A budai srácok 1956

Megjelent Eörsi László legújabb könyve “A budai srácok 1956”. A tanulmánykötet a főváros budai oldala 1956-os fegyveres csoportjainak történetét tárgyalja – a Széna tériek kivételével.
A hat budai kerületben különböző időpontokban és eltérő körülmények között, egymástól függetlenül jöttek létre ellenállóközpontok, amelyek többnyire munkások, ipari tanulók köreiből rekrutálódtak. A megalakult nemzetőrségi csoportok a rendfenntartást igyekeztek biztosítani, míg egyes osztagaik az előző rendszer vétkeseit keresték, hogy felelősségre vonják őket. A szovjetek novemberi intervenciójára napokig tartó ellenállás bontakozott ki a Budaváron, az óbudai Schmidt-kastélyban és a Kamaraerdőnél, a balatoni műút S kanyarjánál. Egy-egy napig tartó fegyveres konfliktus zajlott a Déli pályaudvar körzetében és a Móricz Zsigmond körtér környékén. A kádárista megtorlás során a budai szabadságharcosok közül – a Széna térieken kívül – tizenhármat végeztek ki, hatan pedig még az 1963-as „nagy amnesztia idején” sem szabadultak.

Eörsi László Budapesten született 1955-ben. Székesfehérváron, a mezőgazdasági szakközépiskolában érettségizett. A rendszerváltásig fizikai munkát végzett, elsősorban az építőiparban. 1986-91 között a Bokréta utcai speciális nevelőotthonban volt pedagógus. 1991-ben fejezte be a tanárképző főiskolai tanulmányait Szombathelyen, és ugyanebben az évben kezdett el dolgozni az 1956-os Intézetben.
Az első írása 1988. november 4-én jelent meg az Élet és Irodalomban. Ekkoriban főállásban pedagógusként dolgozott. 1991 nyarától lényegesen kedvezőbb keretek között folytathatta a kutatómunkát. A fő kutatási területe a budapesti felkelés története. Ebben a tárgykörben már számos tanulmánya és több kötete jelent meg. Az intézeti évkönyvekbe ő írta a filmkritikákat. A napilapokba is viszonylag gyakran publikál. Többnyire évfordulóra ír megemlékezéseket, és nem ritkán vitacikkeket is.

A KÖTET ELŐSZAVA

Nem könnyű, sőt alighanem megoldhatatlan feladat lenne szakszerű magyarázatot találni, hogy miért indokolt a hat budai kerület 1956-os történetét egy kötetben feldolgozni. Mivel azon túlmenően, hogy ezek a kerületek a Duna fővárosi részének jobb partján találhatók, semmi más közös nincs bennük, mivelhogy más a történetük, mások a hagyományaik, más a szociológiai összetételük, és ami esetünkben a legfontosabb: a budai felkelőcsoportok, nemzetőrségek egymástól csaknem teljesen függetlenül működtek.

Ám mégis létezett egyfajta „budai tudat”, amely e kerületeket némileg összehozta. A forradalom napjaiban több forradalmi vezető aspirált a budai fegyveres erők főparancsnoki címére. A magabiztos fellépésű Butkovszky Emánuel exkatonatiszt – aki fegyvereseivel elfoglalta a bűnüldöző szervek Fő utcai épületkomplexumát – a budai fegyveres erők főparancsnokaként bemutatkozva hívta össze értekezletre az összes budai katonai parancsnokot. (1)
Ugyanilyen ambiciózusnak bizonyult a szintén katonai múltú Seifert Tibor is, a II. Kerületi Nemzeti Bizottmány katonai megbízottja, aki először kerületi parancsnokká neveztette ki magát, ám az egész budai oldal katonai vezetését akarta megszerezni. Magabiztos fellépésével, utasításaival, a tekintélyes bizottmány támogatásával meggyőző vezetőnek mutatkozott. Mindkettőjük sikeréhez hozzájárult az is, hogy a katonai és rendőrségi főtisztek – a diktatúrában betöltött szerepük miatt – a saját beosztottjaik és a tömegek előtt egyaránt hiteltelenné váltak.
Megjelent azonban Mecséri János ezredes is, de nem a forradalmi szervezet élén, hanem a HM nevezte ki a budai körzet parancsnokának. Így ő lett a hivatalos elöljáró, bár ezt sem Butkovszky, sem Seifert nem tudta, noha Mecséri a hadosztályának alakulatait át is csoportosította a budai oldalra. (2)

