat meghatározzák. Nem így gondolom. A munkamánia általában elleplez valamit: akkor érzi magát hasznosnak, érvényesnek valaki, csak akkor van helye ebben a világban, hogyha dolgozik, – ha ezt, vagy azt csinálja.

A befelé fordulás döntés kérdése. Azt tapasztaltam, hogy nem kell akarni semmit, mert ez elképesztően tökéletes létforma. Nincs szükségem semmire. Na jó, enni igen, de másra valójában nem.

Az El Camino zarándoklat után is sokat utaztam, nem csak keletre, hanem Európában is.  Megtapasztaltam, hogy olyan hatalmas a világ, és annyi minden van, amivel találkozhatok még. Szellemileg a férjem abszolút partner volt, míg együtt éltünk, azt hittem, hogy nem fogok még egyszer hozzá hasonlót találni. Utazásaim során megismerkedtem emberekkel és rájöttem: de igen. Ekkor tudtam kimondani először, hogy tudok nélküle élni. Jól érzem magam és egyáltalán nem biztos, hogy szükségem van bárkire is.

Szerintem nincsenek kizárólagosságok. Ma már úgy látom, hogy a modern ember ritkán éli le egy párkapcsolatban az életét, nem úgy, mint régen, amikor a házasság egy egész életre szólt.

Megváltoztak a szokások: ha túl hosszú a párkapcsolat, akkor ezalatt túl sok változás történik benned és a másikban is ahhoz, hogy mindez évek múlva is egyezzen. Az lehetséges, hogyha időben felismeritek, hogy távolodtok egymástól, akkor egy terapeuta segítségével lehet ezen dolgozni. Hogy sikerül-e, vagy sem, azt nem tudom.

Kell valamiféle kötődés közted és a partnered közt, mert ez szükséges ahhoz, hogyha kísértésbe esel valaki mással, akkor is tovább működjön a házasságod.  Akkor lehet, hogy hosszú időt le tudsz élni egy párkapcsolatban.

Katmandu

Emlékszem: amikor eszembe jutott, hogy kimegyek Katmanduba, arra gondoltam, hogy ott maradok egy kicsit és már jövök is vissza. Amikor először vonultam el ott egy hosszú meditációra, akkor még fogalmam sem volt róla, hogy az micsoda, – de aztán megtudtam. A meditációval járó létállapotot az óta is újból, és újból szeretném megtapasztalni.

Katmanduban nem voltam senki. A szálláson leültem egy párnára, aludt körülöttem tíz serpa és meditáltam. Mellettem horkolt az egyik, büfögtek, fingtak, senkit nem érdekelt, hogy ki vagyok, ahogy a Buddhista Akadémián sem. Annyit tudtak rólam, hogy Lulu vagyok, aki szuperül főz, és ha jön, akkor finom az ennivaló.

Pasutbachiának hívják azt a negyedet Katmanduban, ahol önkéntesként dolgoztam szabadidőmben olyan gyerekekkel, akik az utcán születnek, élnek és ott is halnak meg. Nincs lakásuk, semmijük, csak kéregetni tudnak. Sokuk a szemétdombon születik, és csak úgy tudnak életben maradni, ha valaki megtalálja és befogadja őket.

Nem tudom, hogy mit tennék, ha nekem mondjuk egy életet kéne leélnem egy olyan szegény városnegyedben, mint amilyen Pasutbachia, vagy mint amilyen itthon egy faluvégen elzárt cigánytelep. Tizenegy fős volt az a szociális munkásokból és fiatal főiskolásokból álló csapat, akikkel majd’ minden nap együtt dolgoztam. Ők mutatták meg, hol van az „otthon” nevű hely, ahol az utcagyerekek egy kicsit lepihenhetnek, ahol megpróbálják leszoktatni őket a szipuzásról, iskolába járatni és valamilyen rendszeres életre szoktatni.

Az utcagyerekek azt hiszik, hogy az a szabadság, ha jöhetnek-mehetnek. Annyit megtesznek, hogyha nagyon fáradtak, hogy bemennek az otthonba, lefekszenek a padlóra és alszanak egy kicsit. Kapnak egy kis ennivalót, aztán visszamennek az utcára. Nincsenek ott tartva, mert ez csak egy lehetőség, hogy az otthon nyitva áll előttük, oda bármikor bemehetnek: és ennyi.

