„Az emberek bármit hajlandók elviselni, ha látják értelmét.” – írta Bruno Bettelheim. Mert az ember éppen abban különbözik minden más élőlénytől, hogy hétköznapi létének fenntartásához nélkülözhetetlen szükségleteinek és ebből a szempontból teljesen irracionális, ám létéhez mégis elengedhetetlen vágyainak kielégítéséért szinte ugyanolyan erőfeszítések megtételére képes. Sót, mint ahogy Bettelheim írja, ha látja értelmét, s ugye ezt az értelmet mi magunk adjuk a dolgoknak, akkor bármit elviselni is hajlandó ennek érdekében.
S hogy ez valóban így van, nem mutatja jobban semmi más, minthogy sok lelkes és megszállott művész és kultúrfüggő sokszor hétköznapi szükségletei rovására is hajlandó életet lehelni egy-egy terv vagy alkotás megvalósításába. Mert maga a művészet – annak létrehozása és fogyasztása egyaránt, ugyanolyan szükséglet az emberi lélek számára, mint a kenyér és víz fizikai valónk fönntartására.
S nem felejtsük el, hogy a művészet, s minden műalkotás, mint az emberiség minden magasztos eszménye, egyben etikai hozzáállás is a világhoz, az adott kor aktuális valóságához és az emberiség legnagyobb létkérdéseihez. Tehát esztétikum ebből a szempontból etikai kategóriának is tekinthető. Milyen értékeket és milyen válaszokat ad korunk művészete. Milyen szükségletekre felelnek meg korunk műalkotásai?
Ha körülnézünk szép új világunkban, akkor e világ, bár mindenképpen a létező világok legjobbika, amivel ugye még nem mondtunk el róla semmit, ám mégis igen sok kívánnivalót hagy maga után. Mert ugye léteznek a fizikai szükségleteink, melyek kielégítésére rengeteg iparág és szolgáltatás szakosodott. Ám ahhoz, hogy az eladói oldalon mindenki, aki részesülni akar a torából, jó nagy szeletet hasíthasson, mi itt a világ vásárlói féltekén igen kevés valós szükséglettel rendelkezünk. Így aztán kénytelen volt létrejönni, saját jól felfogott érdekében, egy másik iparág – az új szükségletek gyártó részleg, ami felülírva természetes vágyainkat, új szükségleteket programoz kisagyunkba. S mivel ezen új szükségletek nem feltétlenül kapcsolódnak valódi értékekhez – sőt, természetüknél fogva általában nem is kapcsolódhatnak-, így az általános, és évszázadokon – évezredeken keresztül jól működő, vagy legalábbis fennen deklarált, s általánosan elfogadott emberi értékeket tesznek semmissé, hajítják az elavult plüssmackók közé a szemétdombara.
S a művészet, mint válasz és leképeződés, egyrészt megpróbálja ellenpólusként, mint fű a betonrengetegben, létezőként kezelni mindazt az értékhalmazt, amire a valódi esztétikai érték létrehozásához szükség van; másrészt kitermeli mellékágaként azt az álszükségleti kulturális iparágat, ami megfelel a hamburgerzabáló, mobiltelefókuszáló álomvilágnak, s létrehozza a kultur-gyorsbüféket, ahol gondolatlan és megálmodhatatlan gagyirengetegbe fullasztja a reggeli kávéja előtt még nem elég éber földlakót, aki megszokástól terhelten nyúl valamilyen elektronikus készülék gombja után, nehogy lemaradjon egy újabb borzalomról Tanganyikában vagy a Kresz Géza utcában, s így a két remek hír között szert tehet az új, napi sláger-gyáros legújabb remekére is, hogy az egész nap a fülében leledzen, kiverve belőle minden valaha tanult összhangzattant, Mozartot és Led Zeppelnit, mindent, ami mond valamit a világról, valami mást, minthogy ne gondolkozz, mert ez a tied – ezt egyed testben és lélekben egyaránt. Mert mi ezt azért gyártottuk, hogy megvegyed és megegyed, és téged is mi gyártottunk olyannak…
Akik meg nem nyomják meg a gombot, és a csöndet hallgatva ébrednek, lehet, hogy lemaradnak és előbbre jutnak, mert ők még maguk akarnak valamit, s így van esélyük, hogy maguk azt létre is hozzák. Hogy az azután jó vagy rossz? Hát az már tehetség, tudás és erkölcsi hozzáállás kérdése. S ez vonatkozik alkotóra és befogadóra egyaránt.
Szóval, mindenképpen több esélyünk van a művészi és gondolati, etikai és esztétikai túlélésre, ha a reggeli megérdemelt kávénk előtt nem nyomkodunk semmilyen gombot – a kávéfőzőét kivéve -, hanem szembenézünk saját reggeli gondolatainkkal, vagy még inkább jógázunk. S akkor bizton magunknál leszünk.
