Természetesen ez csak képletesen értendő.
A várakozás bizonyos idő után frusztrál. Megfosztja az embert a személyisége integritásától. Attól a tudattól, hogy ő, mint autonóm emberi lény fontos. Kiszolgáltatottá tesz.
Már nem ő határoz a saját sorsáról, hanem valamely szeszélyes, kiismerhetetlen hatalom.
A mindenfajta hatalmasságok ezzel tökéletesen tisztában voltak és vannak, élnek is vele minden időben. Például amikor a hivatalokban, közintézményekben az elintézni kívánó embereket hosszasan várakoztatják, vagy előszobáztatnak, ha éppenséggel egy-egy hatalommal bíró tisztségviselőtől szeretnénk választ kapni valamire, vagy pláne, ha kérelmezünk valamilyen kedvezményt; netán szeretnénk érvényt szerezni az igazságunknak.
Hasonló szerepet tölt be a különböző közszolgálatot ellátó nagyvállalatoknál működő telefonos rendszer, (l. ELMŰ, TÁVHŐ, Gázművek, T-Home) amelyben egy központi automata veszi a hívásunkat, mely hosszasan sorolja a menüt, hogy mit milyen gomb lenyomásával érünk el, majd egy hang újabb gombok lenyomására ad utasítást, hogy végül beszélni tudjunk az illetékes ügyintézővel, aki éppen foglalt, és hosszas zenélés közben több ízben kéri a türelmünket. E rendszer következménye ugyancsak a mi kiszolgáltatottságunk. A közszolgálat, melynek mi vagyunk a kiszolgáltatottjai.
Ám a várakozás, várakoztatás a legnagyobb mértékben a legérzékenyebb humán területre, az egészségügyre jellemző.
E tárgykörben vannak régebbi, és egészen friss élményeim.
Annak idején a legfiatalabb unokám, fiú, 4-6 éves kora körül gyakran szenvedett középfülgyulladásban. Ilyenkor haladéktalanul orvoshoz kell menni. Az első alkalom után, amikor az Y gyerekkórház fülészeti ambulanciáján az orvos nem diagnosztizálta a fennálló betegséget, mi mindig az X gyerekkórház fülészeti ambulanciájára mentünk. Ott ugyanis a kisfiút nagyon lelkiismeretesen látták el. Odafelé a metrón, az unokám megjegyezte: „Én megbízom a J. doktor néniben.” Mert tudta, hogy fülszúrás következik, ha reménykedett is, hogy talán mégsem.
Az ambuláns rendelés vagylagosan két színhelyen zajlott. Vagy fönt a folyosóról nyíló rendelőben, vagy lent, a szuterénben. Hogy éppen mikor hol, az csak magából a tényből derült ki. A szuterénben lévő rendelő előtt viszonylag tágas tér volt, egy fa játékautóval a gyerekeknek, és székekkel a szülőknek, nagyszülőknek. Ha ott tartották a rendelést, nem volt zsúfoltság, nem volt hisztéria, a gyerekek ki-be szálltak az egy szem játékautóba. A várakozás sem volt elviselhetetlen. Ezzel szemben a fönti, a folyosón való várakozás, ha nem volt is maga a pokol, de legalábbis a purgatórium. Egy kisméretű, kiöblösödő helyre szorultunk össze, mi felnőtt kísérők és az olykor bizony síró-hisztiző gyerekek. Ahogy telt az idő, egyre többen lettünk, álltak még a szűk folyosón is. Az ambulancián rendelő orvos időnként kilépett a rendelőből, és eltűnt a folyosó végén lévő ajtó mögött. Vele a reményünk, hogy valaha sorra kerülünk. Aztán visszatért. Átlábalt a várakozók között, szemlátomást ez az ott álldogáló tömeg nem zavarta. Amikor végre behívtak bennünket, J. doktornő valóban a legnagyobb gondossággal járt el, érzéstelenítés, fülszúrás, receptírás, időpont kontrollra, csakhogy akkor már négy óra várakozás állt mögöttünk.
Lehetett volna másként?
Bizonyára. Mondjuk, ha az ambulancián rendelő orvost nem hívják ki, mint azt utóbb megtudtam, a műtőbe. Ha az ambuláns rendelést nem kényszernek tekintik, ha némi empátiát tanúsítanak a beteg gyerekek, és az őket kísérő családtagok iránt. És ez nem pénzkérdés. Ez szervezés és szemlélet kérdése.
