Ezt a találkozást nem hagyhatom ki. Ám nem fért bele az előző jegyzetembe. Ami nem is baj, mert abban csak magyar írók-költők szerepeltek. Kivéve Dosztojevszkijt, hogy pontos legyek.
Ellenben most egy Dél-Afrikában született, Ausztráliában élő, mégis az európai, pontosabban az angol nyelvű irodalomhoz tartozó íróval való találkozásomról szeretnék beszámolni. J.M. Coetzee, 2003-ban kapta meg az irodalmi Nobel-díjat.
A környékünkön lévő antikvárium előtt már hónapok óta kint vannak ládák, és bennük könyvek, darabonként kétszáz forintért. Ami, ha engem érdeklő könyvekről van szó, nagy kísértés. Ott találkoztam Coetzee: A barbárokra várva című regényének a Modern Könyvtár sorozatban megjelent 1987-es kiadású példányával.
Eltelt némi idő, míg olvasni kezdtem.
Már az első mondata is baljós történésekre utal „Soha nem láttam ehhez hasonlót: két drótkeretes apró lencse takarja a szemét…A lencsék sötétek, úgy tűnik, mintha nem lennének átlátszók, ő azonban keresztüllát rajtuk…”
Ő, egy oldallal később tudjuk meg: „Joll ezredes a Harmadik Irodától jött…a Harmadik Iroda most a Polgári Őrség legjelentősebb részlege…”
És máris van valami képzetünk: ezredes, sötét szemüveggel, a Harmadik Irodából, amely a Polgári Őrség legjelentősebb részlege.
A regény helyszíne valahol, a sivataghoz közeli oázisban van, ami kezdetben erőd, majd az erőd köré épült város. Vagyis a helyszín bárhol lehet. Mindenesetre egy Birodalom része.
A történetnek nincs határozott ideje. Vagyis bármikor játszódhat.
Ez a bárhol, bármikor mégsem teszi bizonytalanná a történetet, amely a város bírójának egyes szám első személyben elmondott elbeszéléséből kerekedik ki.
Már jócskán benne vagyok, amikor eszembe jut, hogy hiszen nekem van egy Coetzee kötetem. Egy másik regény. Megnézem a polcon, és kiderül, hogy A barbárokra várva is megvan, egy későbbi, 2003-as kiadásban, és hogy annak idején elkezdtem olvasni, de abbahagytam, mert már a kezdet kezdetén elviselhetetlenül nyomasztónak éreztem.
Az idő sokat számít, hogyan is olvasunk.
Most úgy olvastam, hogy itt a mindenkori diktatúra működéséről (is) kapunk egy rendkívül hiteles, érzékletes leírást.
Az ezredes azzal kezdi tevékenységét a városban, hogy a börtönben lévő két foglyot, akiket lopással gyanúsítanak, megkínozza, vagy megkínoztatja.
Azután hadjáratot indít a barbárok ellen, azzal az ürüggyel, hogy a barbárok különböző csoportjai egyesülni készülnek, és meg akarják támadni a várost.
A bíró tudja, hogy ez nem igaz. A bíró szembehelyezkedik a Birodalom képviselőivel. Azokkal, akik: „Először bukkantak fel a határon a Polgári Őrség Harmadik Irodájának hivatalnokai, az Állam őrangyalai, zendülések rejtett indítékainak kivizsgálói, az igazság hívei, a kínvallatás doktorai.”
A bíró nem akar ezekbe az ügyekbe belekeveredni, mégis, belekeveredik. Magához vesz egy lányt, azok közül, akiket az ezredes foglyul ejt. Ápolja a lányt, akinek a bokáját eltörték, és aki nem lát, vele alszik, de nem szeretkezik vele. A lány egyszer elmondja, hogyan kínozták meg őket: „Egy villa volt, egy kétágú villa. Apró gombok tompították az ágak hegyét. Tűzbe tették, amíg forró nem lett, aztán megérintették, megégették vele a bőrt. Láttam az égési nyomokat az embereken. Engem nem égettek meg. Azt mondták, kiégetik a szemem, de nem tették meg. Az egyik férfi közelített a villával, és kényszerített, hogy nézzem. Nyitva tartották a szemhéjamat. De nem volt mit elmondanom. Ennyi az egész. Azóta nem látok tisztán. Bármire ránézek, középen egy folt van; csak a széleket látom…”
A bírót az elbeszélés folyamán börtönbe vetik. Ott éli meg Joll ezredes újabb diadalát, egy tucat barbár fogollyal tér meg. A város központi terén a különös kegyetlenséggel egymáshoz fűzött rabokat letérdeltetik, a kínzásnak egy újabb módozatával szembesítik a város lakosait. A bíró kiszökik a börtönből, és amikor a már megkínzott foglyokra az ezredes egy óriási kalapácsot emel, kiszakad a torkából: Ne!” És elmondja azt a vádbeszédet, amit a pillanat sugall, miközben őt magát is verik, bántalmazzák. „ Maga ,..Maga megalázza, lealjasítja ezeket az embereket. ..Ne így. Egy vadállat ellen sem lehet kalapácsot használni…Figyeljenek ide…Mi vagyunk a teremtés nagy csodái. De ez a csodálatos test némely csapásból nem tud kigyógyulni. Miért? Nézzék ezeket az embereket. Emberek!”
