Vita a roma holokauszt körül

Mottó: „ aki tudni óhajtja mi ez a könyv,  a legjobban teszi, ha maga olvassa el (nem hagyatkozik sem az én, sem mások ítéletére)” Esterházy Péter fülszövege^[1]

A Kritika című lapban tavaly nyáron Mi is ez a könyv? címmel megjelent egy könyvbírálat, amely két neves szerzőt vállaltan erkölcsileg és szakmailag is porba kívánt sújtani.

A kötetről – Bársony János és Daróczi Ágnes Kali trash – fekete félelem című könyvéről[2] – Landauer Attila írta a bírálatot.[3] Műfaját tekintve inkább pamfletnek nevezném, mint könyvbírálatnak.

A recenzens az „elvárható színvonal alattinak”, „tendenciózusnak”, „szerteágazóan zavarosnak”, „durva, történelemhamisító manipulációnak”, „tudományosan értékelhetetlennek”, „manipulációs szándékkal vegyes dilettantizmusnak”, „konfabulációra alapozott ötletelésnek”, „kétes értékűnek és kétes hitelességűnek” minősítette a Kali trash – fekete félelemszerzőinek munkáját.

A könyvet már a kritika megismerése előtt elolvashattam, és különösen értékes munkának tartottam. Mondanom sem kell, hogy ezek után Landauer Attila bőven osztogatott minősítéseket tartalmazó bírálatát rendkívül problematikusnak ítéltem meg. Már csak azért is, mert abban számos olyan állítást találtam, amelyek meglátásom szerint köszönőviszonyban sincsenek a bírált művel.

A legnagyobb probléma azonban, amellyel a könyvbírálatot olvasva szembesültem, hogy a recenzens kritikájában egy olyan, előítéletekkel terhelt történelemszemlélet alapján fogalmazott meg kritikai észrevételeket, amely álláspontom szerint nemcsak a roma vészkorszakkal kapcsolatban, de semmilyen népirtás tárgyalásánál nem elfogadható.

Landauer Attila mindjárt írása bevezetőjében leszögezte, hogy az általa minősített munka szerzői úgymond a tudományosság köntösébe bújva Karsai László történészprofesszort visszatérően, igaztalanul és színvonaltalanul bírálják, s egy, a roma genocídiumra vonatkozó állítását, amely Karsai 2001-ben megjelent, Holokauszt című kötetében olvasható, holokauszt-tagadónak minősítik.[4] A recenzens azonban sajnos sem Karsai Lászlónak a szerzők által bírált állításait, sem az azokat bíráló szerzőpáros érveit nem idézte.  Mi több, könyvbírálatát olvasva úgy tűnt, mintha a kritikus semmit sem tudna – merthogy semmit nem szól – annak a vitának a tartalmáról, ami negyedszázada zajlik egyfelől Karsai László, a jeles történész, másfelől a romák társadalmi integrációjának ügye mellett mélyen elkötelezett, s munkájuk során ugyancsak méltán jelentős elismerést szerzett Bársony János és Daróczi Ágnes között.

A vita kiindulópontja Karsai László „A cigánykérdés Magyarországon 1919-1945. Út a cigány Holocausthoz” címmel 1992-ben megjelent kötete. Landauer Attila kritikájában ezt a könyvet – Bársony és Daróczi munkájának mintegy ellenpontjaként – „a hazai cigány holokauszt folyamatának, lefolyásának és nagyságrendjének történettudományilag példaértékű színvonalú, ráadásul átfogó igényű számbavételének” tartja.[5] Számára ez a könyv a viszonyítási pont. Úgy érzem, a recenzensnek a Bársony-Daróczi szerzőpáros munkáját értékelő sorai nem is érthetők Karsai kötetének ismerete nélkül.

1. Karsai László 1992-es kötetének szemlélete

Karsai László 1992-es könyve a témát átfogó igénnyel elsőként bemutató mű. Szerzője hatalmas levéltári kutatómunkát elvégezve írta meg. Szövege hivatkozásokkal alaposan felszerelt, laikusok számára is jól érthető. Meggyőződésem, hogy a kötetben szereplő forrásokra Karsai munkája nyomán még évtizedeken át hivatkozni fognak a témával foglalkozó kutatók, oktatók, pedagógusok, kisebbségi szakértők.

Mégis miért lett vitatott ez a könyv?
Nem a benne közölt adatok miatt. Hanem az adatok történészi értelmezésének okán.

És itt most egy kicsit megállnék! Igyekszem a történész szándékait illetően empatikus lenni. Nem mentséget keresek valamire, amit majd bírálni fogok, hanem magyarázatot.

Karsai László egész életműve arról szól, hogy ne engedje a Soát, azaz az európai zsidóság kiirtását célul kitűző genocídiumot, ezt az emberiség történetében sok szempontból példátlan népirtást sem relativizálni (lekicsinyelve viszonylagossá tenni), sem a tettesek érte való felelősségét más, vélt, vagy valós érdemeikre hivatkozva elkenni. Nemcsak történészként, hanem akár az antiszemita politikai mozgalmak tagjaival is vitatkozni kész „közéleti aktivistaként”, vagy a társadalmi tudat formálására vállalkozó pedagógusként és publicistaként is elszánt tudatossággal igyekszik máig eleget tenni ennek a fontos közfeladatnak.[6] Annak, ami a történelmi emlékezet ápolójaként valamennyi írástudó feladata kellene hogy legyen. Annak a feladatnak, melynek célja, hogy olyan közgondolkodás szilárduljon meg széles e hazában, amelyben lehetetlenné válik a társadalmi méretű antiszemitizmus újbóli elszabadulása és annak az örvénynek az újbóli kialakulása, amelynek spirálja egyszer a népirtás legsötétebb bugyráig leért.

Nem könnyű az a feladat, amelyet Karsai felvállalt! Abban az európai kultúrkörben és azon belül egy olyan országban kell ezt tennie, ahol magát a témát még ma is politikailag motivált tabuk övezik. A mai napig nem lehet nyíltan beszélni pl. arról, micsoda iszonyatosan nagy felelőssége van a korabeli, intézményesült keresztény zsidóellenességnek abban, hogy ez az egész megtörténhetett. Annak a zsidók szenvedése iránt többnyire részvétlen, üldözésüket gyakran „égi büntetésként” értelmező korabeli közgondolkodásnak, ami nem elsősorban a gyilkosoké, sokkal inkább az eseményekért felelősséget nem vállaló, azokat tétlenül szemlélő, a legyilkoltak javait pedig gyakorta minden ellenérzés nélkül kisajátító keresztény kortársak – szomszédok, munkatársak, ismerősök – meghatározó részének sajátja volt. II. János Pálnak volt egyszer egy nyilatkozata erről, amely azonban soha nem vált a keresztény közbeszéd részévé. 1997-ben mondta ki – persze óvatosan, tapintatos körmondatokba burkolva és az üldözötteket mentő keresztények (amúgy feltétlenül tiszteletre méltó!) érdemeire is hivatkozva – , hogy „… a keresztény világban (…) túlságosan régóta forogtak az Újszövetségnek a zsidó népre és annak az állítólagos bűnösségére vonatkozó téves és hamis értelmezései, amelyek e nép iránt az ellenségesség érzéseit idézték elő. Ezek az érzések hozzájárultak a lelkiismeret elaltatásához, s így amikor az (…) antiszemitizmus által inspirált üldöztetés hullámai végigsöpörtek Európán, (…) sokak spirituális ellenállása nem olyan volt, amit az emberiség joggal elvárt volna Krisztus tanítványaitól.”^[7] Visszafogott megfogalmazás, de a lényeg benne van. Ez az, amit ha óvatosan említeni már lehet is, a jelentőségének megfelelően hangsúlyozni máig nem ildomos a mindennapi közbeszédben.^[8] Márpedig, ha csak erről az egy körülményről nem lehet nyíltan beszélni, már akkor is nehezen lehet érthetővé tenni és súlyának megfelelően értelmezni azt, ami történt. És hát vannak a szembenézést nehezítő más körülmények is! A hazai középosztály nem elhanyagolható része máig olyan személyek, és intézmények korabeli tevékenységére tekint vissza nagy tisztelettel, akiknek, ill. amelyeknek komoly, aktív szerepe volt annak idején a zsidók elleni népirtás előkészítésében, vagy annak végrehajtásában. A politikai-hatalmi elit egy jelentős részének pedig komoly „bázisépítő” érdeke fűződik ahhoz, hogy mindazokat, akik ezeknek a kétes múltú személyeknek, intézményeknek a kultuszát megkérdőjelezik, legalábbis a hagyományokat nem tisztelő, idegenszívű bitangnak bélyegezzen.

Nos, ebből a szempontból negyedszázada, amikor Karsai László könyve megjelent, a helyzet nem volt jobb. Sőt, ami a korabeli „keresztény kultúra” felelősségét illeti, egy kicsit talán már előrébb is vagyunk a szembenézéssel.

Egy ilyen, a Soá jelentőségének megértetése szempontjából nem túl ideális légkörben Karsai veszélyesnek érezhette azt, hogy egyesek – szerinte – túlhangsúlyozták a magyarországi cigányok üldöztetésének jelentőségét a második világháborúban és túlságosan magasra becsülték a roma áldozatok számát.^[9] A Soá elhivatott kutatójaként talán attól tartott, így még nehezebb lesz a zsidókkal szemben elkövetett genocídium valós súlyát érzékeltetni és megértetni a közvéleménnyel.

Félelemérzete azonban az elnyomott romákért szót emelő roma és nem roma írástudókkal szemben rossz tanácsadónak bizonyult. Könyvét olvasva bennem egyre inkább az a benyomás alakult ki, hogy a szerző a magyarországi romák második világháborús történetét egyfajta fura zsidó-cigány összehasonlító népirtástörténetként kívánja elbeszélni, a romák szenvedéseinek mértékét folyamatosan lekicsinyítve benne. Az összevetés szándéka akkor is érezhető volt a mondataiban, amikor egy-egy esemény elbeszélése és elemzése során a zsidókról egy szót sem ejtett.  A romákat ért sorscsapásokat rendre úgy mutatta be, hogy: „ez meg ez történt, de ne gondoljuk, hogy ez olyan súlyos sorscsapás volt”; vagy: „valójában nem érte őket komoly üldözés, legfeljebb…”. A bagatellizáló stílus az egész kötetben szembeötlő.

Nem a levegőbe beszélek:

Karsai László egy helyütt például a német cigányok második világháború előtti üldözéséről határozottan kijelenti: „1938 tavaszáig Németországban a cigányokkal tulajdonképpen senki nem törődött”^[10]. Majd a következő oldalakon leírja, hogy számára mit jelent a „nem-törődés”: Az 1935-ös faji törvényekben és azok végrehajtási rendeleteiben megtiltották a cigányok és nem cigányok közötti házasságot. 1936-ban, a berlini olimpia idejére a fővárosból az összes cigányt internálták egy, a városon kívül felállított, őrzött táborba.  Ugyancsak 1936-ban Himmler közvetlen utasítására Bajorországból 600 cigányt deportáltak a dachaui koncentrációs táborba. Szintén 1936-tól a náci német állam támogatásával egy e célra felállított bécsi intézetben kutatások indultak, melyek célja a cigányokról szóló adatgyűjtés, a cigányok faji jellegzetességének vizsgálata és a „cigánykérdés megoldására” tett további intézkedések előkészítése volt.

