Takargathatták eddig, mostantól nincs már kibúvó: a magyar egészségügyben bekövetkezett az, amire eddig senki sem mert gondolni. Innen pedig nehéz lesz visszakapaszkodni.
Alapvetése minden kormánynak, hogy az egészségügy és az oktatás két olyan terület, ahol már csak lelkiismereti, etikai okokból is senki sem áll fel. Fenyegetőzhetnek sztrájkkal, sorolhatják a követeléseiket, időnként (nagyon, de nagyon ritkán) kapnak is valami odavetett koncot, de orvosok, ápolók, tanítók, nevelők a rájuk bízott felelősséget (beteget, gyereket) általában nem merik csak úgy ebek harmincadjára hagyni. Épp ezért e két kiemelkedően fontos szakma dolgozói kifejezetten rossz tárgyalási pozícióban vannak. Meg is látszik: tanárainknál kevesebbet az OECD-országokban sehol, senki nem keres. És az egészségügy…
Az bizony a tragikusnál is elmondhatatlanabb helyzetben van. Jelezték ezt már korábban is, az ágazatban dolgozók éppúgy, ahogy mindazok, akik valamilyen okból kénytelenek voltak az egészségügy berkein belülre merészkedni. Lerohadó kórházak, elvándorló orvosok, méltatlan koszton sínylődő betegek – hallottunk már róluk eleget. De történt bármilyen érdemi előrelépés?
„Nem állítom, hogy nincs semmi dolgom” – mondta a minap az M1-nek Ónodi-Szűcs Zoltán, az új egészségügyért felelős államtitkár. Hozzá is tette gyorsan, hogy a probléma nem kizárólag anyagi természetű, más változásokra is szükség van. Hogy mifélékre, ő maga nem részletezte. (A Magyar Rezidens Szövetség elnöke, Dénes Tamás korábban úgy számolt, nagyjából 300-330 milliárd forintra lenne szükség az ágazatban ahhoz, hogy valamelyest rendeződjön a helyzet, de ebbe már beleszámította a nővérek és az orvosok bérének rendezését és a kórházak működtetésének költségeit is.)
Első lépésként, úgy tűnik, az egyetemek megszállásához hasonlatosan a kórházak élére is kancellárokat tervez kinevezni a szaktárca. Akár üdvözlendő is lehetne a törekvés, hogy egy külső, de szakértő(?) felügyeleti rendszer keretében racionalizálják az intézmények működését, megakadályozandó a pénzek elherdálását, és koordinálva a munkát. Csakhogy épp az egyetemek esetében már láttuk, hogy a kancellárok kinevezése előre bizonyosan nem mozdította ezeket a törekvéseket, míg személyük inkább a kormány felől érkező nyomást erősítette. Hatékonyságuk legalábbis kétséges tehát. Az államtitkár további tervei egyelőre homályosak, a fővárosi ellátást, az alapellátás kérdését, a minimum feltételek és kompetencia rendszerek ügyét, valamint az egészségügyi és a szociális ellátás szétválasztását említette még, mint elvégzendő feladatot. Ebből ugyebár még bármi lehet…
Azt azonban még mindig nem tudni pontosan, hogy hogyan is tervezi az államtitkár végezni a dolgát. Az ágazatban időről időre feltűnő segélykéréseket ugyanis rendre ignorálják. Mi lehetne szebb szimbóluma ennek az egyoldalú és elkeseredett harcnak, mint maga a fekete ruhás nővér, Sándor Mária, akit ugyan szívesen tol maga elé az ellenzék, és akiről tudomást sem vesz a kormány, és aki mégis újra meg újra hajlandó felemelni a szavát az egészségügyi dolgozók méltatlan bérezése miatt. Jutalma legfeljebb annyi, hogy a Magyar Idők „önjelölt forradalmárnak” titulálja.
De ami szerdán történt, mindent megváltoztathat. Eddig ugyanis az volt az alapvetés, hogy bár (gyors tempóban) szivárognak el az orvosok az országból, valahogy mindig sikerül befoltozni a lyukakat, betömködni a réseket, és a minimálishoz közelítően, de ellátni a feladatokat. Számolt-e bárki azzal, hogy egyszer elfogy a türelem? Hogy milyen következményei lehetnek annak, ha egy kórház összes orvosa egyszerre mondja, hogy elég? Belegondolt-e bárki is, egy orvos milyen harcot vív saját lelkiismeretével (megélhetése, saját egzisztenciája áll a szemközti oldalon…), míg végül azt mondja, nem képes tovább folytatni ilyen körülmények között a munkát?
Nos, megtörtént. Ha lehet hinni a híreknek, a győri Petz Aladár Megyei Oktató Kórház sebészei lesznek az első fecskék. Ők azok, akik elkeseredetten tárgyaltak azért, hogy ügyeleti díjukat rendre megkapják, ám a kórháznak erre nincs meg az anyagi forrása. Az alacsony ügyeleti díjak mellett túlterheltségre és az ebből fakadó stresszre is hivatkozva helyezték kilátásba felmondásukat. A Népszava úgy tudja, egy kivételével az összes sebész azt tervezi, hogy feláll. Ha ez megtörténik, annak következményei lesznek. Arra már lépnie kell az államtitkárnak is, hiszen elképzelhetetlen, hogy egy kórháznak ne legyen sebésze. És ha ebben az egy kórházban ilyen mértékű az elkeseredés, akkor ne legyenek kétségeink afelől, hogy máshol sem jobb a helyzet. És nem csak a sebészek körében. Ápolótól aneszteziológusig, belgyógyásztól traumatológusig bárki, bármikor mondhatja, hogy elég, hiszen egyre leterheltebbek az egészségügyi ágazat dolgozói, egyre rosszabb körülmények között végzik a munkájukat, egyre méltatlanabb helyzetbe sodródnak.