A megaláztatást, a kegyetlen kínzást a bíró sem kerüli el. Amikor a kínzói elhagyni készülnek a várost, az ezredes helyettesének, a helyőrség vezetésével megbízott altisztnek, főkínzójának kérdéseket tesz föl Olyan kérdéseket, amelyeket mi is föltennénk a hatalommal visszaélőknek.
„Bocsásson meg, ha a kérdés arcátlannak tűnik, de fel kell tennem: hogyan tud enni azok után, azok után, hogy…a munkáját végezte? Mindig ez a kérdés foglalkoztatott, amikor a kínvallatókra, és a hozzájuk hasonlókra gondoltam…Nem esik nehezére ételhez nyúlni azok után? Úgy képzeltem, az ember ilyenkor kezet mos. Nem lehet azonban elég az átlagos mosakodás, papi közbenjárásra, megtisztulási ceremóniára is szükség van, nem gondolja? Különben hogy lehet visszatérni a hétköznapi életbe – asztalhoz ülni például és kenyeret törni a családtagokkal, vagy a bajtársakkal…Ne értsen félre…Én csak próbálom megérteni….Próbálom elképzelni, hogyan lélegzik, eszik és él, nap, mint nap. De nem tudom! Ez zavar engem! A maga helyében, ezt gondolom magamban, a kezemet én olyan piszkosnak érezném, hogy ki sem bírnám.”
A kínzók eltávoznak. A városban helyreáll a rend. A bíró visszatér az otthonába, a munkahelyére, a régi, megszokott foglalatosságaihoz. De valami megváltozott. A bíró, a regény befejező mondatai szerint: „ostobán érzem magam, mint aki rég tudja, hogy eltévedt, de csak tör előre, küszködve, egy olyan úton, amely meglehet, sehova sem vezet.”
Hát ez nem kifejezetten optimista befejezés.
Utóirat: Esterházy Péter 2016. július 14.-én, csütörtökön, meghalt. A család és a Magvető Kiadó közleménye szerint délután halt meg. Kórházban-e, vagy otthon, azt nem közölték.
Szűk a mezsgye élet és halál között. Ezt szemtanúként, a több mint félévszázadig társam eltávozásakor tapasztaltam meg. Az egyik pillanatban még élő-lélegző, meleg emberi test, a másikban megszűnik lélegezni, a létfontosságú szervek megszűnnek működni: aki ott fekszik, már csak egy kadáver. Már csak egy egykori élő porhüvelye.
Esterházy Péter, erről két héttel korábbi jegyzetemben írtam, több volt, mint a jelenkori magyar és közép – európai irodalom egyik legjelentősebb írója. Szinte minden létező hazai, és nemzetközi díjat elnyert. Az írásaiban és a közszerepléseiben az életszeretet és a megalkuvás nélküli morál együttesen nyilatkozik meg. Arisztokrata családból származott, de ő nem tartotta magát arisztokratának, mert az arisztokrácia Magyarországon megszűnt, civil volt és republikánus. Nemcsak az írásaiért szerették, szerettük. Kivételes népszerűsége lénye egészének, férfiúi bájának, a kimondott, leírt szavai súlyának, a szavakban foglaltak iránti felelősségtudatának köszönhető.
Országszerte gyászolják, gyászoljuk. Ám az olvasók százai vettek részt a Petőfi Irodalmi Múzeum péntek éjszakai Esterházy virrasztáson.
E.P. művei, a vele folytatott interjúk videói pedig itt maradnak nekünk.
