Az első nyilvános szereplésemre a televízió kért fel, mert a Petőfi Irodalmi Múzeumban (PIM) megnyertem egy olvasói pályázatot. Ez volt az egyik jutalom. A ’60-as évek elején az Irányi utcában laktunk, ezért gyakorlatilag a közeli PIM volt a gyerekszobám. Imádtam odajárni. Akkor ez az intézmény még semmi nem volt, egy holt ág a rendszerben, rajtam kívül szinte senki sem látogatta, de én általános iskolás koromban a nyolcadikig, minden időmet ott töltöttem napközben és este is.
A Károlyi Palota épületében van a Petőfi Irodalmi Múzeum a mai napig. Az épület hátsó része egy szabad tér, amely a Károly-kertre nyílt. Így hívtam: a Karesz. Otthonról a „Kareszre” szöktem le játszani.
A mamám egy belvárosi úrinő és elképesztő zenerajongó volt. A Károlyi Palota hátsó szabadterén nyaranta ingyen koncerteket adtak, ahová esténként mindig magával vitt. Napközben elől voltam a múzeumban, este meg hátul a kertben a koncerten.
A Petőfi Irodalmi Múzeum meghirdetett egy olvasói versenyt kisgyerekeknek és egy másikat kamaszoknak. A nevezéshez kiírták a különböző megfelelési feltételeket is.
Nyolcadikos koromban ugyan már nagyon értelmes voltam, de elnéztem a korhatárt, mert csak azt olvastam el, ami engem érdekel, és ami engem érdekelt az a gimnazistáknak szólt a pályázati hirdetményben.
Jelentkeztem rá és megnyertem, miközben korhatár alatti voltam. Nem tudtak mit csinálni, mert ugye nyolcadikosként nem feleltem meg a kiírás feltételeinek, miközben piszkosul megfeleltem, mert a negyedikes gimnazisták között meg én győztem.
Gondolkodtak a bírák: most milyen díjat adjanak ki, vagy ki lehet-e adni egyáltalán. Aztán valaki úgy döntött, hogy mégis odaadják nekem, viszont nem mondják meg, hogy korhatár alatt vagyok. Igen ám, de külsőleg fejletlen voltam, ezért nyolcadikosként az ünnepségen látszólag másodikos kislányként, (matrózblúz, rakott szoknya, lakkcipő, fehér térdzokni) mentem ki a negyedik gimnazisták közé átvenni a fődíjat. Ez azért egy kicsit vicces volt, na, mindegy.
Első helyezettként a jutalom fantasztikus volt, mert könyvutalványt kaptam több száz forint értékben az Állami Könyvterjesztő Vállalattól, mikor abban az időben egy könyv még csak húsz, harminc Forintba került. Tehát egy komplett könyvtárral mentem haza. Halálosan boldog voltam.
Akkor kezdődött még csak a média. Anyámat fölhívták a tévéből, hogy vasárnap délelőtt szeretnének velem műsort csinálni. Valamilyen hülye neve volt a műsornak, talán Kukkantó Marci, vagy valami ilyesmi bugyuta idiotizmus.
Azt hittem, arról szól majd, hogy milyen okos vagyok, de ahogy ez a médiában lenni szokott, velem nem törődtek. Így álltak hozzá: jó, ez a kisgyerek ezt itt most megnyerte, akkor behívjuk valami úttörő műsorba. Hogyan kell a cserépkályhába tüzet gyújtani. Ez volt a feladatom. Tizennégy évesen gondolhatod, hogy horkantam föl: ne is haragudjon, de hogy kerül a cserépkályha és a tűzgyújtás ahhoz az intellektuális magaslathoz, hogy megnyertem a gimnazisták között az irodalmi versenyt.
Na, behívtak a televízióba, tudod beengedő procedúra, pecsét, nem tudom micsoda, fölmegyek, vasárnap délelőtt kilenc óra. Fúúú, de jó lenne, ha eszembe jutna a rendező neve, mert ugyanis egy rímet találtam ki rá. Mondok egy példát: Akárki-Péter, fasza egy méter. Valami ilyesmi neve volt. És vártam, és vártam. Természetesen cseszett jönni.
Én meg elvittem a barátnőmet, az osztálytársamat, hogy ne menjek egyedül. Ott lógtunk a lépcsőházi korláton, és mindenki, aki följött hallotta, hogy kántáljuk: A-kár-ki-Pé-ter fa-sza egy mé-ter. Valaki röhögött, valaki megsértődött. Gondold el: két rakott szoknyás óvodás a korláton csüngve lefele kiabál idegen embereknek.
És akkor egyszer csak megjelent a rendező. Tudja, hogy én nyertem meg a PIM irodalmi versenyét, és az a hallatlan nagy feladat – mondta, – hogy mint úttörő be kéne gyújtanom egy cserépkályhába.
Nem azt kérdeztem tőle, hogyan kerül a csizma az asztalra, hanem ezt válaszoltam:
– Az a helyzet, hogy én nem tudok tüzet gyújtani, cserépkályhába meg pláne nem, és ha megkérdezi, hogy miért nem, azért mert nálunk otthon cserépkályha van.
Ezt persze rohadtul nem értette. Folytattam:
– Különben is, magának aztán semmit nem fogok csinálni, mert egy órája itt lógok a korláton, hülyének érzem magamat, ismeretlennek, senkinek, nem tudom minek, mi a fasznak hívott ide.
Már gyerekkoromban is nagyon csúnyán beszéltem, és tényleg azt mondtam neki, hogy mi a fasznak hívott ide.
Megkérdezte, hogy mivel tudna kárpótolni.
– Hát arról lehet szó, – mondtam. – Zserbó a barátnőmmel, és azt eszünk, amit akarunk.
– Természetesen, – mondta -, de előbb a felvétel.
Ahogy ez lenni szokott a televízióban, a kellékes megrakta a tüzet, és nekem csak a gyufát kellett meggyújtanom. Ennyit a hazugságról, mint főúttörő. Aztán, esküszöm, korrekten elvitt a Zserbóba, ahol a pincérek körülugráltak bennünket. Először sóssal kezdtem, aztán édessel folytattam. Akkoriban a Molnárka volt a kedvencem – az egy tormás, vajkrémes, nagyon finom szendvics -, aztán jött egy darab sajtos pogácsa, egy darab krumplis pogácsa, egy darab töpörtyűs pogácsa és az ilyen habos, olyan krémes sütik, vagyis effektív hülyére zabáltuk magunkat. Ha most azt kérnéd, hogy ezt mind egyem meg, nem tudnám. Akkor egyébként húsz kilósan ettem ki Akárki Péter rendezőt a vagyonából.
Ez volt életem első médiaszereplése.
