Egy éve halt meg, (szerk: ESTERHÁZY PÉTER) és én nem vagyok amúgy az évfordulók embere, még a csekkeket is rendszeresen elfelejtem befizetni (jó, ez nem csak erről szól, az ember szívesen megfeledkezik az élete áráról, rosszul esik, ahogy a létét precíz kis rubrikákba sorolják, meg pénzem sem igen van) – de hiányzik, ami fura, sosem beszéltem vele, csak egyoldalúan. Egy jelenlét volt számomra, sajátosan valóságos. Valahogy pedig most is úgy érzem, mint egy éve, mikor megtudtam a már előre tudhatót. KONOK PÉTER ÍRÁSA
Esterházy Péter (Budapest, 1950. április 14. – 2016. július 14.) Kossuth-díjas magyar író, publicista, a Digitális Irodalmi Akadémia (DIA) alapító tagja.
Persze, egy ideig még tovább kalózkodunk sötét pápai vizeken, zátonyok között, mert kalózkodni necesse est.
Elfacsarodott egy nap ez már megint, vagy elfacsarodott egy nap ez már, megint; tétován tologálom a vesszőket, így se jó, úgy is rossz, félnetek, na, az lesz jó, én ellenjegyzem, csak odaútra szóló ellenjegyem van valami biankó végállomásra, egy füstös rámpára, szétszaggatnak majd lövedékek, sívó teherautó-kerekek alá halok, ellenem fordulnak kótyagos sejtjeim, vagy csak úgy kikopok, elfakulok, hogy nézni is teher, és többé nem látszom majd reggel a tükörben, csak egy unottan borzas fogkefe (kissé elszíneződött, mert néha, mikor valamiért [valami ellen] dühös vagyok, vérzésig sikálom az ínyem), a mosdón rászáradt fogkrémpöttyök, kidobják, lekaparják, szervusz világ, kellene valamit mondani még, na jó, legyen (mondjuk valami) „több fényt”, vagy „csókolj meg, Hardy”, a feltámadásban nem hiszek, a lélekvándorlásban nem hiszek, a semmiben hiszek, bár a semmire sincs bizonyíték, nem hiszek hát a semmiben sem.
Még (úgymond) élek, hagyjatok engem a halállal, dolgoznék éppen, ezek meg halnak itt nekem, ki magában, saját testébe fulladva, ki tömegesen, az egyiket olvasom, a másikról sose hallottam, sose találkoztunk, sose találkoztunk volna, érthetetlen, rossz, konkrét.
Konok Péter történész, publicista, fordító – fotó – Láng Judit
Nekem is csak szavaim vannak, én keresem őket, ők rám találnak, kölcsönbe kapott, elhordott szavak, turkálókból kiturkált szavak, öblitőszagúak, árengedményesek, köztük néhány jobb napot látott, márkás szó, mások meg amúgy a bála tömörödött aljáról, ko-pecs-molyrág, ahogy régen a Patyolat akkurát cetliken leírta (lefitymálta, lejellemezte) a mosásra beadott ruhát, kopott-pecsétes-molyrágta, mindig elvarázsolt a rövidítések sajátos poézise, folyt. köv., hát lófaszt köv., mit van már mit mosnivaló ezen?!
Most a szavak sem engedelmeskednek (amúgy is gyakorta makrancosak, néha dorombolnak ádázul harapva), rossz a torokhatásuk (ez amolyan e-cigis műszó, ez a „torokhatás”, érdes, fojt. köv. szó), garatból keserűk, gyomorból keserűk, gyomor-garat-tovább, tovább a visszaúton!, sok-sok külön halál, egyedi halálok haláloktalan tömege, minek ebbe belebeszélni, a pusztába szót kiáltani, falraborsót hányni, testamentumot, szörnyűt írni, dolgoznom kellene itten és mostan, más szavakat sorrendezni más sorrendekbe, termelni szöveget, kisipari fröccsöntéssel, legyen kicsit rikító, legyen kicsit sorjás, de szóljon, sípoljon és villogjon, amíg tart az eleméből, amíg elemében van. Nem megy. Lenyelnek a szavak, mint egy úrinő. Folyt. köv.
*
ESTERHÁZY PÉTER EMLÉKFILM