Ezen a pihenőhelyen csak néhány emeletes ágy van: négy srác, már évek óta itt lakik. Tudom, hogy az utcagyerekeknek a ragasztóra kell a pénz, azért koldulnak. A ragasztó feloldja a tüdejüket, amit köhögéskor cafatokban köpnek ki: láttam. Néha megélik a tízedik életévüket, de általában, nem. Ők már négyen a töménytelen mennyiségű utcagyerekből valószínűleg ott maradnak az otthonban, mert az edukációt (nevelést) választották és nem a szipuzást.

Azt mondja Buddha: akkor tud létrejönni valami, hogyha az okok és a feltételek megértek rá. Ebben a négy srácban valami összeadódott ahhoz, hogy itt maradjanak. Ők már látnak perspektívát a jövőre nézve és gondoskodnak róluk a szociális munkások.

Katmanduban minden irányban vezetnek, össze-vissza. Nincs kresz és rend, mint itthon. Út sincs. Mindenki megy minden irányban az autópályán, pontosabban, amit ők annak hívnak. Baloldali közlekedés van, de ehhez egy idő után hozzászokik az ember. Ja, zebra nincs, semmi nincs, következésképpen egyik oldalról átmenni a másikra: életveszélyes.

Még mindig előfordul néha, hogy kijövök a sodromból. Olyankor eszembe jut, hogy egyáltalán nem gyakoroltam igazán, amiről azt gondoltam, hogy megtanultam. Viszont érdekes, hogy azonnal átlátom az indulatom okát, eleresztem, – nincs tovább.

Leléptem a járdáról, nagyon lassan ment a kocsijával hála Istennek, de úgy csinált a sofőr, mintha nem látna: nem állt meg. Visszaugrottam, lefékezett. Akkorát csaptam az autójára, hogy csak na, és elmondtam mindennek. Nézett gyermekien, nem értette, hogy miért vagyok ideges. Nem is látott, nem értette, mi ez a megnyilvánulás. Itt egy fehér nő és odavág egy nagyot az autójára, – ez valahogy nem jött össze neki egy képben.

Gondoltam rá, hogyha nyugdíjas leszek, akkor az lesz a foglalkozásom, hogy Katmanduban vállalok átkísérést a főút egyik oldalról a másikra. Hogy ott fogok állni és embereket átkísérni. Ez tök jó dolog lenne, viszont a nagy környezetszennyezettség miatt rövid idő alatt meghalnék, mert ott kerozinnal mennek a járművek. Így hát nem leszek ott átkísérő. A barátaim azt mondják, hogy Katmanduba az ember nem megy normális esetben élni, mi is csak azért, mert egyike azon kevés helynek a világban, ahol a hitelesen tanítják dharmát.

Az időskorról

Fontos, hogy mennyire motivált valaki arra, hogy ne haljon meg idő előtt. Nem csak fizikailag értem, mert élő halottként is lehet vegetálni anélkül, hogy ebből a gyönyörű és változatos világból kivenné a részét.

Az öregedésnek nem szükségszerű velejárója az elhülyülés, vagy betegség. Élettanilag ugyan kimerülnek a sejtek, de ezek a folyamatok lassíthatóak. Ennek az egyik lehetséges módja, hogy sportolsz, ameddig lehet, mert óriási jelentősége van: hiszen a sport energia, amely élteti a sejteket. Aztán egyszer majd nyilván eljön, azaz idő is a kor előrehaladtával, amikor már nem teheted.

A szellemi tevékenységre is ugyanez vonatkozik. A gondolkodásunk és a mindennapi viselkedésünk automatikus, mert megszokás van a hátterében. Sokan gondolják, hogy tradicionálisan mindig is így volt, mások is így csinálják: tehát ennek így kell lennie. Ki mondta? Miért kéne? Honnan tudod?  Sok szokást átvesz az ember a környezetéből még akkor is, ha előtte nem szivárogtatta át önmagán, mint tapasztalatot.

Nem igaz, hogy ötven, vagy hatvan évesen lehúzták a redőnyt! Igaz, lassabban jegyzel majd meg dolgokat, de tanulj és olvass! Spirituálisan pedig őszintén gyakorold a nagylelkűséget úgy, hogy amit adsz akár szellemi, vagy gyakorlati értelemben, azért valóban nem vársz viszonzást!

Válaszd ki azt a tevékenységet, ami szimpatikus: nem kell azt csinálnod, amit én, vagy más mond. Ha szeretnéd építeni magad, majd megtalálod a saját testhez álló válaszaidat erre. Lehet, hogy nem fogsz futni, meg biciklizni, de mondjuk, sétálsz másfél órát, vagy mit tudom én: nagyon széles a spaletta. A lényeg: vedd ki a részed ebből az iszonyatosan gazdag világból, amíg ez még lehetséges.