A Butkovszky által összehívott értekezletről fennmaradt dokumentum szerint a budai erők parancsnoksága a következő személyekből állt:
I. kerület: Vincze Gábor, Batizi Gusztáv;
II. kerület: Seifert Tibor;
III. kerület: Keresztúri Sándor;
XI. kerület: Sárosi Ernő rendőr őrnagy, Rátai Imre;
XII. kerület: Alberti László százados, Tapsonyi Endre;
MOM-parancsnok: Katona János főhadnagy;
Országos Légvédelmi Parancsnokság: Kiss Sándor őrnagy. (3)
Ezek szerint a XXII. kerületet nem tekintették Buda részének.

*
(1 ) Seifert Tibor jkv. 1956. XII. 29. HL 00115/56.
(2) Szendi Dezső jkv. 1957. III. 5.; Kiss Sándor tk. 1957. VI. 12. ÁBTL V-143682/5.
(3) Dokumentum, Dr. Kovács Zoltán és társai perirata ÁBTL V-145715.

*

A fegyveres szervezetek forradalmi vezetői össze is gyűjtötték a Budán található erőket a következőképpen:

1. II. Kerületi Katonai Parancsnokság Pasarét Támpontparancsnokság (Pasaréti tér). Parancsnok: Pénzes Gábor (aki ekkor 20 éves volt). 10 fő, 4 géppisztoly, 1 golyószóró, 5 puska, 2 pisztoly, 7 kézigránát. (4)
2. A II. kerületi osztály támpontparancsnokság (Bimbó út 7., rendőrkapitányság). Parancsnok: Németh Imre rendőr százados. 230 fő, 14 géppisztoly, 2 golyószóró, 91 puska, 85 pisztoly, 22 kézigránát.
3. Bem laktanya. Parancsnok: Kővágó Sándor alezredes. 150 fő gyalogsági fegyverekkel.
4. Széna tér. Parancsnok: Szabó János. 600 fő, a kézifegyvereken kívül 4-5 géppuska.
5. Budai Nagy Antal laktanya: 300 fő, 3 légv. üteg [Parancsnok: nincs feltüntetve].
6. A Petőfi-akadémia („térképészet, haditechnika”). Parancsnok: Pesti Endre ezredes, 600 fős létszámmal.
7. A SZOT-épületben (II., Tárogató u. 2.) tartózkodó Petőfi-akadémia alakulata. Parancsnok: Munk Károly százados. 150 fő gyalogsági fegyverekkel, 15 golyószóró.
8. A III. kerületi, 300 főnyi nemzetőrségi csoport. Parancsnok: Keresztúri Sándor.
9. Határőrség (Manréza, XII., Labanc u. 5–7.). Parancsnok: Szalva János határőr ezredes, 40 fős létszámmal.
10. Nemzeti bizottmány. Parancsnok: Seifert Tibor, 150 fő.
11. Budai Nemzeti Honvédelmi Bizottmány. Parancsnok: Butkovszky Emánuel.
12. A Klement Gottwald-gyár gyárőrsége.

A fentieken kívül a dokumentum megjelöl egy 300 főnyi, gyalogsági fegyverekkel felszerelt rendőrségi erőt, egy bizonyos „központi őrséget”, amelyről most sincs tudomásunk. (5) Ugyanilyen „budai központú” feljegyzést írtak a harckiképzési csoportfőnökség beosztottjai, (6) valamint Szmetena József őrnagy, a II. kerületi kiegészítő parancsnokság parancsnokhelyettese is erről vallott. (7) Valójában ezek a budai erők egy pillanatig sem álltak össze egységes erővé, sőt a felsoroltak többsége – beleértve az úgynevezett kerületi vezetőket – csak formálisan szerepelt egy-egy egység élén, és az események menetében jelentéktelen maradt a szerepük. Voltak köztük olyanok, akik később fokozottan exponálták magukat a megtorlás idején – elsősorban Munk százados. A felsoroltak közül kizárólag a Széna tériek küzdöttek az ország függetlenségéért.