Másutt Karsai László leszögezi, hogy „A nácik ideológiájában, propagandájában, és politikájában egyszerűen nem jutott idő és figyelem a cigányokra.”^[11] Aztán a kóborcigányok deportálásáról hozott 1939-es döntés kapcsán bevallja: „Igaz az is ugyanakkor, hogy a náci ideológusok-propagandisták az aszociális magatartást, így a bűnözést, csavargást, munkakerülést messzemenően genetikai, faji alapon próbálták megmagyarázni. Ráadásul egyes nácik azon a véleményen voltak, hogy a zsidók és cigányok között faji affinitás van.”^[12]

A könyv magyarországi eseményeket tárgyaló részéből is hozhatunk  példát a bagatellizálási kísérlet hasonló módjára. Egy helyen a szerző ezt írja a nyilas központi hatóságok 1944. végi, 1945. eleji magatartásának összegző értékelésében: „az 1944. novemberi nagy cigánydeportálási hullámot sem tekinthetjük valamiféle egységes koncepció alapján végrehajtott akciónak, hanem valószínűleg a helyi hadműveleti kormánybiztosok, és méginkább egyes túlbuzgó katonai-rendőri-csendőri hatóságok önálló lépései eredményének.”^[13] Ennek a „valószínűsítésnek” azonban maga is ellentmond, amikor másutt, az események leírásakor ugyanerről ezt írja: „Valamiféle központi utasításnak léteznie kellett, ha az 1944. novemberi cigánydeportálási akció áldozatainak többsége Komáromba került.”^[14]

A vonatkozó dokumentumokat egyébként Karsai László többnyire lelkiismeretesen ismerteti, csak az értékelésnél bagatellizál.^[15] Mindazonáltal a lelkiismeretes dokumentum-ismertetés elmaradására is találhatunk példát.

Feltűnő, hogy mind az 1992-es kötetben, mind a 2001-ben megjelent – a romák üldöztetését értékelő részektől eltekintve amúgy kiváló – Holokauszt című könyvében a történész mellőzi azoknak az adatoknak az említését és értékelését, melyek szerint egy bizonyos, a szakirodalomban „Führer-parancsnak” nevezett rendelkezés^[16] szerint a Szovjetunió megtámadásakor a zsidók elleni tömeggyilkosságokról elhíresült „Einsatzgruppék” nemcsak a zsidók, hanem a cigányok kiirtására is parancsot kaptak. Erről a front egész vonalán működő Einsatzgruppék közül háromnak is vallomást tett egy-egy vezetője – köztük az „Einsatzgruppe  D” tábornoki rangú parancsnoka, Otto Ohlendorf – a Nürnbergi Katonai Bíróság előtt. A lezajlott bizonyítási eljárás után írásban megfogalmazott vádbeszéd szerint: „…Így összefoglalva, a Führer-parancs (…) megkövetelte a zsidók, a cigányok, az elmebetegek, az  ’alacsonyabbrendű ázsiaiak’[17], a kommunista funkcionáriusok, és az aszociálisok bírósági eljárás nélküli kivégzését.” 1966-ban pedig a mainzi bíróság állapította meg a Führer-parancsról: „Ohlendorf SS Gruppenführernek a nürnbergi Einsatzgruppe-perben tett tanúvallomása szerint a likvidációs parancs azt jelentette, hogy minden számukra elérhető, fajilag és politikailag nemkívánatos vagy a ’biztonságra nézve veszélyesként’ megjelölt elemet meg kell ölni. A parancs négy alapvető csoportra vonatkozott. Kommunista tisztviselők, úgynevezett ázsiai alacsonyabbrendű csoportok, cigányok és zsidók.” Itt valami olyasmit követ el Karsai László, amire a tudományosság követelményeit figyelembe véve nehéz elfogadható magyarázatot adni. Magát az állítólag magától Hitlertől származó parancsot ugyanis tárgyalja 2001-es kötetében.[18] Vitatja annak hitelességét, mivel szerinte (és más történészek szerint) az Einsatzgruppe vezetők nem mondtak igazat, amikor azt állították, hogy már a Szovjetunió megtámadása előtt parancsot kaptak a népirtásra, s ezt csak a saját maguk mentegetésére vallották a Nürnbergi Bíróság előtt. Karsaitól tehát megtudjuk, hogy a népirtásra adott parancs időpontja vitatott. A történész azonban a parancs tartalmáról írva többször is kizárólag a zsidókat említi, mint a központilag elrendelt népirtás áldozati csoportját, a romákról hallgat.

Egy másik említés és értékelés nélkül maradt adat Karsai László részéről az, amit a deportálások keresztülvitelére a megszállt Magyarországra küldött Adolf Eichmann Einsatzkommandójának egyik tagjától, a deportálások vasútügyi referensétől, Franz Novaktól tudunk. Ő ugyanis jóval a háború után, egy interjúban elmondta, hogy „a megszállók Eichmann-nal együtt 1944-ben még úgy érkeztek Magyarországra, hogy a zsidók mellett mintegy mellékesen – ’amúgy besegítés’ módra – a cigányok deportálását is elvégzik egy füst alatt.”^[19] Karsai 1992-ben megjelent kötetének végén a felhasznált irodalom ismertetésekor említi azt a kötetet, amelyben a Franz Novákkal készült interjú olvasható, ennek ellenére a náci tisztségviselő e nyilatkozatáról nem tesz említést sehol.

A neves történész azonban 1992-es kötetében a romák elleni népirtás tényeinek kezelésével, értékelésével kapcsolatban az eddig ismertetetteknél sajnos súlyosabb hibát is vét.

A magyarországi romák vészkorszaka során a központi állami akaratnak kétségtelenül az egyik legsúlyosabb megnyilvánulása, amikor 1945 februárjában a nyilas kormányzat valamennyi, Magyarországon élő roma szögesdrót mögé gyűjtését rendelte el. Egy egész népcsoport koncentrációs táborba zárását – a nácik és szövetségeseik népirtó politikájának addigi európai eseményeit ismerve – nyugodtan nevezhetjük a teljeskörű megsemmisítés előszobájának. Ennek az állami aktusnak az értékelésénél csúszik bele Karsai László abba a hibába, ami egy genocídium bemutatásánál – bármilyen genocídium bemutatásánál – megengedhetetlen: az áldozatok kárhoztatásába a velük történtekért.

Karsai László könyvében a végsőkig ragaszkodott ahhoz, hogy a romák aszociálisnak bélyegzése a nácik részéről egyben azt is jelentette, hogy a népirtási szándék alapvetően csak az aszociálisnak minősített cigány csoportok ellen irányult. „A faji motívum a nácik cigánypolitikájában csak másodlagos szerepet játszott. Döntőnek a szociális-közbiztonsági szempontokat tekintették, elsősorban a közbiztonságot veszélyeztető, nehezen ellenőrizhető kóborcigány réteget próbálták felszámolni.” – írja például egy helyütt.^[20]

Ez az álláspont már a Német Birodalom területén folytatott népirtó politika leírásakor is abszurd következtetések megfogalmazására vezeti a szerzőt. Amikor pl. Himmler 1942 végi Auschwitz-parancsáról ír, amely néhány roma csoport – így a „társadalmilag beilleszkedetteknek” minősítettek – kivételével az összes cigány Auschwitzba deportálását írja elő, leírja, hogy a nem deportált cigányokat a rendelkezés alapján a rendőrségnek kellett rábeszélnie arra, hogy „önként vessék magukat sterilizációs műtét alá”. Ugyanakkor ezt úgy kommentálja, hogy „Ebben a formában a háborús viszonyok között a sterilizálás végrehajthatatlannak bizonyult, a cigány férfiak természetesen önként nem kasztráltatták magukat.”[21]  Pont. Az otthon maradottak sorsáról összesen ennyit ír. Most tekintsünk el attól, hogy a sterilizálás természetesen nem kasztrációt, hanem a szexuális aktivitást nem gátló vaszektómiát jelentett a férfiak esetében[22], amelynek választása azért lényegesen könnyebb volt, ha az áldozatnak élet-halál kérdésben kellett döntenie. Mert hogy abban kellett dönteni, ezt Karsai Lászlónak is tudnia kellett. Hiszen maga is egy totális diktatúrában nőtt fel… Nem lehetséges, hogy ne tudta volna könyve megírásakor, hogy egy ilyen rendszerben mit jelent a rendőrségnek kiadott parancs a „rábeszélésről”. Hogy mást ne mondjak, elképzelhetetlen, hogy a kiváló történész sose hallott volna a háborús náci rezsim faji politikájánál azért – enyhén szólva – kevésbé gyilkos hazai téesz-szervezés „önkéntes” beléptetése során alkalmazott hatósági „rábeszélés” mikéntjéről. Az áldozatok visszaemlékezései alapján, vagy éppen a svájci hatóságoknál menedékjogért esedező romák beadványaiból amúgy számos adat áll rendelkezésünkre arról, hogy mit is jelentett a „vagy elfogadod, hogy soha többé nem lehetnek gyerekeid, vagy deportálunk, mint a rokonaidat” típusú rendőri agitáció.

A roma népirtás és a cigányok „aszociális magatartása” közötti összefüggést hangsúlyozó álláspontjának igazolása érdekében Karsai sajnos egészen odáig elment, hogy a magyar romák 1945. februári, teljeskörű internálása (vagy ahogy ő is fogalmaz: koncentrációs táborba küldése) 1945. februári elrendelésének értékelésekor azt – a korabeli propagandával egybehangzóan – maga is az áldozatok bűnöző magatartásának tulajdonította.

Karsai László előbb ismerteti Vajna Gábor nyilas belügyminiszter egyik 1945. februári beszédét a „székesfehérvári muszkavezető cigányok kivégzéséről”. Ezután idézi Kemenesi Imre volt várpalotai csendőr 1948. augusztus 8-i nyilatkozatát, mely szerint „Székesfehérvár visszafoglalása ([1945.] január 23.) után kiderült, hogy a cigányok az oroszok bevonulása után (december 24.) fosztogattak, raboltak, erőszakoskodtak” és hogy az „igen sok” Várpalotára szállított székesfehérvári cigányt ott kivégezték, „mivel a cigányok továbbszállítása nagy és megoldhatatlan feladat volt”.[23] Majd még ugyanezen az oldalon a történész így folytatja:

„A ’muszkavezető’ cigányok ’megrendszabályozásának’ és a primitív bosszúvágynak tulajdoníthatjuk azt a rendeletet, amelyet 1945. február elején Vajna Gábor nyilas Belügyminisztériumának X. osztálya adott ki a polgári kiürítésről. (…) A rendelet 5. pontja szó szerint így hangzik: „5.) A közbiztonsági szerveket hívja fel, hogy a kiürítendő területről (…) a cigányokat, családtagjaikkal együtt, végül a még feltalálható összes zsidófajúakat vegyék őrizetbe és a kitelepítési hely illetékes főispánja által biztosítandó átmeneti internáló táborokba kell elhelyezni” ’^[24]

Néhány oldallal később, egy újabb, átfogóbb belügyminisztériumi rendelet[25] szövegére hivatkozva, melynek indoklása egy másik – Érsekújvár melletti – állítólagos cigány „muszkavezetési” esetet említ, Karsai László ezt írja:

„a nyilas központi hatóságok 1945 februárjában – döntően a már felszabadult, illetve a Vörös Hadseregtől időlegesen visszafoglalt területekről a cigányok magatartásáról származó hírek hatására[26] (sic!) úgy döntöttek, hogy valamennyi cigányt kitelepítik, illetve koncentrációs táborba záratják”.^[27]

S ami a mai olvasó számára talán még meghökkentőbb lehet:

Karsai előbb idézi Vajna Gábor belügyminiszter Kőszegen, február 23-án tett bejelentését, miszerint „A zsidókérdés és a cigánykérdés maradéktalan, ha kell drákói rendezését megkezdtem, amit e két nemzetidegen faj magatartása tett szükségességé”, majd mintha elfelejtené, hogy éppen mit írt le, mindjárt a következő mondatban leszögezi: „A fenti rendelet indoklásában is látható, hogy a cigányok eltávolítását a kiürítésre kerülő területekről nem valamiféle nemzetvédelmi-fajvédelmi szemponttal próbálta meg Vajna Gábor igazolni-megindokolni, hanem pusztán azzal, hogy egyes szovjet megszállás alá került területeken a cigányok együttműködtek a civil lakosságot zaklató szovjet katonákkal. Ez az érv pedig semmiképpen nem volt elegendő, hogy a nyugat-dunántúli vármegyék alsóbbfokú közigazgatási hatóságait a rendelet maradéktalan végrehajtására indítsa.”^[28] Úgy tűnik tehát, hogy a történész szerint bár maga Vajna „fajvédelmi” okokra hivatkozik hangzatos bejelentése megtételekor, de mivel az ekkor kibocsátott rendeletének hivatalos indoklásában „pusztán” a cigányok bűnös magatartására hivatkozik, ezért a rendelet nem is válhatott olyan komoly állami aktussá, amit a közigazgatás kész lett volna végrehajtani. „Ne tessék már azt gondolni, hogy a cigányokat Szálasiék komolyan bántani akarták volna, s ha mégis történt valamilyen eleve hatástalan központi intézkedés ellenük, arra is csak a romák magatartása adott okot!” – Ezt akarta volna sugallni az eseményeket interpretáló narratívájával a szerző? De ha nem ezt, akkor vajon micsodát?

