Elmulasztottam megemlékezni egy fontos dátumról. Május 25-én van az Eltűnt gyermekek világnapja, ekkor rendezik meg az Ezer Lámpás Éjszakája programsorozatot.
Gyerekek ugyanis eltűnnek.
Kisiskolások és serdülők.
Eltűnnek családi otthonokból és nevelőotthonokból.
Évről évre egyre többen. 2010-ben 11 ezer gyerek eltűnése miatt adtak ki körözést, tavaly már csaknem 17 ezer esetben kerestek eltűnt gyereket a hatóságok.
A statisztikák nem 17 ezer különböző gyerekről szólnak, vannak, akik egy év alatt többször is megszöknek, jellemzően valamelyik gyermekotthonból.
A szökésekbe belejátszik az emberkereskedelem, a pedofília, a számítógépen való ismerkedés és csábítás. A gyerekek egy része, különösen, ha otthon nem kapja meg azt a szeretetet, törődést, ami megóvja a kísértésektől, védtelen és kiszolgáltatott.
Egy 14 éves kislányt néhány éve az osztrák-magyar határhoz közeli főút szélén találtak meg magyar rendőrök. Kiderült, hogy elrablói, csábítói Bécsbe vitték egy bordélyházba „dolgozni”, de miután kiderült, hogy ennyire fiatal, megijedtek, és visszaküldték. Hamarosan megtalálták a kislány családját, de a saját szülei újból eladták valamivel többért, mint tízezer forint.
Mindig kiderül a történet végén az elképesztő gonoszság, mondta a saját tapasztalatairól Kárász Róbert tévés műsorvezető, az eltűnt gyerekek felkutatására alakult Ezer Lámpás Éjszakája program létrehozója.
A gyerekek szökése csak tünet, állítja egy gyermekjogi szakértő. A szökés, az eltűnés igen erős jelzés arra, hogy valamin sürgősen változtatni kell. Az otthonról és az intézetből szökött gyerekeknek azonos a motivációja. Feltehetőleg egyik közeg sem megtartó.
Már nem emlékszem, Zolikát mikor ismertem meg. Talán a kilencvenes évek végén. Hogy hogyan, milyen körülmények között, arra most nem térek ki. Mindenesetre beszélgetésbe elegyedtünk. Tél vége volt, láttam, hogy ez a sovány, középtermetű fiú inkább nyárra, mint télre öltözött, a pólója fölött egy vékony, béleletlen dzsekit viselt. Együtt utaztunk a 3-as metrón, Kispest-Kőbánya végállomásától a Nyugatiig, ezalatt a következőket tudtam meg: hogy eljött, vagy elszökött egy vidéki nevelőotthonból, hogy az X utcában lakik, erről később kiderült, hogy az egy ifjúsági hajléktalan otthon, amelynek vezetője, bizonyos Lajos bácsi szigorúan számon tartja, hogy ki mikor ér be. És még sok egyebet is elmondott. Még aznap délután megbeszéltem vele egy találkozót, vittem neki egy meleg garbót, valami szendvicset, és adtam neki némi pénzt.
Így keveredtem bele Zolika életébe, illetve életének egy szakaszába. Zolikáéba, aki romának született, enyhén értelmi fogyatékosnak, akit szülőanyja, miután világra hozta, otthagyott a kórházban, és aki ílymódon, a felsorolt hátrányain kívül, ráadásként zacis lett, vagyis állami gondozott.
Zolika révén ismertem meg a Kornélia nevű vak lányt, aki Zolikát pártfogolta. Kornélia egy állami gondozottakat gondozó intézményben volt alkalmazott, jogi diplomája ellenére portás-recepciósként. Ketten együtt próbáltuk Zolika útját egyengetni. Mit is szeretne? Mondjuk, szívesen szőne szőnyeget. Kornélia valahogy elintézte, hogy abból az X utcai ideiglenes szállóból átkerüljön egy úgy nevezett utógondozói intézetbe, én munkahelyet szereztem neki. Elképzeltük és elterveztük Zolika jövőjét. Hogy majd megveti ott, azon a munkahelyén a lábát, később majd szakmát is tanul, talán még családot is alapít.
Efféléket.
Csakhogy Zolikával mindig volt valami zűr. Nem tetszett neki a munkahelye. Nem tartotta be az intézeti házirendet. Elcsavargott. Pénzeket kért kölcsön. Eljátszotta azokon a félkarú rablóknak nevezett nyerőgépeken.
Amikor találkoztunk, mindig nagyon kedves volt, tényleg. Volt benne valami csibészes báj. Egyszer megmutatta azt az utcáról nyíló szórakozóhelyet, illetve a fölötte kanyargó lépcsőt, ahová elbújt aludni, amikor nem is egyszer, az intézetből megszökött. A hely, a közlés, és az emberben megképződik valami egy Zolika –féle gyerek védtelenségéről, kiszolgáltatottságáról.
Többször kinyilvánította azt a kívánságát, hogy szeretné meglátogatni egykori nevelőszüleit. Kornélia írt nekik. A házaspár visszaírt: ők nem akarnak Zolikával találkozni. A tanyán élő roma házaspárnak nem maradtak a 6-8 éves kisfiúról kellemes emlékei. A kisiskolás Zolika agresszív volt, mint a többi olyan gyerek, aki nem kapja meg a minden világra születettnek kijáró érzelmi muníciót. Gyújtogatott. Ezért aztán, bár a nevelőszülei szerették volna őt szeretni, csak épp nem tudták a módját, visszaküldték az intézetbe. Zolika elismerte, hogy gyújtogatott, de már nem emlékezett, hogy miért.
Az események sűrűsödtek, gyűltek a felhők Zolika feje fölött. Kornéliától kölcsön kért egy nagyobb összeget, amit nem tudott megadni. A munkahelyéről végképp kimaradt. Az utógondozói intézetben is fogyott az iránta való türelem. Végül, nem tudom hogyan és miként, de visszavitették abba a vidéki intézetbe, ahonnan eljött, vagy elszökött. Azt sem tudom, ők hogyan fogadhatták vissza, hiszen már betöltötte a tizennyolcadik évét. Volt is valamilyen vitája velük. Mintha tartoztak volna azzal a pénzzel, ami tizennyolc év alatt a családi pótlékokból összegyűlt.
Mielőtt visszament, már nem találkoztam vele. De megkönnyebbültem, hogy biztos helyen lehet őt tudni, hogy megszabadultam vele kapcsolatban mindenféle felelősségtől. Jó darabig nem is gondoltam rá. Elvégre az ember személyes élete. A mindennapok gondjai. Stb. Stb. Tudjuk.
Egy napon Kornélia hívott fel. Kurtán, szárazok közölte: Zolikára rendőrök bukkantak rá a budai Duna parton.
A fiút megerőszakolták és megfojtották.
Ennyit mondott.
Aztán, mielőtt letettük volna a kagylót, hallgattunk egy darabig.