Csak hogy lássuk, hol állunk jelenleg: a Magyar Rezidens Szövetség felmérése szerint az orvosok 42 százaléka szerint a kezelések során sem kellő időt, sem kellő figyelmet nem tudnak fordítani betegeikre. Lelkiismeretes orvos, ápoló ebben a helyzetben mit tehet?
Jelenleg körülbelül 25 ezer orvos van Magyarországon. De a becslések szerint az elmúlt 10 évben több mit 12 ezren hagyták el az országot. És ez a szám évről évre, exponenciálisan emelkedik.
És ha már a számoknál tartunk: míg 2015-ben Ausztriában egy orvosra 208 beteg jutott, addig Magyarországon 416. És míg 100 ezer lakosra hazánkban 550 nővér jut, addig az uniós jogszabály értelmében 800-nak kellene lennie.
Rezidensekkel sem állunk jobban: 19 hiányszakma van az egészségügyi ágazaton belül, utánpótlásból pedig mindenképpen nagy a hiány, ugyanis épp az a generáció hagyja el a leggyorsabban az országot, akik a nyugdíjba vonuló orvosokat pótolhatnák.
És az egészségügy helyzete valójában még ennél is súlyosabb. Jelenleg közel félmillió ember nem jut megfelelő háziorvosi kezeléshez, öt éven belül számuk 4,5 millióra emelkedik (mivel a háziorvosok zöme eddigre megy majd nyugdíjba). Jelenleg több mint 220 háziorvosi praxis tartósan (vagyis több mint 5 éve) betöltetlen, zömük épp azokban a térségekben (Borsod-Abaúj-Zemplén, Heves, Somogy megye) található, ahol a legnagyobb szükség lenne rájuk.
És még egy fontos adat: ma Magyarországon több mint 900 olyan település van (1,4 millió lakossal), ahová a mentő nem ér ki a szükséges 15 percen belül.
Lelkiismeretes, szakmáját elkötelezetten végző, a betegekért minden helyzetben felelősséget vállalni akaró orvos ilyen helyzetben mit tehet? Mi többet annál, mint amit a győri kórház sebészei jelenleg próbálkoznak? És vajon van-e hozzájuk hasonlóan több elkötelezett orvos is az ország többi pontján, aki akar és tud tenni azért, összefogva, hogy a helyzet javulását kikényszeríthessék a panaszaikra jellemzően süket kormányból?
A Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara tavaly jelezte: nem demonstrációkkal és felmondásokkal, hanem inkább tárgyalások útján rendeznék az ápolók és egészségügyi szakdolgozók helyzetét. A szakdolgozók 2015. július 1-i demonstrációján közel 600 szakdolgozó felmondási szándéknyilatkozatát helyezték letétbe, akkor úgy tervezték, hogy ha szeptember 30-ig nem érnek el számottevő elmozdulást a bértárgyaláson, aktiválják a felmondásokat. Az akkori egészségügyi államtitkár, Zombor Gábor valamelyest nyitottnak mutatkozott ezekre a tárgyalásokra, ám augusztus 31-én lemondott posztjáról, egészségügyi okokra hivatkozva. Utódját meglehetősen sokáig keresték: Ónodi-Szűcs Zoltánt októberben nevezték csak ki a posztra. Első lépése jelzésértékű: visszavonta Zombor ígéretét a szakdolgozók életpályamodelljéről.
Ami jelenleg az egészségügyben történik, az több, mint ijesztő. Olyan helyzetbe sodródott az ágazat, ami hamar tragédiába torkollhat (mint ahogy abba is torkollt a Merényi Gusztáv kórház pszichiátriai osztályán, tavaly ősszel).
Mert hogy itt emberi életek sokasága a tét. Gyógyító feladatot ellátni olyan körülmények közt, amilyenek közt orvosaink, ápolóink jelenleg dolgoznak, nem pusztán hatalmas felelősség, de óriási kockázat is. Hogy eddig egyetlen kórház egyetlen osztályának dolgozói sem álltak kollektívan bele a harcba, az az igazán meglepő. A Petz Aladár Megyei Oktató Kórház sebészei most megtették. Kérdés, a többiek meddig képesek tűrni… És hogy az egészségügyi államtitkár hajlandó lesz-e végre az érdemi feladatokra koncentrálva meghallgatni az ágazati dolgozókat, és cselekedni. Addig viszont bármi is történik, azon bizonyosan épp a legkiszolgáltatottabbak veszítenek: a betegek.
A cikk eredetileg a Kettős Mérce blogján jelent meg.
Nyomtatott formában a Feketemosó közéleti szabadlap 4. számában olvasható.