Karsai László elbeszélésmódjának legsúlyosabb hibáival szembesülve már nem feltételezhetjük azt, hogy itt pusztán az európai zsidóság genocídiumának „relativizálását” félti a szerző. Ha nem akarunk mi is a romák üldözését „elmismásolók” közé kerülni, márpedig nem akarunk, akkor ki kell jelentenünk: a történészt e sorainak megfogalmazásakor – és műveiben még több helyen – minden kétséget kizáróan hatalmába kerítette az a romákkal szembeni előítéletes gondolkodás, ami amúgy sajnos a hazai közvélemény jelentős részét jellemzi.

Karsai, a Soá kiváló kutatója, holokauszt-szakértőtől meglepő módon nem hajlandó tudomásul venni, hogy a romák teljes körű koncentrációs táborba szállításának elrendelésénél az orosz megszállókkal való esetleges együttműködés megakadályozása, mint célmegjelölés csak látszatkeltés volt. A romák magatartására hivatkozást a korabeli rendeletek szövegében egyszerűen ürügyként használták a kormányzat bűnös terveinek igazolására. A cigányok elleni fellépés valódi oka ekkor is az volt, ami a náci fajelmélet ideológiája mögött mindig is meghúzódott. Hitler és csatlósai a faji gyűlöletkeltést mozgósító erőként kívánták alkalmazni, továbbá újabb erőforrásokat – ingyenes rabszolgamunkát – kívántak általa nyerni háborús politikájuk folytatásához. Amire ez idő tájt igen csak szükségük volt.

A németek és magyar szövetségeseik 1945 elején még korántsem adták fel a harcot. A hitleri hadvezetés, minden tartalékot bevetve, sorsfordítónak szánt támadást készített elő. A hadtörténészek szerint ez volt a második világháború utolsó nagyszabású német támadó hadművelete, a balatoni offenzíva. Vagy ahogy a nácik hívták ezt a nagyméretű márciusi katonai akciót: a „Tavaszi ébredés hadművelet”. Hitler nemcsak a teljes Dunántúl visszafoglalását, de a Dunán való átkelést is a támadás céljául tűzte ki. Szálasi arról vizionált, hogy a nyár végére csapataik már a Kárpátokon túl, valahol a Dnyeszter mentén fognak harcolni.^[29] A lakosságra váró újabb megpróbáltatások elviseléséhez, a kormányzat újabb háborús erőfeszítései melletti felsorakoztatáshoz, a nácikat kiszolgáló nyilas politikai vezetés arra szánta rá magát, amit ebben a háborúban már oly sokszor megtettek a nácik és szövetségeseik: Az éberség fokozására és a „belső ellenség” elleni könyörtelen fellépés szükségességére hivatkozva a faji gyűlölet felszításának eszközéhez nyúltak. A rutin ehhez már megvolt. Hiszen ehhez folyamodtak a hitleri Németországban már a világháborúra való felkészülés jegyében is, amikor a lakosság harci szellemének erősítése, és a kormány melletti felsorakoztatása érdekében 1938-39-ben egyre keményebben, erőszakosabban és kegyetlenebbül léptek fel a zsidók és a cigányok ellen. A háborús elszántság fokozását szolgálta a Szovjetunió 1941-es megtámadásakor a már említett – időpontját tekintve vitatott – „Hitler-parancs” a zsidók és cigányok könyörtelen elpusztításáról az elfoglalt területeken. 1942-ben és 43-ban a nácik által birtokolt területek „zsidótlanítása” (és a „mellékfronton”:[30] „cigánytalanítása”) szintén hasonló célokat szolgált.

Magyarországon sem voltak már kezdők a nácik és magyar szövetségeseik a gyilkos gyűlöletet tápláló drákói intézkedések eszközének alkalmazásában a háborús elszántság fokozása, és „a lakosságot oltalmazó kormányzat” melletti elkötelezettség erősítése érdekében^[31].

1944 tavaszán és nyarán, a német megszállás után a náci és a horthysta hadvezetés a fegyverforgatásra alkalmas férfilakosság teljes mozgósításával a Kárpátokon kiépített védvonalon készült a szovjet csapatokat a végsőkig feltartóztatni.

A német és a magyar hadvezetés eltökéltsége a Vörös Hadsereg feltartóztatására 1944 tavaszán és nyarán (legalábbis a román kiugrásig) nem különbözött egymástól. A különbség nem ebben, hanem a két szövetségesnek a háború kimenetelével kapcsolatos céljaiban volt kimutatható. A hitleri rezsim célja még mindig a háború megnyerése volt. Horthyék ebben már régóta nem bíztak. Viszont még a német megszállás után is reménykedtek abban: a „bolsevista haderő” Kárpátokon való áttörésének megakadályozása esetén talán mégis lehetségessé válik, hogy Magyarország határait végül a nyugati szövetségesek csapatai lépjék át és így az ország a háború utolsó szakaszában elkerülhesse a szovjet megszállást.^[32]

S bizony, a korabeli sajtót olvasva nem nehéz arra a következtetésre jutni, hogy a vidéki zsidó lakosság gettósításáról, majd deportálásáról szóló tudósítások meghatározó elemei voltak a háborús erőfeszítések fokozásához szükségesnek vélt gyűlöletkeltési propagandának! Szörnyű még leírni is, de szembe kell nézni vele: Ami a zsidókkal a nem-zsidó lakosság szeme előtt ekkor történt – a sárga csillaggal való megbélyegzéstől a gettósításon át a deportálásig –,  ennek az elvetemült, belső ellenséget kereső, háborús uszító propagandának volt az eszköze. No meg a zsidó polgároktól elrabolt vagyonra is szükség volt a háború folytatásához, ugyanúgy, mint a koncentrációs táborokban „átmenetileg” életben hagyott zsidó rabszolgák munkaerejére. A rabszolgamunka hazai, vagy német földön való hasznosításának szempontját „természetesen” a cigányokkal szembeni fellépés során is fontosnak tartották üldözőik.

1945 elején vidéken már csak a munkaszolgálatos alakulatokban voltak zsidók. Budapest életben maradt zsidó lakossága január közepén megszabadult a nácik és hazai szövetségeseik terrorjától. A gyűlölködés mozgósító erejű felszítására és további ingyenmunkaerő biztosítására új célcsoport bevonása vált szükségessé. A cigányok elleni általános, radikális fellépés társadalmi elfogadtatása érdekében már régóta tartott a romák „dehumanizálása”. Jogaik egyre súlyosabb korlátozása, az ellenük folytatott gyűlöletkeltés (pl. egyes cigány bűnelkövetők tetteire hivatkozva a cigányokat démonizáló, fajgyűlölő propagandával), 1944 nyarán a zsidók deportálásával egyidejű, tömeges, fegyveres őrizet melletti mezőgazdasági kényszermunkára hurcolásuk és annak a propaganda szolgálatába állítása, majd mindezek betetőzéseként a novemberi deportálások – nos, ezek az intézkedések kiválóan szolgálták a dehumanizálás célját. Azt, hogy a többségi társadalom tagjai immár ne polgártársaikként, hanem kiirtandó kártevőként, vagy legfeljebb a „valódi emberek” céljaira minden további nélkül feláldozható alacsonyabb rendű lényként tekintsenek rájuk. Legalábbis ebben bíztak a hatalom birtokosai. Mint már említettem, a nyilas belügyminiszter megtette hangzatos, február 23-i bejelentését „a zsidókérdés és a cigánykérdés maradéktalan, ha kell drákói rendezéséről, amit e két nemzetidegen faj magatartása tett szükségessé”^[33]. A vidéki zsidóság túlnyomó része ekkor már nem élt. A „harci szellem szítását” tehát elsősorban a „cigánykérdés maradéktalan, drákói rendezésének” kellett volna szolgálnia.

Szerencsére a hitleri haderő utolsó nagy offenzívája márciusban kevesebb, mint 10 nap alatt összeomlott. A támadásra összevont új német nehézpáncélosok előrenyomulását a tavaszi olvadás mocsara és a szovjet páncélelhárító ágyúk tüze állította meg. Április közepére a német és magyar csapatokat a szovjetek kiűzték az ország területéről. Így a magyarországi cigányok februárban bejelentett, teljes körű koncentrációs táborba hurcolását a kialakult hadihelyzet már nem tette lehetővé.

Az igencsak bizonytalan jövő amúgy önmagában is elégséges indok volt arra, hogy az alsóbb szintű hivatalnokok jelentős része elszabotálja a központi akarat végrehatását. A nyilas kormányzaton és Hitler legszűkebb környezetén kívül nem sokan hihettek már 1945 második-harmadik havában a német fegyverek győzelmében…

* * *

Most vissza kell térnünk Landauer Attila kritikájának azokra a nyitó mondataira, amelyekben Bársony Jánost és Daróczi Ágnest a „holocaust-tagadó állítás” minősítés miatt Karsai László súlyos megsértésével vádolja.[34]

Melyek voltak azok a Kali trash – fekete félelemben Karsaitól idézett sorok, amelyekben – Landauer szavaival – „a szerző amellett érvel, hogy a cigány holokauszt lefolyása, ideológiája, stb. más volt, mint a Soá”? Mi volt Karsai Lászlónak az a kijelentése, amelyről Landauer Attila azt írta, hogy Bársony és Daróczi „nem egyszerűen elvetik, és kritizálják (amelyhez természetesen joguk van), de ’holokauszttagadó állításnak’ minősítik azt”?

Íme:

„A holokauszttal kapcsolatos publicisztikában az elmúlt években a cigány értelmiségiek és a velük együtt érző írástudók megpróbálták elhitetni, hogy a nácik a cigányokkal pontosan ugyanúgy bántak, mint a zsidókkal. A sok indulattal, érzelemmel megírt cigány holocaust témájú írások szerzői eredeti dokumentumokkal nem tudják cáfolni azt a tényt, hogy a nácik szövetségeseik, csatlósaik területén, vagy az általuk megszállt területen az esetek többségében nem törődtek a cigányokkal. Csak magában a Német Birodalomban folytattak többé-kevésbé következetes cigányüldözést, de a cigányokat nem az emberiség, vagy a német árják ellenségének, pusztán rendőri közigazgatási problémának tartották.”[35]

Mint már említettem, Landauer Attila Bársony János és Daróczi Ágnes ellenérveit nem ismerteti. Nem írja le, hogy a Kali trash – fekete félelem szerzői Karsainak azt az értékelését, hogy a „németek a cigányokat pusztán rendőri közigazgatási problémának tartották”, a történtek – a többszázezer roma szisztematikus legyilkolását eredményező népirtás – ismeretében elfogadhatatlannak tartja. Karsai ezen értékelését Szakály Sándor történész elhíresült, Karsai László által is^[36] bírált kijelentésével vetik össze. Szakály szerint a korabeli magyar hatóságok pusztán „idegenrendészeti problémaként” kezelték a zsidókat az 1941-es kamenec-podolszki, tízezres nagyságrendű tömeggyilkosságba torkolló, faji alapú, körösmezei deportálás idején, Karsai „pusztán rendőri közigazgatási problémáról” ír a cigányok esetében. Karsai László fogalmazásának a roma népirtást bagatellizáló jellege itt is nyilvánvaló: Tényleg megmagyarázhatatlan, hogyan lehet „pusztán rendőri, közigazgatási problémának” minősíteni azt, aminek „kezeléseként” embertömegeket faji hovatartozásuk alapján több ezer kilométerre szállítottak vonattal azért, hogy utána egy „halálgyárban” legyilkolják őket… A náci rendelkezések szerint persze nem mindenkit. Mint már említettem, a deportálás alól szerencsés esetben fölmentett egyes cigány csoportok esetében a Német Birodalomban a rendőrség rendeletben előírt feladata az volt, hogy őket sterilizálási műtétre „beszéljék rá”. Ahhoz kétség sem férhet, hogy egy népcsoport sterilizálása is a genocídium megvalósításának módja. Erről a népirtás bűntettének megelőzéséről és megbüntetéséről szóló 1948-as ENSZ-egyezmény is egyértelműen rendelkezik.[37] Ennek fényében a „többé-kevésbé következetes cigányüldözés” megfogalmazás erősen bagatellizáló jellege sem tagadható.

