Generációk

Kávészünet: Budapest-Bécs; Bécs- Budapest

Kezdődhet jobban egy utazás annál, mint hogy a vonatod induláskor három órát késik? Azon a bizonyos májusi napon, a Bécsbe tartó vonatnak 8 óra 40 perckor kellett volna Budapest, Keleti pályaudvarról indulnia. Ám a szerelvények indulását és érkezését jelző táblán nyolc óra után pár perccel a bécsi vonatnak még nyoma sem volt. Aztán megjelent. De nem írták ki, hogy melyik vágányról indul. Kisvártatva azonban feltűnt egy szerény szám: 20 perc késésről tudósított. Majd ez a szerény szám nőni kezdett. Nem részletezem milyen adagokban, végül elérte a három órát. A késés oka felső vezetékszakadás.

Azt, hogy melyik vágányról indul, csak az utolsó percekben írták ki.

Na, már most ugye, két, már jócskán idősnek minősülő nőnek, a gurulós bőröndjével, táskájával, a karján lévő kabátjával igencsak iparkodnia kellett, hogy eljusson a vonatig. Ráadásul a jegyükön feltűntetett kocsiszámot az istennek sem találták. Végül felfedezték, hogy a kocsiszám az illető kocsi peronjának ablakán található. Ekkor már futniuk kellett, hogy a saját kocsijukra fel tudjanak kapaszkodni. Bőröndöstül, táskástul, kabátostul.

Szerencsénkre, mert itt rólunk van szó, e sorok írójáról és barátnőjéről, a fülkénkben fiatal pár ült, közülük a jó erőben lévő fiú kedves volt és segítőkész, föltette bőröndjeinket a csomagtartóba, amire mi nyilván nem lettünk volna képesek, és Bécshez közeledve le is emelte. A vonat undokul magas lépcsőin már egyedül kellett boldogulnunk.

A Westbahnhofról taxin mentünk a szállodába. Egy tolakodó taxis hajtott oda hozzánk, kiszagolva, hogy ezeket az öreg, külföldi nőket könnyű megvezetni.

Erre majd még visszatérek.

Amúgy Bécsben igazán kellemesen éreztük magunkat.  Meghallgattuk Mozart Koronázási miséjét a Stephansdom – ban. Schönbrunn-ban, sok egyéb, kulturális intézmény mellett működik egy marionett színház, Mozart Varázsfuvoláját adták elő, hiteles és minden ízükben mozgó figuráikkal.

Jártunk múzeumokban. Itthon elmulasztottuk megnézni a Nemzeti Galériában az Orosz avantgárd az 1910-1920-as években c. kiállítást, kárpótlásként viszont, ha már Bécs, akkor az Albertina kihagyhatatlan, ott láthattuk ugyancsak az orosz avantgárd festők, talán nem olyan teljes, de a Chagalltól Malevicsig tartó vonulat legfőbb képviselőinek munkáit.

És sokat utaztunk villamoson, autóbuszon, metrón, és persze gyalogoltunk is.

Bécs élhető város, ez nyilvánvaló. Sok a zöld, fák és bokrok, valóban üdén zöldek, nem szürkék a portól. A bécsi utcák tiszták, rendezettek, sűrűn helyeztek el szemét- és csikkek bedobására szolgáló gyűjtőket.  Kívül-belül tiszták a járművek is. Megemlíteném, hogy még a metró WC-je is tiszta és szagtalan. Sőt. Miután elhagytam a nevezett helyiséget, láttam, hogy a metró illetékes alkalmazottja máris bevonul oda, egy palack fertőtlenítővel.

Az emberek kedvesek, és a legtöbbjük tud angolul. Ugyanis több ízben kellett érdeklődnünk útirányról, járművek megállójáról angol nyelven. És a megszólítottak megálltak, olykor még az okos telefonjukat is elővették, hogy segítsenek nekünk tájékozódni.

A bécsi vendéglátóipari egységekben gyors és jó a kiszolgálás. Még a frissen készült ételekre, lásd rántott csirke, sem kell sokáig várni. Jó ízek, és finom kávé mindenütt.

 Elröpült egy hét.

