Emberi jogok Kultúra

Kávészünet – A szükség az szükség

Van egy rövid utca, amely összeköti azt az utcát, ahol lakom, Óbuda legforgalmasabb útjával.  Nem állíthatom, hogy ez az utca egy kis liget, vagy éppenséggel erdő, mindenesetre bokrok, fák, sőt, virágok teszik kellemessé. Minden nap arra visz az utam.

Valamelyik nap kora délelőtt a bokrok között egy asszonyt láttam, amint éppen letolja a nadrágját, a bugyiját és leguggol, hogy könnyítsen magán.

Gyorsan tovább mentem.   A környékünkön sehol egy nyilvános WC, még egy Mc Donald’s sincs, amelyben a mellékhelyiség tiszta, rendezett.  A sarkon van ugyan egy kocsma, és kell, hogy WC legyen benne, de mivel az asszony feltehetően hajléktalan volt, ismervén a hazai közfelfogást, aligha engedték volna be.

Akinek bármilyen okból nincs fedél a feje fölött, az sokszorosan kiszolgáltatott.  A saját testi szükségleteinek.

Az ember megalázásának igen elterjedt módja, ha megfosztják a szervezete végtermékeinek civilizált körülmények közötti eltávolításától. Magyarul, ha a vizeletét és székletét kénytelen pl. közterületen üríteni.  De ugye, tudjuk, hogy a hatalom képes arra, hogy az általa nem szeretett, éppenséggel megbélyegzett embereket, embercsoportokat össze-, illetve, egy helyiségbe kényszerítse az excrementumával.

A holokauszt idején, a marhavagonokba beszorított 70-80 ember számára egyetlen vödör ivóvizet, és egyetlen vödröt a vizelet- széklet ürítésére és tárolására helyeztek el.  A testek kipárolgása, és az ürülék bűze a hosszú úton, minden egyéb kínzó körülményen kívül, még plusz szenvedést okozott.

De nem feltétlenül kell a legszélsőségesebb példával előállni. Magyarországon a WC kultúra

színvonala rendkívül alacsony. Kezdve attól, hogy kevés a nyilvános toalett, folytatva azzal, hogy sok kórházban, és iskolában a WC-k állapota kriminális. Néhány héttel ezelőtt az interneten látható volt egy teljesen lerohadt iskolai WC.

Személyes tapasztalatom bizonyos kórházakban a beteg WC-k undort keltő állapota. Nem egyszer fogalmaztam meg magamban, ha én kórházigazgató lennék, vagy osztályvezető főorvos, a napi vizitemet a beteg WC-kben kezdeném.

2016. július 8-án kaptam egy levelet: Iványi Gábor számolt be a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség „a röszkei és tompai határon bebocsátásra várakozó menekültek között végzett segítő munkájáról.”

Tavaly nyár óta tudjuk, hogy a magyar állam fittyet hány a menekültekre vonatkozó genfi egyezményekre, és egyáltalán, elhárít minden humanitárius kötelezettséget. Nem ismer menekülteket, csak „migránsokat”, akik ellen folyamatosan gyűlöletet kelt.

Most nem említeném az álságos, mondhatni hazug, és teljesen értelmetlen népszavazási kezdeményezést, sem a menekülők elleni plakátháborút.

Most csak Iványi Gábor leveléből idézném az általa felsorakoztatott tényeket.

„Azt tapasztaltuk, hogy (a menekültek) embertelen körülmények között várakoznak a magyar hatóságok által felhúzott és fegyveresen őrzött kerítés előtt a senki földjén, felnőttek és gyerekek egyaránt. Sárban, hidegben, megfelelő ellátás és elemi higiéniai eszközök nélkül várták, hogy a magyar hatóságok tervszerűen lassított tempóban esetleg beengedjék őket.

Június 1-én Balog Zoltán és Pintér Sándor illetékes minisztereknek azonos tartalmú levelet küldtem, melyben vázoltam az elfogadhatatlan körülményeket, és közöltem, hogy készek vagyunk mobilvécéket és mosdókat felállítani, valamint segíteni a szemét összeszedésében, s a föld fertőtlenítésében…Balog Zoltán kabinetfőnökétől rövid időn belül, 2-i keltezéssel kaptam választ, amelyben arról tájékoztatott,  hogy egy bizonyos karitatív tanácsban helyet foglaló öt szervezet, valamint a Bevándorlási és Állampolgári Hivatal a határrendészeti felelős szervekkel együttműködésben végzi a ’humanitárius segítségnyújtást’. Mivel azonban ennek jelei nem mutatkoztak, június 3-án tájékoztattam a belügyminisztert, hogy 4-én szállítjuk a határra a mobilvécéket…

Június 4-én a jelzett időben megérkeztünk a röszkei határra a mobilvécékkel.  Nyolc önkéntes munkatársunk tartott velünk…A határon lévő rendőrök és egyéb határvédő személyek közölték, hogy határozott utasításuk van a belügyminisztertől, hogy akadályozzák meg a mobilvécék felállítását…”

Élelmiszert, ruhaneműt, gyerekjátékokat a MET önkéntesei kioszthattak.

Csak a mobilvécék felállítást tiltották és akadályozták meg.

Vajon miért?

Vajon nem a menekültek folyamatos megalázása (volt) a cél?

Vajon nem azt akarták, akarják bizonyítani maguknak a menekülteknek, és persze a magyar embereknek, hogy íme, milyen kultúrátlan, mi több, állatias a viselkedésük?

De ki kényszeríti erre őket?

Ki fosztja meg őket az elemi higiéné lehetőségeitől, attól, hogy menekültként is emberi módon létezhessenek?

Ugyan ki? Vagy kik? És milyen erkölcs nevében?

A szerzőről

Szász Anna

1969 óta vagyok újságíró, 1992-ben, a Nők Lapja szerkesztőségéből mentem nyugdíjba. Ezt követően számos hetilap és folyóirat külső munkatársaként dolgoztam, egyebek közt rendszeresen publikáltam az Esély c. szociálpolitikai, valamint a Tani-tani c. pedagógiai folyóiratba.
1998 óta, mind a mai napig kéthetente jelentkezem jegyzetekkel a Civil Rádióban.
Több könyvem jelent meg, az Aki zsidónak vallotta magát című önéletrajzi köteten kívül (2005. Argumentum Kiadó), úgy gondolom, említésre méltó a Boldog Józanodók/ Az Anonim Alkoholisták Magyarországon (2011. Sík Kiadó) címen megjelent összefoglaló munkám.
A Botlatókő apám története: egy zsidó férfi életútja a még derűs fiatalkortól a megsemmisítésig a nácizmus uralma alatti Európában.