Itt szükséges megjegyezni, hogy a Soá világhírű kutatója, Yehuda Bauer izraeli professzor a roma áldozatok százezres nagyságrendjének elismerése mellett – vagy inkább annak ellenére – sajnos Karsai Lászlóhoz hasonló, lekicsinylő szavakkal utal a romákat ért sorscsapás szerinte történelmi szempontból kevéssé nagy jelentőségére, amikor azzal a nem túl PC megfogalmazással él az izraeli Haaretzben 2005. november 29-én megjelent cikkében, hogy a náci ideológiában „a cigánykérdés egészében véve lényegtelen volt”. A cikkben Bauer leszögezi: „a cigányok – közülük is elsősorban a vándorcigányok – lemészárlása az 1948-as, a genocídiumról szóló egyezmény meghatározása szerinti népirtás volt”.^[38] Arról nem ír Bauer professzor, hogy a „nem-vándorcigányok” lemészárlásáról, vagy éppen kötelező sterilizálásáról mit gondol: vajon azt is a népirtásnak tarja-e? Nyilván igen. Ez esetben viszont a vándorcigányok és a nem-vándorcigányok közötti különbségtétel nem igazán értelmezhető másként, mint hogy Bauer is úgy véli: a népirtás elsősorban csak a vándorcigányokat érintette. Tudjuk, hogy ez nem így volt, sem a Német Birodalomban, sem másutt.[39] Nálunk sem. Láthattuk: Magyarországon – ahol nem jutott el a romák elleni népirtás a végkifejletig és így relatíve kisebb áldozatszámmal ért véget a háború a Német Birodalom roma polgárainak áldozatszámához képest – a romák koncentrációs táborba zárásának elrendelésekor a nyilas hatalom nem tett különbséget vándor- és nem vándorcigány között. A koncentrációs táborba zárás elrendelése elvileg az ország minden cigány lakójára vonatkozott. Sem a komáromi Csillag Erődön át történt németországi deportálás, sem az országszerte eldördült sortüzek áldozatai jellemzően nem vándorcigányok voltak. Annak megítéléséhez pedig, hogy vajon a nácik mennyire tartották „lényeges kérdésnek” a romák üldözését, érdemes idézni Martin Bormann birodalmi miniszternek, a náci párt pártkancellárjának, Hitler egyik legközvetlenebb munkatársának (1943. áprilisától a Führer titkárának) 1942. december 3-án Himmlerhez írt leveléből. A levelet Bormann akkor írta, amikor megtudta, hogy az SS vezetője két cigány „törzset” mentesíteni akar a koncentrációs táborba deportálás alól: „Az ilyen különleges bánásmód alapvető eltérést jelentene a cigány veszedelem elleni küzdelemben egyidejűleg tett lépésektől, és ezt sem a lakosság, sem a párt alsóbb vezetése egyáltalán nem értené meg. A Führer sem egyezne bele abba, hogy a cigányok egy részének megadják a régi szabadságukat.”[40] Mind Karsai Lászlónál[41], mind a roma holokausztról világszerte talán a legismertebb publikációkat jegyző Donald Kenrick – Grattan Puxon szerzőpárnál[42] azt olvashatjuk: Himmlernek végül nem is sikerült elérnie, hogy a Kenrick-Puxon páros szerint valószínűleg csak további „fajkutatás” céljaira megőrzendőnek tartott[43]szinti és lalleri „törzsek” elkerüljék a deportálást.

2. „Hajdani jogszabályok félremagyarázása”

Pamfletjében Landauer Attila más súlyos vádat is megfogalmaz a Kali trash – fekete félelem tartalmára vonatkozóan anélkül, hogy a kifogásolt részeket, mondatokat ismertetné. „Hajdani jogszabályok félremagyarázásáról” vet oda kurta megjegyzést[44] a pellengérre állított szerzők kötetének arra a fejezetére utalva, amelyik a romák két világháború közötti, jogfosztott helyzetéről szól. Landauer Attila ezen újabb, dezavuáló megjegyzését megint csak Karsai László írásainak ismeretében lehet megérteni.

• Romaellenes jogalkotás és jogalkalmazás a két világháború között

Karsai 1992-es könyvében ír a világháború előtt kifejezetten a cigányokról hozott jogszabályokról, azonban ezeket sommásan úgy értékeli, hogy azok csak a társadalmi munkamegosztásba beilleszkedni nem akaró – nem képes – kóbor, vándor életmódot folytató cigányok megrendszabályozását célozták, és ezért a cigányok túlnyomó többségét nem érintették.^[45] Ezzel szemben Pomogyi László jogtörténész, az ELTE docense 1995-ben megjelent, Cigánykérdés és cigányügyi igazgatás a polgári Magyarországon című könyvében e jogszabályok elemzése során arra a következtetésre jut, hogy a cigányokat a korszakban intézményes, faji alapú diszkrimináció sújtotta.^[46] Ezek részben központilag kibocsátott rendeleteken, részben területi-helyi szervek által hozott jogszabályokon alapultak. A központilag kibocsátott rendeletek két világháború közötti alkalmazása ráadásul még a Horthy-rendszer jogrendje szerint is törvénytelen volt. Az alapvető állampolgári jogokat ugyanis csak törvényekkel lehetett volna szabályozni. A cigányokat alapjogaiktól megfosztó jogszabályok azonban döntően belügyminisztériumi rendeletek voltak, amelyek eredendően egy 1916-os, háborús „szükségrendeletre”^[47] épültek. Ezt a rendeletet ugyanis a háború után „elmulasztották” hatályon kívül helyezni, vagy a romák jogait súlyosan korlátozó rendelkezéseit törvényi szinten újraszabályozni. Ez volt az oka annak, hogy bár „cigánytörvények” a korszakban nem születtek, a cigányokat nemcsak a jogaiktól, de kezdettől emberi méltóságuktól is megfosztó jogszabályokat viszont a Horthy-korszak egész időszaka alatt alkalmaztak. Mi több, rendeleti szinten egyre súlyosabb jogkorlátozásokat vezettek be a romákkal szemben. Bársony János és Daróczi Ágnes kötetükben Pomogyi László könyve nyomán, de a jogszabályok jog- és méltóságsértő jellegét külön, egyenként kiemelve mutatják be, elemzik és helyezik a holokauszt-narratíva történeti kontextusába a korszak romaellenes jogalkotását és jogalkalmazását. A Kali trash – fekete félelem sok erénye közül ez a fejezet az egyik legkiemelkedőbb. Mind általában a cigányok társadalomtörténete, mind a roma holokauszthoz vezető út bemutatása szempontjából nagyon fontos következtetéseket fogalmaz meg ez a rész.[48]

A szerzők rámutatnak arra, hogy bár a cigányrendeletek egy részét látszólag – többnyire a címük szerint – a kóborcigányok ellen hozták, azok valójában nem a tradicionális, „sátoros” vándorcigányok ellen szóltak.[49] Tudni kell, hogy un. „vándorcigányok” – tehát azok, akik a hagyományos életformájuk szerint családostul, faluról-falura kóboroltak – már az 1893-as, átfogó cigányösszeírás idején is kevesebb, mint 2,5%-át adták csak a hazai cigányságnak.^[50] A Horthy-rendszerben alkalmazott „kóborcigány-ellenes” rendelkezések valójában annak megakadályozását célozták, hogy a túlnyomórészt a falvak belterületétől távol, közlegelőkön, vagy az erdő szélén felépített kunyhókban, putrikban élő hazai cigányok[51] a saját falujuk határán túl megélhetést keresve „elkóboroljanak”. Ezek a rendelkezések színtiszta rasszizmuson alapultak.

„A cigányok a szokásos kóborlástól eltiltatnak. Kóborcigánynak kell tekintetni mindazt a cigányt, aki nem tudja beigazolni, hogy rendes lakóhelye van. Ha a cigány igazolja, hogy van rendes lakóhelye, de másutt tartózkodik és ott tartózkodása nem kellően indokolt, a rendőrhatóság őt rendes lakóhelyére utasítja, esetleg toloncúton oda kísérteti.^[52]” – így szól az első világháború derekán háborús szükségrendeletként meghozott, de a háború utáni „fajvédő” Horthy-rendszerben hatályon kívül helyezni „elfelejtett”, mi több, újabb „cigányrendeletekben” – s nemcsak a Horthy-korszakban, de még 1947-ben (!!!) is[53] – hatályos jogszabályként alkalmazni rendelt és további rendeletekkel folyamatosan kiegészített 15.000/1916. B.M Eln. számú rendelet 1. §-a. Néhány hónappal később az idézett sorok megjelenése után a 101.052/1916 BM sz. körrendelet pontosította a fogalom meghatározást úgy, hogy „rendes lakóhellyel” bíró cigányok azok, „akik tehát a helyi hatóságok előtt ismeretesek”.[54]

A kiemelt szöveg az egész jogi szabályozás lényegére mutat rá. A két világháború között  – és megdöbbentő módon még utána is, jó ideig (mint ha nem is az antifasiszta koalíció nyerte volna a háborút!) – a hatóságok feladata e jogszabály és a ráépülő későbbi központi jogszabályok, valamint a területi-helyi szervek normatív rendelkezései és egyedi határozatai szerint leginkább csak az volt, hogy a „fajilag” megkülönböztetett, barna bőrű cigányokat gettóhelyzetbe kényszerítve a többségi társadalomtól távol tartsák,[55] s arra szorítsák őket, hogy legfeljebb a falujukban lakó gazdálkodók számára végezzenek kisegítő mezőgazdasági, vagy ház körüli munkát. Jobbára nem is munkabért, hanem odavetett darab szalonnát, levetett ruhát kapva csak érte fizetségül.

A „rendes lakóhellyel nem rendelkező” cigányokat a 15.000/1916-os rendelet alapján nyilvántartásba vették, sőt „kóborcigány” voltukat a rendelet 7. §-ának előírása szerint a karjukba adott háromszöget alkotó három himlőoltással örökre láthatóvá tették. A jogszabályszöveg szerint „a végből, hogy a beoltásból vagy újraoltásból a megtörtént nyilvántartásba vétel bármikor megállapítható legyen”. (!)

A cigányokat – 1924-től már nem csak a „rendes lakóhellyel nem rendelkezőket”, hanem valamennyi cigányt^[56] – kötelező, „állandó szigorú egészségügyi ellenőrzés alatt” tartották, ami az 1960-as évekig tartó kényszermosdatások és a tetűtlenítés címén való lekopasztás gyakorlatát terjesztette el. (A lekopasztás – mint majd látni fogjuk – a 30-as évektől nyíltan büntetőszankcióvá is vált.)

A nyilvántartott cigányok lovat, öszvért, vagy szamarat csak különösen indokolt esetben, rendőrhatósági engedéllyel tarthattak.

Pénzhez jutásukat is korlátozta a rendelet: munkájukért „rendszerint” csak természetbeni juttatást – „a szükséges élelmiszercikkeket, tüzelőt, a legszükségesebb ruházatot” – kaphattak. Készpénzt csak olyan nyilvántartott cigány kaphatott, aki „megbízhatóságának” kellő bizonyságát adta.