*
(4) Ha volt is ilyen csoport (Csapó Ferenc, Forján Tibor, Hirschler György, Ili István, Palotás László és Rejner Ferenc), mindvégig jelentéktelen maradt. 1957-ben pert készítettek elő velük szemben, de végül bizonyítékok hiányában megszüntették az eljárást (Palotás László és társai perirata ÁBTL V-142151.). Pénzes emigrált.
(5)Dokumentum, Dr. Kovács Zoltán és társai perirata ÁBTL V-145715.; Németh Imre tk.  1958.V. 31. ÁBTL V-145715/1.
(6) 1956-os Különgyűjt. 1. d. 3. ő. e. 32–33. f.; 36. f.
(7) Tk. 1957. I. 8. ÁBTL V-141833.

*

Budán távolról sem bontakozott ki a pestihez hasonló fegyveres ellenállás a szovjet intervenciós csapatokkal szemben. Ezt többek között az áldozatok aránya is bizonyítja. A Pesten elesettek száma mintegy 15-szöröse a budai áldozatokénak. Ennek több oka volt. A budai lakosság nagyobb része, a külső körzetek teljes egésze kertes házakban élt, a munkásság jelenléte jóval csekélyebb a pesti oldaléhoz mérten. Márpedig a felkelőcsoportok zömében a munkások, ipari tanulók köréből rekrutálódtak. A budai oldalon nincsenek olyan magas lakóházakkal beépített, jól védhető városnegyedek, mint Pesten. Még a Széna tér vagy a Móricz Zsigmond körtér sem vethető össze ebből a szempontból a Corvin közzel. A négy útvonal kereszteződésében kialakított Móricz Zsigmond körteret, a Várnegyedet vagy az óbudai Schmidt-kastélyt spontán ellenállási bázissá alakították, így alkalmassá váltak a szovjet csapatok átmeneti zavarására, de a megszállókat nem késztethették olyan ostromra, mint Pest egyes belső és külső kerületeiben.
Szovjet szempontból az október–novemberi időszakban egyaránt a pesti politikai és katonai bázisok ellenőrzése volt a legfőbb célkitűzés a már ismert ellenállási csomópontok letörésével. A támadó szovjet erők nagyobbik hányada a belső kerületek mielőbbi megszállására indult.
Budán egy ilyen jellegű politikai-katonai vezetési célpont csak másodlagos volt, Budavár elvágása, illetve elfoglalása jelölhető meg fontos katonai célként, ideértve a környéki ellenállási központok kiiktatását is.
Kötetünk kerületenként haladva ismerteti a különböző nemzetőrségi-szabadságharcos csoportokat. Ezek közül a Széna téri volt a budai fegyveres ellenállás legjelentősebb körzete – itt tartózkodott az ország második legnépesebb felkelőcsoportja –, amely három kerülethez (I., II. és XII.) is szorosan kötődik.
A Széna téri csoport volt az egyetlen a budai oldalon, amely már a tűzszünet előtt megalakult, és amely részt vett az októberi fegyveres ellenállásban is.
A Széna téri felkelőkről részletesebben a Széna tériek 1956 című tanulmánykötetemben olvashatnak, így csak az alábbi vázlatos ismertetésre szorítkozunk. E felkelőcsoport 1956. október 25-től formálódott (a budai oldalon csak ez az ellenállócsoport működött az októberi harcok idején), midőn elfoglalta és bázisává alakította az ottani metróépítkezés munkásszállóját. A kezdetben mintegy 100 fős csoport irányítását a legendás Szabó János (Szabó bácsi) gépkocsivezető október 26–27-én vette át. Bán Róbert műszerész és a jugoszláv állampolgárságú Ekrem Kemál villanyszerelő is a parancsnoksághoz tartozott. A Széna tér a budai oldal stratégiailag legfontosabb csomópontja volt. A felkelők a szovjet páncélosok ellen barikádokat építettek, amelyeket a Déli pályaudvarról odatolt vagonokkal erősítettek meg, és néhány alkalommal tűzharcot vívtak a megszállókkal. A fegyverszünet idején a csoport létszáma 800-900 főre emelkedett. A Petőfi laktanya tisztjei segítették a fiatal felkelők kiképzését, és a Bem laktanya katonáival karöltve ügyeltek a rend fenntartására. A csoport ellenőrzési területe a sokszorosára növekedett, mivel Szabó bácsiék kezükben tartották a kerületi pártházat, a statisztikai hivatalt, a Bécsi kapu környékét, a Szovjetunióba került pártvezetők villáit, sőt a hűvösvölgyi ÁVH-s objektumot is. Új központjuk a Maros utcai, kiürült ÁVH-s létesítmény lett, de egy kisebb részleg Ekrem Kemál irányításával a Széna téren maradt. A felkelőket katonai mintára századokra osztották, és a legfőbb tevékenységük az ÁVH-sok és a pártfunkcionáriusok felkutatása volt, akik közül mintegy 150 foglyot ejtettek.
