Emberi jogok

Vihar a gumikesztyű körül

Az Index megírta, hogy a SOTE Bőr és Nemikórtani Klinikáján megtiltották a gumikesztyű használatát.

„Meglepő bejelentést kaptak március végén, egy reggeli értekezleten a Semmelweis Egyetem Bőr- Nemikórtani és Bőronkológiai Intézet munkatársai. Információnk szerint,”-írja az Index c. internetes hírújság, „az akut pénzhiányra hivatkozva ’gyakorlatilag megtiltották’ az intézetben dolgozó orvosoknak, ápolóknak, takarítóknak és egyéb szakdolgozóknak a gumikesztyű használatát. Az intézet különböző szintjein dolgozó forrásaink szerint az igazgatónő azzal indokolta a döntést, hogy előző nap teljesen kifogyott a kesztyű a műtőből, ami miatt több operációt, kezelést el kellett halasztani.”

Ez már önmagában is abszurd.

Az Index a tudósítást így folytatja: „A március végén életbe lépő új szabály nem vonatkozik a műtő és a fekély ambulancia munkatársaira, viszont az ápolónők két hete megfelelő védelem nélkül cserélik a betegek ágyneműit, és az orvosok is kölcsönös fertőzésveszélynek kitéve vizsgálják a pácienseket.” Gumikesztyű helyett, az említett kivételektől eltekintve, csak nylonkesztyűt használhat a többi munkatárs.

Ezen a bizonyos értekezleten a bejelentést nagy felháborodás fogadta, de csak a klinikai főnővér volt az, aki határozottan állt ki, és hivatkozott az egyetem munkavédelmi oktatására, amelyen éppen azt tanítják, hogy a gumikesztyűvel szemben a nylonkesztyű nem véd meg a „biológiai átvételektől” azaz a baktériumok és kórokozók továbbadásától.

A főnővér az értekezleten résztvevők előtt kijelentette, hogy „gumikesztyű híján az intézetben nem állnak rendelkezésre a betegellátás alapvető feltételei.”

Az igazgatónő erre azt válaszolta, hogy megvannak az elégséges feltételek, viszont az intézet több munkatársa alapvető hiányokról számolt be. Nevezetesen, hogy a kórtermekben rég nem lehet szappannal és kézfertőtlenítővel találkozni, vécépapír, kéztörlő nincs sem a betegeknek, sem az orvosoknak, akik saját maguk szerzik azokat be. Az intézet dolgozói két hete már a gumikesztyűket is a saját pénzükön vásárolják.

A magyar egészségügyi intézmények higiéniai viszonyai nem két hét óta riasztóak. Hat, vagy hét évvel ezelőtt egy budai kórházba jártam gyógytornára, és épp az ambuláns betegeket szolgáló WC állapota miatt hagytam ott. Tavaly nyáron egy másik budai kórházban töltöttem néhány napot, egy hétágyas kórteremben feküdtem, az orvosi, és ápolói ellátásra egyetlen rossz szavam sem lehetett, de kritikán aluli volt a kórterem, a WC, és a zuhanyozó állapota.

A Népszabadság 2015. december 8 –i számában Szennyvíz, penész, mocsok– végstádiumban a János pszichiátriai osztálya címmel jelent meg egy riport.

Az újságírónő egy beteg hozzátartozójának kíséretében kereste föl az osztályt. Csak néhányat idézek a helyszíni szemle megállapításaiból: a személyzeti WC-be, zuhanyozóba nyíló ajtó szemöldökfájából csöpög a víz, fölötte a falon zöld és fekete penész. Az egyes kórteremben nyolcan fekszenek, a betegágyakat el kellett húzni a faltól, mert omlik a vakolat. A betegtársalgóból nyíló férfi WC-ben a csészék fölött húzódó strangcső több helyen repedt, a szenny lé a csőből a csészén kuporodó nyakába csorog.

Nagyobb esőzéskor a plafon is beázik.

Az orvosok szobáját nemrég kellett lezáratni, mert már semmiféle civilizációs mércének nem felelt meg.

Csak azt nem értem: vajon az orvosok miért tűrnek? Miért nem csapnak az asztalra, mint például a pedagógusok? Miért nem jelentik ki, hogy ilyen, nemhogy méltatlan, nemhogy a szakma, de a higiénia elemi szabályaival ellentétes, egy vidéki kocsma szintjéhez hasonló körülmények között nem hajlandóak dolgozni?

A szerzőről

Szász Anna

1969 óta vagyok újságíró, 1992-ben, a Nők Lapja szerkesztőségéből mentem nyugdíjba. Ezt követően számos hetilap és folyóirat külső munkatársaként dolgoztam, egyebek közt rendszeresen publikáltam az Esély c. szociálpolitikai, valamint a Tani-tani c. pedagógiai folyóiratba.
1998 óta, mind a mai napig kéthetente jelentkezem jegyzetekkel a Civil Rádióban.
Több könyvem jelent meg, az Aki zsidónak vallotta magát című önéletrajzi köteten kívül (2005. Argumentum Kiadó), úgy gondolom, említésre méltó a Boldog Józanodók/ Az Anonim Alkoholisták Magyarországon (2011. Sík Kiadó) címen megjelent összefoglaló munkám.
A Botlatókő apám története: egy zsidó férfi életútja a még derűs fiatalkortól a megsemmisítésig a nácizmus uralma alatti Európában.