Községének határán kívül a nyilvántartott cigány csak hatósági utasításra, vagy a hatóság kifejezett engedélyével vállalhatott munkát.

A továbbélő háborús szükségrendelet érvényesítését segítette az 1928-ban meghozott „cigányrazzia-rendelet”, melynek alapján a hatóság évente ellenőrizni volt köteles a cigánytelepeket: vajon nem „kóborolt-e oda” engedély nélkül máshol nyilvántartott cigány?[57] Karsai László könyvében többször is említi, hogy ezek a rendszeres cigányrazziák többnyire „sikertelenek” voltak, mert a hatóságok csak ritkán találtak azokon máshonnan odavetődött „kóborcigányokat”.[58] Valójában a csendőrségi jelentések beszámolói éppen hogy a rendszeres razziázás sikerét tükrözték. Hiszen a cél a cigányok „kóborlásának” – azaz engedély, vagy „kellő indok” nélküli mozgásának – megakadályozása volt s a jelentések többnyire e hatósági törekvés eredményességét támasztották alá: A romák szegregációjának konzerválása a falvak határain kívüli cigánytelepeken – azaz a gettólétbe szorításuk – megvalósult. A rendszeres cigányrazziát előíró, most tárgyalt 257.000/1928. számú belügyminisztériumi rendelet 2. pontja kifejezetten úgy rendelkezett, hogy még ha „munkakeresés címe alatt űzik a vándorlást a kóborló cigányok”, a közbiztonsági szerveknek akkor is fegyveres kísérettel a legközelebbi rendőrhatósághoz kell őket előállítani.^[59] A kóborlás rendszerint alkalmazott szankciója 1-8 napi elzárás, majd az illetőségi községbe toloncolás volt. Évente 10-20 alkalommal a kóborláson értek dologházba utalására is sor került.^[60]

Itt megint megállnék egy pillanatra!

Tudjuk, hogy az iparosodással és a városok fejlődésével párhuzamosan a XVIII. század második felétől a XX. század derekáig a vidéki népesség sorsának alakulásában igen jelentős változások zajlottak le. Emberek tömegei voltak kénytelenek felhagyni hagyományos életformájukkal. A prekapitalista társadalmakban a falusi népet ellátó, vándoriparos-kereskedő-szolgáltató foglalkozásokat folytató[61] cigányok csak egy töredékrészét alkották annak a vidéki népességnek, amelyik ebben a korban válságos helyzetbe került. E népesség zöme a korábbi megélhetését elvesztő, és életformaváltásra kényszerülő szegényparasztság – az elaprózódott paraszti törpebirtokosok, zsellérek valamint az uradalmi cselédek – falun már megélhetést nem, vagy csak igen szűkösen találó tagjaiból került ki.[62] Ők voltak azok, akik közül a városokba áramolva a polgárokhoz koszt-kvartélyért elszegődő cselédlányok, rakodómunkások, az építőiparban, vagy más iparágban dolgozó segédmunkások tömegei kikerültek. Ők voltak azok a tanulatlan, a városi terek „emberpiacain” kétségbeesve tébláboló munkakeresők, akiket a városi nép megvetően „leparasztozott”. S nem mellesleg a modernizálódó világban helyüket nem találó falusiakból kerültek ki a „szegénylegények” is: a népdalokban megénekelt Zöld Marci, Sobri Jóska, Vidróczki Márton, Rózsa Sándor betyárjai, akik bő száz éven keresztül veszélyeztették a vidéki Magyarország biztonságát, rettegésben tartva a szegényparaszti sornál jobb helyzetű, vagyonosabb lakosságot. Az utolsó bakonyi betyár, az 1880-as évek rablóvezére, Savanyó Jóska, már a XX. században szabadult ki a váci fegyházból.

A hagyományos megélhetését elvesztő, válságba került szegényparasztságot ugyan a jobb helyzetben élők nem sokra becsülték, de a társadalom közösségéhez – a nemzethez – tartozásuk nem volt megkérdőjelezhető.[63]  A barna bőrű romáké viszont igen. A romák számára a Horthy-rendszer fajüldöző politikája nem adott esélyt a társadalmi integrációra, bár az őket jogaiktól, emberi méltóságuktól megfosztó és a társadalomból kirekesztő intézkedéseket – álszent módon – gyakran a beilleszkedésük kikényszerítésére hivatkozva hozták. Valójában ezekkel az intézkedésekkel csak azt lehetett elérni, hogy a romákra a többségi társadalom egyre inkább, mint a társadalomra veszélyes bacilusra tekintett. Márpedig a bacilus ellen csak a teljes elkülönítéssel, végső soron a kórokozó kiirtásával lehet védekezni. És ez még akkor is így volt, ha a hazai roma társadalom elitjét, a városi, polgárosult, hivatásos cigányzenészeket továbbra is becsülték, s az ő egzisztenciájukat a korszak végéig korlátozottabb mértékben fenyegette veszély, mint a cigánytelepeken élő, és onnan a faji jogszabályok, valamint a helyi hatóságok, csendőrök amúgy is diszkriminatív jogalkalmazása miatt kiszabadulni nem tudó, örökös nyomorra ítélt túlnyomó többséget.  Meg kell jegyezni azonban, hogy a fennmaradt dokumentumok tanúsága szerint a nyilasuralom alatt a cigányzenészeket is elérte az üldözés.[64]

A jogfosztó, kirekesztő rendelkezések ráadásul a rasszizmus fokozódó európai térnyerésével párhuzamosan egyre súlyosabbá váltak.

A nácik németországi hatalomra jutásának évében, 1933-ban idehaza egy újabb belügyminisztériumi rendelet már arra utasította a közigazgatás helyi vezetőit, hogy a „törvényhatóságuk területén állandó lakással nem bíró (kóbor) cigányokat, vándorlókat – tekintet nélkül arra, hogy betegségre gyanúsak, avagy tetvesek-e vagy sem – kivétel nélkül fertőtleníttesse és hajzatukat tövig nyírassa le.” Magyarul: a nők, férfiak és gyermekek kopaszra nyírását innentől kezdve egyszerűen a lakóhelyükről engedély nélkül más törvényhatóságok területére „elkóborló” cigányok büntetéseként alkalmazták.^[65]

1938-ban, abban az évben, amikor Németországban a „Kristályéjszaka” országos méretű zsidóellenes pogromjára sor került, s amikor ott törvényt hoztak a cigányoknak a biztonsági rendőrség (SIPO) felügyelete alá helyezéséről^[66], idehaza egy újabb belügyminisztériumi rendelet úgy módosította a csendőrség Nyomozati Utasítását, hogy ezentúl „minden cigányt gyanús egyénként kell kezelni”.^[67] Ismeretes, hogy ebben az évben hozták meg Magyarországon az 1. zsidótörvényt is, mely a Horthy-korszakban az 1920-as „numerus clausus” törvény után immár másodjára korlátozta a jogszabályban zsidónak minősített személyek alapvető jogait.

Veszprém megye alispánja már 1936-ban kiadta a vármegye területére vonatkozóan azt a rendeletét, amely a 15.000/1916-os rendelet lótartást korlátozó szabályainak rendkívül szigorú alkalmazását írja elő, felhívva a vármegye járási főszolgabíráit, hogy „hatóságuk területén a cigányok lovat, öszvért vagy szamarat valamely rendkívül méltánylást érdemlő esetet kivéve egyáltalán ne szerezzenek, mivégből az előírt rendőrhatósági engedélyt tagadják meg.” A megyei alispán a félreértések elkerülése végett kifejezetten előírta, hogy rendelkezései alkalmazása szempontjából „kóborcigányokon” nem kizárólag a kóborláson ért cigányokat kell érteni, hanem a cigányokat „általában”, mivel „az egyhelyen letelepült cigányok is rendszeres kóboréletet élnek, ami átöröklés, megszokás, vagy bűnös célok megvalósítása érdekében mintegy ösztönükké vált.” 1940-ig a Veszprém megyei alispán rendeletével szó szerint megegyező rendeleteket bocsátottak ki még négy másik vármegye alispánjai is.^[68]

• Romaellenes jogalkotás és jogalkalmazás a II. világháború idején

Aztán jött a háború. 1941. áprilisában a magyar katonai parancsnokság elrendelte, hogy az elfoglalt Délvidékről az 1918 előtt Magyarország területén községi illetékességgel még nem rendelkezett szerbek, bosnyákok, montenegróiak, cigányok és zsidók és ezek leszármazottai kötelesek három napon belül elhagyni az ország területét, ellenkező esetben karhatalommal távolítják el őket. E rendelkezés végrehajtásaként a korabeli hivatalos dokumentumok szerint augusztusig 35.000 embert deportáltak a magyar hatóságok a németek megszállta Szerbiába.^[69] Karsai László a Holokauszt című könyvében a Szerbiában a nácik által 1941-42-ben elfogott, majd meggyilkolt romák számát becslések alapján 12.000 főben jelöli meg. Hogy ezen belül mennyi lehetett a magyarok által oda deportált cigányok aránya, nem tudjuk. Amit tudunk, hogy a magyar erőszakszervezetek által végrehajtott, 1942. januári délvidéki „hideg napoknak” is voltak roma áldozatai.[70] A cigány áldozatok száma azonban itt is ismeretlen.

Több fennmaradt dokumentum szerint[71] a magyar hatóságok 1941 nyarán Kárpátaljáról Kőrösmezőnél nemcsak zsidókat, hanem romákat is tömegesen deportáltak a Szovjetunió német megszállás alá került területeire „idegenrendészeti szabályok érvényesítésének” ürügyén, de valójában a „fajvédő” politika jegyében.  S a németek aztán nemcsak a zsidókat, de minden valószínűség szerint a deportált cigányokat is kivégezték.^[72] A roma áldozatok számára vonatkozóan itt is csak becslésekre hagyatkozhatunk.

Visszaemlékezések sora szól arról, hogy a német megszállást követő hónapokban számos cigánytelepet alakítottak át zárt munkatáborrá, oda hurcolva más telepek cigányait is, illetve hogy romákat családostul vittek el lakóhelyükről csendőri-katonai őrizet mellett külön erre a célra kialakított munkatáborokba. Kényszermunkára hajtották őket, elsősorban mezőgazdasági nagyüzemekbe.^[73] A kényszermunkára kötelezés eleinte főként a honvédelemről szóló 1939:II. tc alapján történt, tehát nem külön a romák ellen hozott jogszabály alapján. Azonban a fegyveres őrizet mellett, gyakran családostul kényszermunkára hurcoltak nem mások, mint romák voltak.

A Kali trash – fekete félelem szerzői e kérdést tárgyalva részletekbe menő vitába bocsátkoznak könyvükben Karsai Lászlónak az 1992-es kötetében képviselt álláspontjával, mely szerint a történész   nem látja bizonyíthatónak, hogy ez idő tájt bármely magyar vármegyében cigány munkatáborok lettek volna, vagy hogy a cigányok ellen tömeges összegyűjtésükkel léptek volna fel.[74] Bársony Jánosék részben Karsai László saját könyvében leírt korabeli újságcikkekre és általa is közölt más dokumentumokra hivatkoznak, részben további újságcikkeket mutatnak be, valamint 300 roma kárpótlási igény esetleírását említik igazuk alátámasztása érdekében. Ugyanakkor kifogásolják, hogy Karsai László a roma tanúságtévők szavának szerintük nem ad hitelt. Landauer Attila sajátosan nyilatkozik erről a kérdésről. Ő ugyan kritikájában elfogadja azt a tényt, hogy a cigányokat – eltérően az 1944 tavaszán-nyarán mezőgazdasági munkára rendelt nem-romáktól –– fegyveres őrizet mellett hurcolták „honvédelmi munkára”, erre azonban álláspontja szerint nyilván azért volt szükség, mert  „a cigányok esetében a különböző mezőgazdasági munkákra való rászorítás gyakorta egyéb közösségeknél komolyabb kényszerintézkedésekkel járt”, azonban „[ez] viszont már egészen más lapra tartozik.”[75]

A kényszermunkára hurcolásról nemcsak a visszaemlékező romák, de a korabeli újságok is mint „a cigányok internáló táborba viteléről[76]”, „munkatáborokban való, állandó felügyelet melletti dolgoztatásukról[77]”, „cigánygettók állításáról[78]” számoltak be, és okkal feltételezhetjük, hogy a romákat kényszermunkára kísérő fegyveres csendőrök, katonák és a munkafelügyelők is hasonló szóhasználattal éltek. Mindez pedig akkor, vagy közvetlenül azután, abban a légkörben zajlott, amikor a vidéki zsidókat gettókba hurcolták, majd az auschwitz-birkenaui haláltáborba deportálták. Egészen bizonyosak lehetünk abban, hogy a romákkal szemben használt kényszerintézkedések jelentős szerepet foglaltak el abban a dehumanizálási folyamatban[79], amely alig néhány hónap múlva a tömeges legyilkolásukat is lehetővé tette a komáromi deportálások, vagy a kivégzőosztagok országszerte eldördült sortüzei során.