Őket november 4-én szabadon engedték, és felvették a harcot az intervenciós erőkkel szemben. A hatalmas túlerő és az aknatámadás folytán másnapra igen megcsappant a harcosok létszáma. A legelszántabbak – Szabó vezetésével – a budai hegyekben készültek a harc folytatására, de november 10-én elismerték az ellenállás kilátástalanságát.
A forradalom leverése után a Széna tériek közül többen elhagyták az országot. Az itthon maradtak közül tizennégyüket – köztük a parancsnokság három tagját – halálra ítélték és kivégezték, a többiekre hosszabb-rövidebb börtönbüntetés várt.
A többi helyszínen kisebb konfliktusok alakultak ki a fegyvereket követelő tömegek és az egyes rendőrkapitányságok között, de a forradalom kirobbanását követő napokban csak a falusias Nagytétényben indult meg a társadalom oly mértékű önszerveződése, hogy a forradalmi szervezetek kezükbe tudták venni a városrész irányítását, és biztosították a rendfenntartást – az október 28-i politikai „félfordulatig”. A többi körzetben (az említett Széna térit leszámítva) a forradalmi erők viszonylag passzívak maradtak a meghirdetett tűzszünetig. Október végén Budafokon is leváltották a kommunista közigazgatást, és a jóval nagyobb társadalmi támogatással bíró helyi nemzeti bizottság vette át az ügyek intézését – akárcsak másutt a külvárosi körzetekben. Ezzel egyidejűleg létrehozták a nemzetőrséget is.
A többi budai kerületben is alakultak nemzetőrségi csoportok, amelyek a rendfenntartást igyekeztek biztosítani. Egyes osztagok az előző rendszer vétkeseit keresték, hogy felelősségre vonják őket. A Széna tériekén kívül különösen a XII. kerületben működtek jól szervezett nemzetőrségek. Egy különös szervezet, a Budai Forradalmi Katonai Bizottmány jött létre a II. kerületi Fő utca és Gyorskocsi utca kereszteződésében lévő épület-komplexumban, ahol a Budapesti Katonai Ügyészség, a Budapesti Katonai Bíróság, a Belügyminisztérium Politikai Nyomozó Főosztálya, valamint a Budapesti Körzeti Börtön székhelye is volt. Ilyen fontos középületben talán egyetlen más csoport sem rendezkedett be a forradalom idején.
A szovjetek novemberi intervenciójára – hasonlóan ahhoz, ami az október 24-i szovjet bevonuláskor lejátszódott – spontán ellenállócsoportok jöttek létre szerte a budai oldalon, de kerületenként csak egy-egy körzetben. Így alakult ki napokig tartó ellenállás a budai várban, az óbudai Schmidt-kastélyban és a Kamaraerdőnél, a Balatoni út S kanyarjánál. Egy-egy napig tartó fegyveres konfliktus zajlott a Déli pályaudvar körzetében és a Móricz Zsigmond körtér környékén. A megtorlás során a budai szabadságharcosok közül – a Széna térieken kívül – tizenhármat végeztek ki. A Fő utcai csoportból az aktívnak bizonyuló Berecz György és Lénárd Ottó, a Schmidt-kastély védői közül a katonai vezetők: Pércsi Lajos, Csiky Lajos és Erdősi Ferenc, az Alkotás utcai harcokban a szovjeteknek veszteségeket okozó Kokics Béla és Pópa (Papp) József, a fegyveres tevékenység mellett való szervezkedésért, fegyverrejtegetésért is elítélt Szelepcsényi István, a Nagytétényi nemzeti bizottság és nemzetőrség vezetői közül Fáy Ferenc, Zrínyi János és három fegyverrejtegetéssel vádolt budafoki nemzetőr, Varga József, Batonai István és Batonai László felett mondták ki a legsúlyosabb ítéletet, egyiküknek sem kegyelmeztek. Súlyos börtönbüntetést elsősorban Dalmadi Jenő, Hanusz László, Käszmann László, Oláh Jenő, Póka József és Ruzsinszky Antal szenvedett el, ők még az 1963-as „nagy amnesztia” után sem szabadulhattak. Rejtély maradt viszont, hogy a hatóságok miért nem indítottak eljárást számos fegyveres „ellenforradalmár” ellen – különösen a várbeliek jártak szerencsésen –, hiszen beszervezésükre sincs semmi jel.
Az 1959 második felében elfogott Móricz Zsigmond körtéri, valamint a budafoki ellenállóknak jóval csekélyebb büntetést kellett elszenvedniük, mivel akkorra a hatóságok bosszúvágya sokat mérséklődött. Kutatásaim szerint a szóban forgó csoportokból összesen 77-en emigráltak.

