Mit gondoltok, mi az őrület, s kik az őrültek? Hogyan látjátok őket a hétköznapokban? Egyáltalán, hol a helyük a 21. századi magyar társadalomban? Többek között ezekre a kérdésekre keresi a választ Légmán Anna, az MTA szociológusa és csapata a 2014 óta tartó őrület-kutatásban. A Civil Rádió Reggeli-jében beszélgettünk vele, hallgassátok!
Légmán Anna kutatása az egyszerűség és a komplexitás különös elegye. Egyszerű, mert hétköznapi történetekből építkezik, s komplex, mert igyekszik minden érintett területen megszólítani az embereket. Vizsgált komplett budapesti kerületet, országos módszertani intézményt, csinált médiaelemzést, interjúzott a Lipót szomszédságában élő emberekkel, kétszer egy hónapot töltött egy alföldi kisvárosban, testközelből megismerve az ottani nagyintézmény kisebb támogatott lakhatássá szervezésének folyamatát, valamint mind a mai napig érzékenyítő tréningeket tart iskolákban. Minden általa vizsgált területre igaz, hogy közvetlenül igyekszik szembesíteni az embereket hozzáállásukkal. Egyszerűen, érthetően kérdez, függetlenül attól, hogy főorvossal beszélget vagy éppen intézmény közelében élőkkel:
Meséld el, szerinted mi az őrület? Hogyan állapítod meg, ki az őrült?
Az így kapott válaszok mentén, személyes történetekre építette kutatását. A történetekből pedig szépen lassan összeadódik egy 21. századi társadalmi kép…
Miért vallja magát valaki őrültnek? Mert diagnózist kapott a pszichiátrián? Mert valaki megjegyezte, hogy furcsán, nem „normálisan” viselkedik? Mert hangokat hall? Esetleg mert szokatlan víziói vannak? Az önmeghatározás kérdése mindig árulkodik az ország ellátórendszeréről, annak esetleges zártságáról, klinikai szemléletéről, valamint a társadalmat uraló előítéletekről, életlehetőségekről. Igaz ugyan, ahhoz, hogy megállapítsuk, hogy mélyen ülő előítélet, s ehhez társuló félelem lakozik sokakban, nem kell két éves kutatás. Ahhoz azonban, hogy megértsük, miért alakul ki ez az elutasítás és rettegés, hogyan lehetne ebből kiutat keresni, hogy végül elmozduljunk egy elfogadóbb, toleránsabb társadalom, s közösségibb ellátórendszer felé, már annál inkább. Ehhez ismernünk kell életutakat, a meglévő intézményi hátteret, valamint az érintettek tapasztalatait. Légmán Anna önbevallásra épülő kérdései pedig éppen ezt a személyességet idézik elő. Az emberek pedig egyre őszintébben válaszolnak:
„Minden hülye valamiben jó is, és minden zseni valamiben rossz is. Van, akit nem kezelnek, és mégis hülye.”
„Sok minden függ attól, mennyire érzékeny az ember. Leginkább a bolondság függ össze az érzékenységi szinttel. Valaki sokkal érzékenyebb az átlagnál bizonyos dolgokra, , s ezt „nem normálisnak” titulálják.”
„[Az őrület] lelki dolog, amit magától az ember nem tud feldolgozni, halmozódik, majd kitör az emberből.”
További érdekességeket a Szoclámpás blogján olvashatsz.
No de mi Légmán Anna szerint az őrület?
„Nem tudom, s egyre jobban elbizonytalanodom benne, ahogy egyre közelebb megyek. Sokféle, sok minden, nem tudom szavakkal el lehet-e mondani. A szakmai válaszom az, hogy az őrület társadalmi tény. Különböző korokban különböző értelmek kapcsolódtak hozzá. Ma dominánsan betegségnek tartják vagy devianciának”.
Meg lehet-e egyáltalán határozni az őrületet anélkül, hogy valamihez viszonyítanánk? Hiszen, ha arra gondolunk, hová fordulhatunk lelki bajainkkal, máris eszünkbe jut a jelenlegi pszichiátriai közeg. Ilyenkor a klinikai diagnózisból indulunk ki, és bár Lipót már nincs, mégis összeszorul a gyomrunk a zártosztály gondolatától is. Ha a lehetséges alternatívákban gondolkodunk, akkor a meglévő civil szféra kínálta utak és különböző terápiás csoportok juthatnak eszünkbe. Majd elérünk a barátokon át a közösségi szintig, ahol meg a kicsit fura Piroska lesz újra az ember, aki kitűnően süt, s egyébként a szomszédom is.
Hol is a helye tehát az őrülteknek a 21. században? Légmán Anna szerint egészen egyszerűen a társadalomban.
Hallgasd meg a Civil Rádió Reggeli-jében elhangzott beszélgetést, ahol Annát eddigi tapasztalatairól kérdeztük.