1944 augusztus 23-án, bő másfél hónappal azután, hogy befejeződött a vidéki zsidóság deportálása az auschwitzi haláltáborba, a Honvédelmi Minisztérium elrendelte cigány munkaszolgálatos alakulatok felállítását.^[80]

Szintén ebben a hónapban, a német városparancsnok augusztus 4-i kezdeményezésére Győrben megtörtént a romák teljes körű összeírása, és megkezdődött a beköltöztetésük a zsidók deportálása miatt immár kiürült győri gettóba.^[81] Romáknak a kiürített gettókba, sőt még azt megelőzően, a gettóba zsúfolt zsidókhoz történő beköltöztetésére máshol is sor került.^[82] Franz Novaknak, a deportálások vasútügyi referensének fentebb már említett nyilatkozatát[83] figyelembe véve nem zárható ki, hogy ezek az intézkedések – a cigányok lakóhelyeit ekkoriban több helyen zárttá tevő intézkedésekkel[84] együtt – már a magyarországi romák deportálásának voltak az előkészületei. Hogy kizárólag megsemmisítés céljából történő – tehát a munkaképtelen gyermekeknek és időseknek az auschwitzi haláltáborba szállítását magában foglaló – deportálásokra a magyarországi romák esetében nem került sor, arra magyarázatot adhat az, amit Karsai László a budapesti zsidók megsemmisítési célú deportálásának elmaradása kapcsán legutóbb Szálasi Ferencről megjelent könyvében is leír. Nevezetesen, hogy „Himmler már 1944 augusztusában, a román kiugrás után hajlandó volt parancsot adni a budapesti zsidók deportálásának leállítására. Október végén ugyancsak az SS Birodalmi Vezetőjének parancsára rombolták le Auschwitz-Birkenauban a gázkamrákat és a krematóriumokat.”^[85] Karsai második mondata adhat választ arra a kérdésre, hogy amikor novemberben végül mégiscsak megindult a romák deportálása a komáromi gyűjtőtáboron keresztül, akkor miért volt az, hogy a cigányokat Komáromba még családostul hurcolták a magyar hatóságok, de onnan a németek szelektálás után már csak a munkaképeseket szállították tovább a német koncentrációs táborokba.  A gyerekeket, kisgyermekes anyákat és az öregeket viszont – már aki túlélte közülük a komáromi tábor borzalmait – idővel elengedték. (Ez persze nem akadályozta meg a nyilas hatóságokat abban, hogy 1945 februárjában majd mégis elrendeljék valamennyi magyarországi cigány koncentrációs táborba szállítását, mint ahogy arról fentebb már esett szó.)

A nyilas uralom idején az országban számos helyen került sor – nem egyszer a helyi romák teljes kiirtásának szándékával – tömeggyilkosságokra a cigányok ellen helyi, vagy magasabb szintű hatóságok, valamint magyar és német erőszakszervezetek közreműködésével. Ezek egy részét statáriális jogszabályokra hivatkozva – egyebek mellett a deportálás, vagy a munkaszolgálat előli szökések ürügyén – hajtották végre, „kollektív büntetésként”. A hatóságok által régóta tudatosan keltett romaellenes gyűlölet eredményeként azonban öltek meg német, vagy magyar fegyveresek romákat mindenféle jogcím nélkül is. Már amennyire a jogcímekre egyáltalán következtetni lehet a fennmaradt kortársi, vagy túlélői megnyilatkozásokból. Ezeknek a tömeggyilkosságoknak ugyanis csak egy kis részét követte a háború után a tettesek felelősségre vonása az igazságszolgáltatás előtt. Nagyobb részüknek azonban még a feltárása is elmaradt, és mindössze a kortársi visszaemlékezésekből tudhatunk – ha tudhatunk – róluk.

Jancsó Miklós filmrendező fél évszázaddal (!) az eseményeket követően, egy „fülébe jutott híresztelés” alapján járt utána a Somogy megyei Lajoskomáromban az ottani romák lemészárlásának Temetetlen holtak című dokumentumfilmjében.  Az 1995-ös forgatáson jelen volt Katz Katalin, izraeli egyetemi tanár is. Ő a Visszafojtott emlékezet című könyvében drámai módon írta le, ahogy mindössze néhány nap alatt a lajoskomáromi tömeggyilkosság részleteit szinte az összes szereplővel – az áldozatok és az elkövetők (egész pontosan: a bűnrészes felbujtók) neveivel együtt – felderítették.^[86]

Nem lehet eléggé hangsúlyozni: az országban ebben az időben lezajlott, romák elleni tömeggyilkosságok és más, súlyos atrocitások jelentős részének ügyében sem az eseményeket követő években, sem azóta semmiféle feltáró hatósági vizsgálat, vagy alaposabb helytörténeti kutatás nem történt.[87]

A romák két világháború közötti, és a háború alatti intézményes üldözésére vonatkozó adatok közül néhánnyal Karsai László talán még nem szembesülhetett korábban. Egy jelentős részüket azonban már ismerhette. A romákkal kapcsolatos prekoncepciója azonban sajnos nem adott teret annak, hogy megértse és a súlyuknak megfelelően értelmezze azokat. Ezzel magyarázható, hogy évekkel Pomogyi László jogtörténész könyvének megjelenése után Karsai a Holokauszt című kötetében a már többször említett, bagatellizáló stílusban ezt írta: „A magyar hatóságok a cigánykérdést, ha egyáltalán a látókörükbe került, csak mint kóborcigány-problémát kezelték. Mivel csak a cigányok elenyésző kisebbsége folytatott vándorcigány életmódot, döntő többségük számára a második világháború sem jelentett mást, mint a magyar lakosságnak. A magyar parlamentben nem születtek cigánytörvények, a cigányok üldözése, gettókba, internálótáborokba zárása 1944 novemberében kezdődött.”[88]

Ennek fényében talán az is érthetővé válik, hogy a Karsai László 1992-es könyvét még ma is példaértékűnek tekintő Landauer Attila számára a roma közösségekben végzett évtizedes jogsegélyszolgálati tapasztalattal, továbbá az országgyűlés emberi jogi és kisebbségi bizottságának szakértőjeként eltöltött sokéves munka tapasztalatával bíró jogász, Bársony János fejtegetése a két világháború közötti jogfosztó és kirekesztő romaellenes szabályozásról és annak súlyosan diszkriminatív jellegű, a jogállamiság alapelveit figyelmen kívül hagyó, a romák emberi méltóságát semmibe vevő alkalmazásáról miért nem más, mint csupán tárgyalásra sem érdemes „félremagyarázás”.[89]

* * *

Az itt publikált szöveg egy hosszabb tanulmány része.[90]Landauer Attila kritikájának részletes elemzésére, valamint a kritika tárgyát képező kötet számos erényének méltatására és néhány hibájának tárgyszerű bírálatára e rövidített változat nem adott teret. A szövegrész kiválasztásakor annak bemutatására helyeztem a hangsúlyt, hogy milyen torzító hatása van romákkal szembeni előítéletes gondolkodásnak a második világháború idején őket ért népirtó politika magyarországi fejezetének feltárására. Egy olyan népcsoporttal szembeni előítéletes gondolkodásnak, amely barna bőrszíne miatt lemoshatatlan stigmát visel és túlnyomórészt máig mélyszegénységben él.

A hatás sokrétű.

Egyrészt fellelhető a témáról szóló művek egy részében.

Másrészt okként jelen van a mögött, hogy a történelmi események föltárása csak igen későn kezdődött el és egyes, nagyon fontos események feltárására máig nem jutott se pénz, se kutatói energia.

Harmadrészt tetten érhető abban is, hogy a kérdésről a mai napig nem tudott kibontakozni a tudományos közéletben joggal elvárható érdemi szakmai vita annak ellenére sem, hogy pl. Karsai László 1992-es és 2001-es köteteiben szereplő állításokkal, következtetésekkel szembenálló adatok rendre megjelentek hazai szakmunkákban. Ilyeneket Szita Szabolcs, Pomogyi László, Purcsi Barna Gyula és a tanulmányomban idézett más szerzők műveiben bőségesen olvashatunk. Az előítéletességgel szembesítő vitára azonban a téma kutatói közül eddig csak a magyar romák „Kéthly Annája”, Daróczi Ágnes, valamint férje és kutatótársa, a jogvédelemmel és kisebbségkutatással foglalkozó Bársony János vállalkozott. Landauer Attilának az ő legújabb könyvükről írt, és egy tekintélyes folyóiratban nyilvánosságot kapott rendkívül indulatos elfogultságú bírálatát olvasva képet kaphatunk arról, hogy egy ilyen társadalmi légkörben miért csak az ügy legöntudatosabb, legelkötelezettebb hívei vállalják fel ezt a vitát.

Hivatkozott irodalom

Bauer 2007 – Bauer, Yehuda: Ebben áll a különbség Beszélő, 2007. április. 55-56.old. Elérhető: http://beszelo.c3.hu/cikkek/vitak-es-tenyek-a-pharrajimosrol-a-roma-holokausztrol [letöltve: 2017-01-20] Eredeti megjelenés: Haaretz, 2005. november 29-i szám)

Bársony 2004 – Bársony János: Romák története a XX. században és a Pharrajimos in: Bársony János- Daróczi Ágnes (szerk.): Pharrajimos. Romák sorsa a nácizmus idején.L’Harmattan, 2004. 17-34. old.

Bársony-Daróczi 2004 – Bársony János – Daróczi Ágnes (szerk.): Pharrajimos. Romák sorsa a nácizmus idején L’Harmattan, 2004.

Bársony-Daróczi 2015 – Bársony János, Daróczi Ágnes: Kali trash – fekete félelem, Pharrajimos – szétvágatás, Samudaripen – legyilkolás. A romák sorsa a Holocaust idején Magyarországon II.Cigányságkutató Intézet – Romano Instituto, 2015.

Bokor 1982 – Bokor Péter: Végjáték a Duna mentén. Interjúk egy filmsorozathoz RTV-Minerva-Kossuth, 1982.

Braham 2007 – Randolph L. Braham (főszerk.): A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája Park Könyvkiadó, Budapest, 2007.

Csalog 1976 – Csalog Zsolt: Kilenc cigány Kozmosz Könyvek, Budapest, 1976. Elérhető: http://www.fszek.hu/szociologia/szszda/csalog_kilenc.pdf  [letöltve: 2017-01-28]

Dupcsik 2009 – Dupcsik Csaba: A magyarországi cigányok története. Történelem a cigánykutatások tükrében, 1890-2008 Osiris Kiadó, Budapest, 2009.