A múlt héten hét, azaz hét órát várakoztam egy budapesti kórház szemészeti ambulanciáján.
Előzőleg telefonon bejelentkeztem. Nem adtak időpontot, csak a napot határozták meg.
Reggel kilenc körül a szűk folyosón már tömeg. A folyosónak csak az egyik oldalán voltak székek, a másik oldalon egymás mellett rendelőkbe nyíló ajtók. A köztük lévő kis szakaszokon a várakozók kénytelen-kelletlen álldogáltak. A hivatalosan 9-14 óráig tartó rendelésre nem érkezési sorrendben hívtak be. A várakozó tömeg az idő múlásával nem fogyott, újabb és újabb betegek érkeztek. Tolókocsin más osztályokról, valamint maguk is egészségügyiek, vagy fehérköpenyesek által kísért hozzátartozók, rokonok, ismerősök.
Az ambulancián rendelő orvosról tudható, hogy kiváló szakember, vidékről is jönnek hozzá olyan betegek, akiken a lakóhelyükön lévő intézményekben nem tudnak segíteni.
Ez alatt a hét óra alatt a várakozás összes fázisát volt szerencsém végig élni. Végül már csak a tehetetlenség tartott ott. Az apátia.
Családom tagjai, akikkel aznap találkoznom kellett volna, fel voltak háborodva. Mikor végre sorra kerültem, és ebből a kényszerű rabságból kiszabadultam, egymástól függetlenül kifejtették, az, hogy ne a végtelenbe nyúljon a várakozás, nem a pénzen múlik. Ezt némi előrelátással, a betegek és az orvos iránti figyelemmel meg lehetne szervezni. Mivel hogy ez a fajta tömeges megjelenés évek óta ismétlődik, ki lehetne kalkulálni, hogy az X napi, 9-14 óráig tartó, azaz öt órát igénybe vevő rendelésre hány beteg jelentkezését fogadják el, beleszámítva az előre nem látható sürgősségi esteket, a más osztályról küldött vizsgálandókat.
De mindez nem történik meg, mintha a kórház személyzete természetesnek tartaná a tumultust.
A legszörnyűbb, és egyben a legnagyobb veszéllyel fenyegető várakozást 2011 februárjában, a Honvéd Kórház sürgősségi betegosztályán éltem meg, hasi fájdalmakkal küzdő társammal.
Képtelen és érthetetlen volt mindaz, ami ott történt, illetve nem történt.
Délelőtt fél tízkor jelentkeztünk a nővérpultnál. Nem sokkal később a férjemet szólították vizsgálatra. Ekkor csak manuális vizsgálatot végeztek, és meghallgatták a panaszait. Majd jött egy betegszállító, a férjemet kerekesszékbe ültette, és elvitte további vizsgálatra. Hosszú idő telt el, és a férjem csak nem érkezett vissza. Keresni kezdtem a tekervényes folyosón, míg sikerült megtalálnom, félmeztelenül, az inge csak úgy rádobva, bekötve egy infúziós készülékbe. Kétségtelen, hogy alapos vizsgálatokat végeztek, röntgenen, ultrahangon és CT-n. Ám ettől kezdve csak vártunk sokadmagunkkal. A közelünkbe egy félmeztelen asszonyt tolt hordágyon a betegszállító, és mint aki jól végezte dolgát, otthagyta. Az asszony didergett, én próbáltam betakarni.
Több ízben odamentem a nővérpulthoz, érdeklődni, kérdezni, szólni. Mindannyiszor azt a választ kaptam, hogy majd jönnek a sebészek és akkor…
Este hétkor megszólítottam egy zöld ruhás orvost, aki szólt egy fehérköpenyesnek, aki megnézte a férjem leleteit, és azonnal felvette őt osztályra, majd még akkor éjszaka megműtötték.
Summa: tíz órát töltöttünk el a sürgősségi betegosztályon. Nyilvánvaló, hogy itt a jelentkezés és az osztályra való fölvétel között több láncszem hiányzott
Tudjuk: az egészségügy bajban van. Az egészségügy alulfinanszírozott.
Jól képzett, gyalázatosan rosszul fizetett orvosok mennek dolgozni külföldre. Nemcsak a kereset, hanem a légkör, a munkakörülmények miatt.
Ám egy ilyen eljárás, ilyen szervezetlenség akkor is megengedhetetlen.
Pedig így megy ez, évtizedek óta.