1 – Központi Diákotthon, Hess András tér 5.;
2 – Kerületi kiegészítő parancsnokság, Krisztina krt. 61.;
3 – Kerületi tanács épülete, Fő u. 3.;
4 – Kerületi rendőrkapitányság, Pauler u. 10.;
5 – Halászbástya, Szentháromság tér 5.;
6 – Prímás bástya (Anjou bástya), Tóth Árpád sétány 40.;
7 – Országos Levéltár, Bécsi kapu tér 2–4.;
8 – Budavár kávéház, Széna tér 7.;
9 – Várgondnokság, Dísz tér 3.;
10 – Állami Nyomda, Kapisztrán tér 1.;
11 – Hadtörténeti Múzeum, Tóth Árpád sétány 40.;
12 – Sziavus pasa bástyája, Lovas út;
13 – Textil Nagykereskedelmi Vállalat Ruharaktára, Dísz tér

*
A kötet első része a budai felkelők, nemzetőrök szerveződéséről, tevékenységéről, szabadságharcáról szól, majd 150 résztvevő életrajza következik.
A forrásjegyzék és a bibliográfia után a függelékben ismertetjük a levéltári forrásokban szereplő forradalmárok legfőbb személyes adatait, a kádári megtorlást elszenvedők pertáblázatait, valamint a harcok áldozatainak névsorát.
Korábbi munkáimhoz hasonlóan az eseménytörténet és az életrajzok feldolgozásához elsősorban a kádárista büntetőeljárások periratait használtam fel, mindenekelőtt a kihallgatási, a tanúkihallgatási jegyzőkönyveket és az önvallomásokat. A rendőrségi jelentések, összefoglalók, a vádiratok és a bírósági ítéletek forrásértéke jóval csekélyebb, mivel nagymértékben eltorzítják az eredeti közléseket. Ebben a témakörben viszonylag kevés visszaemlékezés maradt ránk, ezeket szintén felhasználtam.

Köszönettel tartozom a Budapest Bank Alapítványnak, az Új Köztársaság Alapítványnak és a XII. kerületi önkormányzatnak (Pokorni Zoltánnak és Gonda Attilának), megjegyezve, hogy a többi budai önkormányzat még csak válaszra sem méltatott.
Köszönet illeti Cseh Gergő Bendegúzt, az ÁBTL igazgatóját, Boka Lászlót, az OSZK tudományos igazgatóját és Sára Bernadettet.
Hálával tartozom a levéltárak és más iratőrző helyek munkatársainak, különösen Laczovics Erikának, Máté Katalinnak, Szabóné Sárgai Hajnalkának.
Az arcképek az ÁBTL, a BFL, a HL és a PIL gyűjteményéből valók. A felmerülő katonai kérdésekben pedig Marossy Endrével konzultáltam, aki a kéziratomban is több hibát javított.
A kézirat kötetté történő átlényegülése Gulyás Orsolya, Csobán Endre Attila korrektorok és Garai-Édler Eszter tipográfus (ő készítette a kötet borítóját, valamint a Summaryt is) érdeme.