Botlatókő

Az itt olvasható Botlatókő apám története: egy zsidó férfi életútja a még derűs fiatalkortól a megsemmisítésig a nácizmus uralma alatti Európában. A botlatókőről*, (németül Stolperstein, megalkotója és kivitelezője Gunter Demnig német szobrász) mint az emlékezés egy tárgyiasított műfajáról először Az eltűnt hiány nyomában/Az emlékezés formái (Nyitott Könyvműhely, Budapest, 2009) című tanulmánykötetben olvastam. Az a tervem, hogy apám emlékére egy ilyen követ állíttatok, és hogy levelei, munkaszolgálatban írott tábori postai levelezőlapjai alapján egy dokumentumkötetet állítok össze, egy időben született meg. A Botlatókő című dokumentumkötet 2014 nyarán megjelent, magát a követ egykori lakóházunk előtt, ahonnan apám utolsó útjára vonult be, jelenlétemben Gunter Demnig úr 2014. szeptember 20-án helyezte el.

Botlatókő

Link Richárd (szül. Bp. 1902. jan.23– meghalt a buchenwaldi koncentrációs táborban, 1945 márciusában) e házból vonult be munkaszolgálatra 1944. június 2-án.

Kilépett a kapun, elment a sarokig, fölnézett az ablakainkra. Ő nem látott minket, de mi, anyám és én láttuk őt. Szürke dzseki volt rajta, szürke bricsesznadrág, térdzokni, bakancs. Hátán az anyám által rutinosan becsomagolt, a legszükségesebb és legfontosabb holmikkal megrakott hátizsák. Kívül felgöngyölve és ráerősítve egy pokróc.

Ekkor és így láttuk őt utoljára.

A ház, amelyben 1935-től 1961-ig a családunk lakott, az Újlipótvárosban, a huszadik század elején épült. Közép-és kispolgárok, főként zsidók lakta négyemeletes, függőfolyosós sarokház. Mi persze a függőfolyosót gangnak hívtuk.

A bejárati fronton néhány üzlet: a kapu egyik oldalán tejcsarnok, a másik oldalon egy fodrászat. A saroküzlet a gyógyszertár. Növényeivel, az engem újból és újból elbűvölő apró súlyaival, két kis sárgaréz tányéros patikamérlegével, tégelyeivel és vegyszeres üvegeivel Mimi néni birodalma.

Talán ő, Mimi néni adta anyámnak 1944-ben a mérgeket. Azt, amit 44 őszén, a svájci védett házban vett be, hogy ne vigyék el a razziázó nyilasok, mert az egyetlen schutzpasst elküldte apámnak, és a ciánkálit, amit egy fiolában a legrosszabbra, a bevagonírozásra tartogatott. Amit aztán 45 telén, túl az ostromon, már ismét abban a régi lakásunkban – de mennyire más körülmények között –, az unokanővérem és én fedeztünk föl a táskájában, és fiolástól a WC-be dobtunk.

Nem mondanám, hogy modern stílusú ház lett volna, nem hasonlított a Rudolf (ma Jászai Mari) téri, a negyvenes évek elején épült ikerházakhoz, amelyek egyikében Sári nagynéném, anyám idősebbik nővére lakott –, abba a házba, amely csillagos ház lett, költöztünk mi hárman, anyám, öcsém és én 1944 júniusában, nem sokkal apám bevonulását követően, – de a miénkben is működött lift és központi fűtés.

Az utcai fronton kényelmes, összkomfortos lakások voltak. A mi akkori, negyedik emeleti lakásunk három, egymásból nyíló szobából állt, egy L alakú előszobából, a megfelelő mellékhelyiségekből, beleértve a cselédszobát is.

Ez volt abban a házban a második lakásunk.

Az előző egy négyszobás saroklakás, amelyről nincs sok emlékem. Nem sokkal az öcsém születése (1937) után költözhettünk át abba a derűs, világos, délkeleti fekvésű háromszobásba, ami a gyerekkori otthonom volt, amelyről álmodom néha még ma is.

Azon a bizonyos napon apám harmadszor vonult be. Először 1940 szeptemberében. Akkor csak a határainkon belül teljesített szolgálatot. Három hónap után leszerelték.

Másodszor 1941 őszén kapta meg a behívóját, ekkor vitték ki a századát a német és magyar hadsereg által megszállt Ukrajnába.