Erdei 2003 (1943) – Erdei Ferenc: A magyar társadalom Neuman Kht., Budapest 2003. Elérhető http://mek.oszk.hu/05900/05942/html/ [letöltve: 2017-02-19]

Esterházy 1986 – Esterházy Péter: Bevezetés a szépirodalombaMagvető Kiadó, Budapest, 1986

Harmat 2015 – Harmat József: Roma holokauszt a Grábel-tónál. A székesfehérvári és várpalotai cigányok tömeges kivégzése Várpalotán 1945-ben Várpalota Önkormányzata és a Magyar Nemzeti Levéltár Veszprém Megyei Levéltára, Várpalota – Veszprém, 2015

II. János Pál 1997 – II. János Pál pápa: Beszéd “Az antijudaizmus gyökereiről” címmel rendezett szimpózium résztvevőihez 1997. október 31-én Eredeti megjelenés: L’Osservatore Romano, 1997. november 1. Az olasz nyelven elmondott beszéd és annak angol fordítása az interneten hozzáférhető: http://w2.vatican.va/content/john-paul-ii/it/speeches/1997/october/documents/hf_jp-ii_spe_19971031_com-teologica.html,  http://w2.vatican.va/content/john-paul-ii/en/speeches/1997/october/documents/hf_jp-ii_spe_19971031_com-teologica.html [letöltve: 2017-01-28]

Karsai 1992 – Karsai László: A cigánykérdés Magyarországon 1919-1945. Út a cigány Holocausthoz Cserépfalvi kiadása, 1992.

Karsai 2001 – Karsai László: Holokauszt  Pannonica Kiadó, 2001.

Karsai 2016 – Karsai László: Szálasi Ferenc. Politikai életrajzBalassi Kiadó, Budapest, 2016.

Katz 2005 – Katz Katalin: Visszafojtott emlékezet. A magyarországi romák történetéhez Pont Kiadó, Budapest, 2005.

Kádár–Vági 2004 – Kádár Gábor, Vági Zoltán: Előítéletek rabságában Népszabadság, 2004.  július 31. Hozzáférhető: http://nol.hu/archivum/archiv-327634-146085 [letöltve: 2017-01-20]

Kenrick-Puxon 2001 – Donald Kenrick, Grattan Puxon: Cigányok a horogkereszt alatt Ford.: (angolból) Dr. Novák György, Centre de recherches tsiganes – Pont Kiadó, Budapest, 2001.

Landauer 2016 – Landauer Attila: Mi is ez a könyv? Kritika, 2016. május-június 20-25. old. Hozzáférhető: https://www.academia.edu/27952324/Mi_is_ez_a_k%C3%B6nyv [letöltve: 2016-08-24]

Mezey-Tabuer 1980 – Mezey Barna, Tauber István: A magyarországi cigányság helyzetének rendezését célzó jogi szabályozás egyes kérdései. Budapest, 1980, ELTE-ÁJK, Acta Facultatis. Tom. XXIII., 235. oldal;

Mezey-Pomogyi-Tauber 1986 – Mezey Barna, Pomogyi László, Tauber István: A magyarországi cigánykérdés dokumentumokban 1422-1985 Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1986.

Pomogyi 1995 – Pomogyi László: Cigánykérdés és cigányügyi igazgatás a polgári Magyarországon Osiris – Századvég, Budapest, 1995.

Purcsi 2004 – Purcsi Barna Gyula: A cigánykérdés „gyökeres és végleges megoldása”. Tanulmányok a XX. századi „cigánykérdés” történetéből Csokonai Kiadó, Debrecen, 2004.

Radnóti 2006 – Radnóti Ilona: „…úgy kell eljárni, mint a zsidókkal”. Roma holokauszt Baranyában Cigány Kulturális és Közművelődési Egyesület, Pécs, 2006.

Rittner-Smith-Steinfeldt 2009 –  Carol Rittner, Stephen D. Smith, Irena Steinfeldt: A holokauszt és a keresztény világ Ford.: (angolból) Zalotay Melinda, Egyházfórum – Balassi, 2009.

Stanton 2006 – Gregory H. Stanton: Ten Stages of Genocide(2006) Hozzáférhető: https://genocideeducation.org/wp-content/uploads/2016/03/ten_stages_of_genocide.pdf [letöltve: 2017-01-20]

Számvéber 2002 – Számvéber Norbert: Páncélosok a Tiszántúlon Paktum Nyomdaipari Társaság, Budapest, 2002. Hozzáférhető: http://mek.oszk.hu/05000/05068/html/ [Letöltve: 2017-01-30]

Szita 2000 – Szita Szabolcs: A magyarországi cigányok történetéből in: Szita Szabolcs (szerk.): Tények, adatok a cigányok háborús üldöztetésének (1939-1945) tanintézeti feldolgozásáhozMagyar Auschwitz Alapítvány – Holocaust Dokumentációs Központ, Budapest – Nyugat-Magyarországi Egyetem Soproni Tanárképző Intézete, Társadalomtudományi Tanszék, 2000., 35-71. old.

Szita 2004 – Szita Szabolcs: A romák vesztőhelye, a komáromi Csillagerőd 1944. őszén in: Bársony János- Daróczi Ágnes (szerk.): Pharrajimos. Romák sorsa a nácizmus idején. L’Harmattan, 2004. 68-78. old.

Ungváry 2004 – Ungváry Krisztián: A magyar honvédség a második világháborúban Osiris 2004.

Vigh 1984 – Vigh Károly: Ugrás a sötétbe Magvető Könyvkiadó, Budapest 1984.

Weber 1985 – Max Weber: Vallásszociológia. II. Hinduizmus és buddhizmus (Részletek) In: Falvak és kasztok a változó Indiában (A szövegeket válogatta Gáthy Vera) ELTE ÁJK Tud. Szoc. Tanszék – MTA Szociológiai Kutató Intézet, Budapest, 1985.

Jegyzetek

[1] Esterházy Péter: Bevezetés a szépirodalomba, Magvető Kiadó, Budapest, 1986

[2] A könyv teljes címe: Kali trash – fekete félelem, Pharrajimos – szétvágatás, Samudaripen – legyilkolás. A romák sorsa a Holocaust idején Magyarországon II. A címben a római II. szám arra utal, hogy ebben a témában a szerzőpáros közreműködésével (az ő szerkesztésükben) már jelent meg egy kétkötetes tanulmány-, kép-, és dokumentumgyűjtemény 2004-ben, Pharrajimos címmel. A tárgyalt kötet könyvpiaci forgalomba nem került. Példányai az Emberi Erőforrások Minisztériumának Báthory utca 10. szám alatti épületében lévő, Szociális Ügyekért és Társadalmi Felzárkózásért Felelős Államtitkárságán szerezhetők be.

[3] Landauer Attila: Mi is ez a könyv? (in: Kritika, 2016. május-június, pp. 20-25)

[4] Landauer 2016, 20.

[5] Landauer 2016, 23.

[6] Karsai László nagy segítséget nyújtott  A holokauszt és a keresztény világ című, eredetileg angolul megjelent, Carol Rittner, Stephen D. Smith és Irena Steinfeldt által szerkesztett tanulmánykötet színvonalas magyar változatának publikálásához 2009-ben, amiért, mint a kiadvány „facilitátora”, személy szerint is köszönettel tartozom a Soá kiváló történetírójának.

[7] In: II. János Pál pápa, Beszéd “Az antijudaizmus gyökereiről” címmel rendezett szimpózium résztvevőihez 1997. október 31-én.Az idézetet angolból fordította: H.P. Eredeti megjelenés: L’Osservatore Romano, 1997. november 1. Angol nyelven hozzáférhető: http://w2.vatican.va/content/john-paul-ii/en/speeches/1997/october/documents/hf_jp-ii_spe_19971031_com-teologica.html [letöltve: 2017-01-28]

[8] Nagyon fontos azonban, és ezt mindig szükséges is hangsúlyozni, hogy a nagy keresztény egyházak a világháború után fokozatosan és egyre következetesebben szembefordultak a korábbi, tömeggyilkos hatásúnak bizonyult zsidóellenes teológiájukkal.

[9] A „túlhangsúlyozásra” ugyanakkor Karsai László elég sovány érveket hoz fel. Könyvében mindössze két nevet említ az „írók, szociológusok, újságírók” közül: Csalog Zsoltét és Lakatos Menyhértét. Lakatos Menyhért lenne az, aki irreálisan magasra becsülte a magyarországi cigányság II. világháború alatti emberveszteségének számát. Csalog Zsolt esetében viszont Karsai kizárólag azt kifogásolja, hogy amikor a Kilenc cigány című interjúkötetében az egyik roma interjúalany drámai módon ecseteli a második világháborús szenvedéseit és családja, rokonai kiirtását, akkor Csalog „semmiféle következtetést nem von le” abból, hogy a kilencből hét nyilatkozó viszont nem említi, hogy akár a magyar, akár a német hatóságok üldözték volna. (Karsai 1992, 12.) Kisarkítom: Csalog Zsolttal tehát az a baj, hogy nem viszonyít, nem bagatellizál…

[10] Karsai 1992, 67-69.

[11] Karsai 1992, 10.

[12] Karsai 1992, 69.

[13] Karsai 1992, 128.

[14] Karsai 1992, 126. o.

[15] Ezt a bagatellizáló elbeszélésmódot nevezi Bársony János és Daróczi Ágnes a Kali trash – fekete félelemben – sarkítva, a Büntető Törvénykönyvnek a népirtás „jelentéktelen színben való feltüntetését” minősítő kategóriájára utalva ezzel – „holokauszttagadásnak”. A hatályos Btk. 333. §–a szerint „Aki nagy nyilvánosság előtt a nemzetiszocialista vagy kommunista rendszerek által elkövetett népirtás vagy más, emberiesség elleni cselekmények tényét tagadja, kétségbe vonja, jelentéktelen színben tünteti fel, vagy azokat igazolni törekszik, bűntettet követ el.” E büntetőjogi tényállásnak a népirtásra vonatkozó részét a sajtó annak 2010-es bevezetése óta rendszeresen „holokauszttagadás” címszó alatt idézi. (Fontosnak tartom itt megjegyezni: a magam részéről nem értek egyet azzal, hogy történelmi események minősítését az állam büntetőjogi eszközökkel igyekszik korlátozni.) A Daróczi Ágnes és Bársony János szerzőpárnak a „holokauszttagadás” kifejezést használó, kemény minősítését Karsai Lászlónak a roma holokausztot bagatellizáló elbeszélésmódjára nyilván a probléma súlyára való figyelemfelhívás motiválja.

[16] Hivatkozza többek között: Purcsi 2004, 177-180. Az idézetek ebből a kötetből valók.

[17] „Ázsiai” népcsoportokhoz tartozók faji alapon történő tömeges kivégzésére azonban később nem került sor. Erre az adhat magyarázatot, hogy a nácik a keleti hadjárat során észlelték: sokan e népcsoportok tajgai közül (kalmükök, azerbajdzsánok, tatárok) egyáltalán nem lojálisak a szovjethatalommal. Így a faji politikát esetükben feladva, üldözésük helyett inkább szövetségeseket toboroztak soraikból.

[18] Karsai 2001, 88-89.

[19] Purcsi Barna Gyula hívja fel könyvében a figyelmet Franz Novaknak erre a kijelentésére, mely Bokor Péter, Végjáték a Duna mentén. Interjúk egy filmsorozathoz című, 1982-es kötetének 100-101. oldalain olvasható. (Purcsi 2004, 83.)

[20] Karsai 1992,  69.

[21] Karsai 1992, 73.

[22] A nácik kényszer-sterilizációs módszereiről az US Holocaust Memorial Museum honlapján, a „Tananyagok és források” rész „Szellemi és fizikai fogyatékkal élők a náci érában” fejezetében a „Kényszer-sterilizáció” című alfejezetében olvashatunk. Itt olvashatunk arról is, hogy becslések szerint csak a „gyengeelméjűek” sterilizációját előíró törvény alapján a nácik 300.000-400.000 ember sterilizációját végezhették el 1934-től a Harmadik Birodalom bukásáig.  A szöveg hozzáférhető: https://www.ushmm.org/learn/students/learning-materials-and-resources/mentally-and-physically-handicapped-victims-of-the-nazi-era/forced-sterilization [letöltve: 2017-01-20]

[23] A székesfehérvári és várpalotai romák meggyilkolásáról, a tragédia előzményeiről és a háború utáni felelősségre vonásról Harmat József írt a közelmúltban kiváló monográfiát Roma holokauszt a Grábel-tónál címmel. (Harmat, 2015.)