Utazunk haza. Vonatunk a Hauptbahnhofról indul. Hatalmas, világos, sokablakos épület. A bejáratnál jókora tábla, induló és érkező vonatok. A mi vonatunk a 9-es számú vágányról kezdi meg a hazafelé vezető utat. A vágányszám mellett még szerepel három betű, abc, amelyeknek rendeltetését csak később értjük meg. Mindenesetre nyíl jelzi, hogy a kilences vágány a bejárati szintnél eggyel följebb van. Oda liften jutunk fel. Nem kell keresgélni, máris helyben vagyunk. És rögtön világos, hogy az abc a hosszú vágány bizonyos szakaszait jelöli. A mi vonatunk az ab szakaszon áll majd meg.

Nem egész három óra, és megérkeztünk. Budapest, Keleti pályaudvar. Kopott, sivár.

A pályaudvar mögötti tér meghitten mocskos. Leülök egy padra, körülöttem az összes holmink, barátnőm elmegy ügyintézni. Azt ugyanis még nem említettem, hogy odafelé a kalauz valamit ráírt a jegyünkre, és közölte, hogy a három órás késésért a MÁV kártérítéssel tartozik.

Barátnőm tehát el, én pedig várok. És várok.  Több mint félóra telik el, mire előkerül. Ingerült, dühös. Az egyik pénztártól a másikhoz küldték. Majd végül valami irodahelyiségben kötött ki, ahol is adatok sokaságával kellett kitöltenie egy lepedőnyi ívet. Meg kellett adnia az e-mail címét. Egy barátságtalan nőnemű alkalmazott közölte vele, hogy harminc napon belül kap valamilyen választ. „ Egyáltalán megnézi az e-mailjeit?” tette föl abszolút illetéktelenül a kérdést barátnőmnek.  Nem tudhatta, hogy É. túl a nyolcvanadik évén, még matematikát tanít a Műegyetemen; ám ilyen kérdést nem csak neki, de senkinek sem illik föltenni. Ilyen kérdést csak a hivatalbeli fölény pimaszsága engedi föltenni.

Megérkeztünk, itthon vagyunk. Ismerős a kosz, az elhanyagolt tér, a mindenütt eldobált csikkek, ismerős a hangnem, a bürokrácia.

Az már csak hab a tortán, hogy egy sereg sárga taxi áll a pályaudvar mögött, és a gazdáik közül egyik sem ugrik, hogy besegítsenek a kocsijukba, ellenben egyikük, valami szóvivő lehet, ő is kérdez: hová megyünk. Mintha a mi úti célunktól tennék függővé, hogy elvisznek-e vagy sem. Mikor elmondjuk, hogy két címre kellene vinniük, közlik, hogy ez ennyibe kerül.  Olyan összeget mondanak, amiről tudjuk, hogy itt simliről van szó. Ők a taxis hiénák.

Ilyennel Bécsben is találkoztunk.  Ilyen vitt bennünket érkezésünkkor a szállodába.  A menetdíjból derült ki. Mert, hogy olyan összeget számolt, ami majdnem a kétszerese volt annak, amennyiért a szállodából a pályaudvarra vitt az a taxis, aki a szálloda recepciójának rendelésére jött értünk.

Mert, hogy taxis hiénák mindenütt vannak.

De ami egyebekben a két várost illeti: micsoda különbség!

A szerzőről

Szász Anna

1969 óta vagyok újságíró, 1992-ben, a Nők Lapja szerkesztőségéből mentem nyugdíjba. Ezt követően számos hetilap és folyóirat külső munkatársaként dolgoztam, egyebek közt rendszeresen publikáltam az Esély c. szociálpolitikai, valamint a Tani-tani c. pedagógiai folyóiratba.
1998 óta, mind a mai napig kéthetente jelentkezem jegyzetekkel a Civil Rádióban.
Több könyvem jelent meg, az Aki zsidónak vallotta magát című önéletrajzi köteten kívül (2005. Argumentum Kiadó), úgy gondolom, említésre méltó a Boldog Józanodók/ Az Anonim Alkoholisták Magyarországon (2011. Sík Kiadó) címen megjelent összefoglaló munkám.
A Botlatókő apám története: egy zsidó férfi életútja a még derűs fiatalkortól a megsemmisítésig a nácizmus uralma alatti Európában.