Nyolc éves voltam. Hallottam neveket. Ukrajnai településekét. Zsitomír, Kijev, Vinica, Berdicsev, de számomra ezeknek nem volt semmiféle közelebbi jelentése. Ha egyáltalán, akkor Ukrajnát egy óriási, üres pusztaságnak képzeltem. Voltaképpen az első településnév magyar. Gödöllő.

Innen indították el őket, itt búcsúztunk el apámtól 1941 szeptemberében.

Nem tudom, ahogy vonultak gyalog, napi negyven kilométert megtéve, milyen sorrendben érintették az ukrajnai településeket. Megjegyeztem, hogy Vinicán valamilyen betonsilóban éjszakáztak. Azt csak későbbi olvasmányaimból tudtam meg, hogy Berdicsev, ahol végül megállapodtak, ahol a 25 hónapnyi munkaszolgálat idejének javát töltötték, valamikor az ukrajnai zsidóságnak volt nevezetes központja.

Akkoriban már nyomukat sem lelték. Illetve csak a nyomukat.

Apám akkori bajtársa és barátja, dr. Pető László, a 44-es Zsidótanács helyettes elnökének, dr. Pető Ernőnek a fia, ő maga összekötő a Zsidótanács és a Gestapo között, még 1943 őszén, leszerelésük után levelet írt Stern Samu udvari tanácsos Hitközségi Elnöknek.

A megszólítás: „Méltóságos Uram,”

Majd a levél így folytatódik:

„Az önnek tett szóbeli közlésemet az alábbiakban rögzítem írásban és ismétlem meg. A német hadsereg Lengyelországban és az elfoglalt Szovjet területeken eltüntette a zsidókat. Lembergtől Kievig, ahol a háború előtt milliós zsidó lakosság élt, nem látni egy élő zsidót sem.

Ha egy bujkáló előkerül, azokat a németek speciális munkaosztagba sorolják és ott dolgoztatják, amíg az SS. kivégzőosztaga meg nem jelenik és éjjel egy elhagyott, lakatlan helyen agyonlövi és tömegsírba kaparja el őket.

Hasonló sorsra jutottak tudomásom szerint a németek megszállta országokból tehervagonokban odaszállított tömegek is. A kievi és berdicsevi ukrán lakosság azt állítja, hogy a város elfoglalása után az ott élő zsidókat az SS. összeterelte és a városon kívül félreeső helyen tömegsírt ásatott velük, abba belelőtték őket, a holttesteket mésszel leöntötték és betemették.

Kievben nem sikerült megtudnom a tömegsír helyét.[1] Berdicsevben a proszkurovi országúttól kb. két kilométerre, a német katonai benzinállomás közelében, egy elhagyott homokos völgyben, több helyi lakos egymástól függetlenül mutatott egy kisebb halmot, ami állításuk szerint a környék zsidó lakosságának tömegsírját fedi(…)”

Az idézett levél Pető László: A végtelen menet/Rekviem című, 1983-ban, Sao Paolo- ban megjelent, magyar nyelven írott visszaemlékezéséből származik.

A levél további részében P.L. valószínűsíti, hogy „a vörös hadseregtől visszaszorított német arcvonal az országunkon keresztül fog a Reich felé hátrálni.

[1] (L. erről A. Kuznyecov Babij Jar című, a Szovjetunióban 1967-ben, magyarul a Magvető kiadásában 1968-ban megjelent dokumentumregényét.)

*”A botlatókövek Gunter Demnig német szobrász alkotásai; a nemzetiszocializmus áldozatai előtt tisztelgő, 10×10 centiméteres macskakőre rögzített réz emléktáblák, amelyeket az áldozatok egykori lakhelye előtt helyeznek el a járdába süllyesztve. Ezek a kövek a lakóhelyek mindennapjaiban teszik láthatóvá és kézzelfoghatóvá a történelmet. Nevükhöz híven rövid időre megállítják, és személyes történetek bemutatásával emlékezésre, elgondolkodásra késztetik az arra járókat, a véletlenül ,,beléjük botlókat”. A művészi projekt révén egy folyamatosan növekvő, az egyes kövek hálójából összeálló decentrális óriás ,,emlékmű” jön létre.” (Wikipédia)