Ellentétben az elmúlt napokban elharapódzott sajnálattal és szomorkodással, szeretném kijelenteni, hogy meggyőződésem, semmi okunk Sándor Mária jelenlegi bejelentése kapcsán intenciókkal és részvétnyilvánításokkal őt ellátni. Sándor Mária győztesként került ki az elmúlt egy év közéleti küzdelmeiből.
Egyrészt, legyőzte önmagát. Azt a szorongást, amely a cselekvési beszorítottságából, vívódásaiból is eredhetett, amit a munkájával kapcsolatos napi szolgálata és igazságérzetét a szakterületét egyre jobban befonó ellehetetlenülés miatt pályatársaival együtt elszenvedett. Aminek következtében ki mert állni a nyilvánosság elé, hitelesen rávilágítani erre a társadalmi drámára a társadalmi szolidaritást kérve.
Győzött, mert nyilvánosan fellépett előbb a közvetlen környezetében – a fekete ruhával -, majd volt elég személyes bátorsága a szélesebb nyilvánosság előtt is ugyanezt megtenni.
Győzött, mert ezzel áttörte a hallgatás, a beletörődés, a félelem (vagy megfélemlítettség) falát, s üzent a bátorságot még csak kereső pályatársainak, hogy a hallgatás már nem segít. És átmenetileg – néhány esetben tartósan – talált pályatársakat ebben a kiállásban.
Győzött, mert a példájával az egészségügyben dolgozók – de más hivatások számára is mutatott egy felelősséget és cselekvést egyszerre megjelenítő, s követhető mintát.
Győzött, mert egy hiteltelenné váló közéletben mindvégig hiteles tudott maradni.
Győzött, mert a szakmai érdekvédelem intézményes impotensei és a szélesebb nyilvánosság előtt is bebizonyította, hogy a közfigyelmet igenis rá lehet irányítani egy mindenkit (tehát az állampolgárokat, a szakmát is) érintő változás kikerülhetetlenségére.
Győzött, mert egyúttal érzékeny maradt a hasonló küzdelmekkel telített más ágazatok helyzetére és küzdelmeire és a hazai gyakorlattól eltérően a velük való összefogás, az együttes cselekvés szolidaritása terén kialakított lépések fontosságát és lehetségességét is bebizonyította.
Győzelmének legfontosabb vívmánya, hogy ország-világ számára felmutatott egy lehetséges és követhető mintát, s hogy (idehaza „jól” működő lejárató rendszerek között is) mindvégig hiteles tudott maradni.
Ne vegzáljuk, provokáljuk, sajnálgassuk őt, mert a legfontosabb sajátját: hitelességét kezdheti ki a belehajszolás! Hagyjuk visszatérni a szeretteihez, regenerálódni, feltöltődni, bízzuk rá a saját életét! Ösztönei alapján fogja tudni, mikor kell, s mikor érdemes nyilvánosan is lépnie.
Az, hogy a kikényszerítéshez ez nem volt elég, ez nem az ő kudarca, hanem a társadalomé, a döntéshozóké, s legfőképpen a „hivatalos” érdekvédelmi szervezeteké. Lássuk be, az utóbbiak végig ellenérdekeltek voltak, s azok ma is. Ha egy ilyen heroikus, de magányos fellépés sikeres lett volna, a változást kikényszerítette volna, akkor az az ő teljes intézményrendszerük tehetségtelenségét bizonyítaná. Hogy sokan így is biztosak vagyunk ebben – az más kérdés.
Csak emlékeztetőül, a hetvenes években Lengyelországban volt Gdanskban egy magányos villanyszerelő, akinek a fellépésekor mögé állt egy egész szakszervezeti mozgalom (vagy felismerve a jelentőségét a mozgalom húzta maga elé őt – no jó, azt Szolidaritásnak nevezték), s együtt történelmi győzelmeket arattak. Bár nem biztos, hogy Lech Walesához hasonlóan majdan Sándor Mária is köztársasági elnök akarna lenni.
Szóval higgyünk abban, Sándor Mária, a feketeruhás nővér győzelmeket aratott, s ahogy minden szereplőnek, Neki is joga (s talán dolga is), hogy másoknak is felkínálva egy mintát, hagyja, hogy ne hátulról a közönsége figyelje az ő harcait, hanem önálló közösségi cselekvéseket gerjesszen az ő példája. Ő elkezdte a bizonyítását MEG LEHET CSINÁLNI.
Tessék, itt a pálya!