[24] Karsai 1992, 129.

[25] A 166.578/1945 BM rendeletről van szó. Idézi: Karsai 1992, 131-132.

[26] Kiemelés tőlem. – HP

[27] Karsai 1992, 134.

[28] Karsai 1992, 132.

[29] A Tavaszi ébredés hadművelet katonai előkészületeiről és céljairól lásd: Ungváry 2004, 446-450.

[30] Bársony-Daróczi 2015, 30.

[31] Nem állhatom meg, hogy legalább lábjegyzetben ne utaljak arra: a mai magyar olvasónak a mostanában zajló kormányzati szintű bevándorló- és menekültellenes uszítás (népnyelven: „migráncsozás”) kiválóan illusztrálhatja, hogy milyen az, amikor a kormányzat egy kipécézett embercsoport tagjai elleni félelemkeltéssel, s az állam „védelmező szerepének” hangsúlyozásával kívánja saját hatalmát megerősíteni népe előtt.

[32]A horthysta kormányzat 1944-es célkitűzéseiről, az ezekről szóló adatokról Vigh Károly történész Ugrás a sötétbe című könyvében olvashatunk. (Vigh 1984, 19-20., 24-25. és másutt)

[33]Karsai 1992, 132.

[34] Landauer 2016, 20.

[35] Karsai 2001, 16. Idézi: Bársony-Daróczi 2015, 48.

[36] Szakály Sándor „idegenrendészeti eljárás”-megfogalmazására Karsai László  a Kali trash – fekete félelemszerzői szerint is „érzékenyen és tényszerűen reagált”. Lásd: Bársony-Daróczi 2015, 48.

[37] Lásd az 1955. évi 16. törvényerejű rendelettel kihirdetett Egyezmény II. Cikk, d) pontját.

[38] Magyarul: Bauer 2007, 55-56. Az írás az interneten hozzáférhető: http://beszelo.c3.hu/cikkek/vitak-es-tenyek-a-pharrajimosrol-a-roma-holokausztrol#cikk1

[39] Figyelemre méltó az auschwitzi lágerben három éven át szolgált Perry Board SS-Unterscharführernek a háború után írásban tett okfejtése a kérdésben: „Ki kellett volna hagyni [az Auschwitzba deportálásból] azokat a cigányokat, és cigány keverékeket, akiknek állandó lakóhelyük volt, szociálisan beilleszkedtek és állandó munkaviszonyban álltak. Ez a kikötés [azonban] csak papíron létezett, és sehol nem vették figyelembe. Mivel éppen ezeket a cigányokat lehetett a legkönnyebben kézre keríteni, ők adták a táborlakók legnagyobb százalékát. (…) [Mindenki] tudta, ogy a (…) [Führernek] az a kívánsága, hogy a cigányok, amennyire csak el lehet őket érni, eltűnjenek a föld színéről. Mindenki tudta, hogy a kivételeket tartalmazó záradékok csak papírdekorációt jelentenek a kiirtási rendeleten, és enyhe elbírálás révén nagyon könnyen kegyvesztetté válhat az ember.” Broad szövegét az eredeti forrás megjelölésével magyarul Dupcsik Csaba idézi „A magyarországi cigányság története” című könyvében (Dupcsik 2009, 129.)

[40] Idézi: Kenrick-Puxon 2001, 39.

[41] Karsai 1992, 74.

[42] Kenrick-Puxon 2001. 42.

[43] Kenrick-Puxon 2001. 41. Ugyanezt az álláspontot képviselik a Kali trash – fekete félelem szerzői is. (Bársony-Daróczi

[44] Landauer 2016, 20.

[45] Karsai 1992, 66.

[46] Pomogyi 1995, 283.

[47] A 15.000/1916. B.M. Eln. sz. rendeletről van szó, amelyet a háborús viszonyok idejére a kormányt rendkívüli jogokkal felruházó törvény – a kivételes hatalomról szóló 1912:LXIII. tc. – alapján hoztak. Ez a törvény arra adott felhatalmazást a kormánynak, hogy akár a polgárok törvények által garantált jogait korlátozó szabályokat is meghozhasson, pusztán rendeletek útján.

[48] Bársony-Daróczi 2015, 34. és ezt követően több helyütt a 3. fejezetben.

[49] Bársony-Daróczi 2015, 34-35.

[50] Purcsi 2004,10.

[51] Bársony-Daróczi 2015, 34-35.

[52] A rendelet teljes szövegét lásd: Mezey – Pomogyi – Tauber 1986, 183-191. A szöveg elemzését a jogfosztás oldaláról vizsgálva lásd: Bársony-Daróczi 2015, 34-36.

[53] Ennek okaival és máig ható következményeivel a Kali trash – fekete félelem szerzői külön fejezetben foglalkoznak. (Bársony-Daróczi 2015, 143-168.)

[54] Mezey – Pomogyi – Tauber 1986, 193.

[55] Bársony-Daróczi 2015, 35.

[56] Pomogyi 1995, 194. és Bársony-Daróczi 2015, 37.

[57] Bársony-Daróczi 2015, 37.

[58] pl. Karsai 1992, 64-66.

[59] Mezey – Pomogyi – Tauber 1986, 200.

[60] Pomogyi 1995, 141. és 153.

[61] A cigányok társadalmi-gazdasági szerepéről a prekapitalista társadalmakban lásd: Weber 1985, 126-127.

[62] Erdei Ferenc szociológus híres,  A magyar társadalom című, 1943-ban Szárszón felolvasott előadásában úgy ír a rendi viszonyok megszűnése előtti parasztságról, hogy annak „csak 2/5-e volt úrbéres jobbágy, ez is 2/3-ában zsellér és csak 1/3-ában telkes jobbágy, a nagyobbik része, 3/5-e uradalmi parasztság volt.” (in: Erdei 1943, II. fejezet)

[63] „Első kézből” talán Erdei Ferenctől tudhatjuk azt is, hogy a paraszti származású munkaerő így is csak a Horthy-éra utolsó szakaszának hatalmas gyáripari fejlődése során válhatott meghatározó részévé a városi munkásságnak. A szociológus már idézett szárszói előadásában a parasztságot „a magyar társadalom népi alvilágának” nevezi e társadalmi osztály egészének elhúzódó válsága miatt. (in: Erdei 1943, III. fejezet)

[64]Zenész foglalkozású cigányok dokumentált üldözéséről olvashatunk egy-egy közlést Komáromból (Karsai 1992, 124.) Székesfehérvárról (Harmat 2015, 187.) illetve Győrből (Bársony – Daróczi 2015, 141.)

[65] Pomogyi 1995, 195.

[66] Karsai 1992, 69.

[67] Mezey – Tauber 1980, 235. és Daróczi – Bársony 2015., 37.

[68] Pomogyi 1995, 132-133.

[69] Bársony-Daróczi 2015, 42-43.

[70] Az idei január 4-i évfordulós megemlékezésen a vajdasági tartományi kormány elnöke, Igor Mirović  emlékeztetett erre beszédében. A VajdaságMA hírportál erről szóló tudósítása az interneten hozzáférhető:  http://www.vajma.info/cikk/vajdasag/21043/Az-1942-es-csurogi-razzia-aldozataira-emlekeztek.html

[71] Bársony-Daróczi 2015, 44-45.

[72] Kádár – Vági 2004. Hozzáférhető: http://nol.hu/archivum/archiv-327634-146085 [letöltve: 2017-01-20], és Bársony – Daróczi 2015, 43-46.

[73] Szita 2000, 43-49. és Bársony – Daróczi 2015, 53-70.

[74] Karsai 1992,  87 . és Bársony-Daróczi 2015, 54-61.

[75] Landauer 2016, 20-21.

[76] Soproni Hírlap 1944. július 21., Somogyi Újság 1944. július 25. Idézi Karsai 1992, 87. és Bársony – Daróczi 2015, 57.

[77] Nemzeti Újság 1944. szeptember 5. Idézi Bársony – Daróczi 2015, 57-58.

[78] MOVE a Magyar Országos Véderő Egyesület lapja, 1944. szeptember 22. Idézi Szita 2000, 52. és Bársony – Daróczi 2015, 58.

[79] Az amerikai Gregory H. Stanton 1996-ban elméleti formuláját adta a genocídium folyamatának, leírva annak szakaszait. Az áldozati csoport dehumanizálása fontos része a népirtást megelőző folyamatnak. Ugyancsak része Stanton formulájának a népirtást követő tagadás szakasza, melynek során az elkövetők igyekeznek eltűntetni a nyomokat, megfélemlíteni a szemtanúkat, tagadni bűnösségüket és az áldozatok befeketítésével a történtekért őket felelőssé tenni. Az elméleti formulát ismerteti: Purcsi 2004, 11-13. Stanton angol nyelvű közleménye a népirtás folyamatának szakaszairól az interneten hozzáférhető: https://genocideeducation.org/wp-content/uploads/2016/03/ten_stages_of_genocide.pdf [letöltve: 17-01-20]

[80] Karsai 1992, 104.

[81] Szita 2000, 49.

[82] Szita 2000, 43.

[83]Bokor 1982, 100-101.

[84] Bársony 2004, 27.

[85] Karsai 2016, 366. Karsai László legújabb kötetében más, a roma holokauszt témakörébe tartozó, figyelemre méltó adatokat is közöl. Könyvéből megtudhatjuk, hogy Szálasi Ferenc már államfőként, az 1944-45-ös év fordulóján  maga fogalmazta meg a nyilas állam családjogi törvénytervezetét. Ebben a zsidók mellett a cigányok teljes faji elkülönítését is előírta. A zsidó és cigány férfiakkal szemben a tervezet a sterilizálást szabta büntetésül, „ha megállapítható, hogy hajlamaikat átörökíthetik”, vagy ha ismételten nemileg érintkeznek „nem zsidóval, illetve nem cigánnyal”. (Karsai 2016, 325-327.) Az információ annak a kérdésnek a megítélése szempontjából is fontos, hogy vajon a nyilas államideológiában mennyire volt „lényeges”, vagy „lényegtelen” ügy a romák faji alapú üldözése.

[86] Katz  2005. A szerző könyvében egyébként még Jancsó Miklós filmjét is bírálta, mert szerinte az alkotás a falusiaknak a felbujtók felelősségét leplezni igyekvő, s a mégis megszólalókban félelmet keltő magatartására vonatkozó tényeket – úgymond – elhallgatta. Kemény szavakkal értékelt: „Jancsó, a tanú, tanúskodott, a valóság létét elismerték, de igazi állásfoglalás nélkül; s ez a helyzet számos hallgató tanút szült, akik talán elismerik létezőnek az addig megtagadott valóságot, de lényegtelennek, sőt ami még rosszabb – akár kívánatosnak is látják.”   (Lásd: Katz, 2005, 110-113.)

[87] Radnóti Ilona, a roma holokauszt Baranya megyei történetét 2006-ban publikált munkájában bemutató pécsi muzeológus így írta le ezt a súlyos problémát: „A háború befejezését követően a cigányság körében nem indult meg az eseményekkel kapcsolatos gyűjtőmunka, a cigányközösséget ért atrocitások tanúinak felkutatása, a veszteség, az áldozatok számbavétele. Ennek számos oka volt. Nem csak a roma közösségek érdekérvényesítő képessége hiányzott, de megfelelő szervezeteik sem voltak a munka elvégzéséhez. Kívülről, a társadalomtól sem kaptak erre ösztönzést, segítséget. A rendszeres adatgyűjtés, interjúkészítés a borzalmakat elszenvedő túlélők körében csak jóval a történések után, évtizedek elteltével kezdődött. Így részben bizonyos fokig már elkésett (…)” (Lásd: Radnóti 2006, 5.)

[88] Karsai 2001, 254.

[89] Landauer 2016, 20.

[90] A teljes tanulmány e publikációban nem szereplő fejezetei a szerző blogján olvashatók

*
forrás: eszmélet.hu