Szeretem a míves, artisztikus költeményeket, a finom, játékos hangulatok árnyalatait ugyanúgy, mint az érzékeny szemantikájú szavak filozofikus mélységét. Határozottan élvezem azt is, ha egy vers nem szól semmiről másról, mint önmagáról, de azt az őszi levelek vagy a szivárvány ezer színével, nochdazu a szívzörejek és a nikotinos hörgők rafinált hárfa- és fuvolahangján teszi.
Na, hát Sárközi László versei nem ilyenek.
Még mindig nem ilyenek, noha alkotójuk – ahogy írják is róla – már formaművész, egyetlen “e” hang nélkül ír szonettregényt a budapesti Csikágóról, speciális 3-4-4-3 soros szerkezetű szonettkoszorúthexameretekben (jambusok helyett!), s más hasonló mutatványokkal is él.
Sárközi László versei mégsem artisztikus finomságukkal nyűgöznek le, mert brutálisan szólnak írójuk brutális életéről, sorsáról, a fiatal ember – és ezáltal több ezer hasonló sorsú embertársunk – sorsáról, amely a testi-lelki és morális nyomor mélységéből indul, a cigány telepről, ahová csak 32 múlva tér vissza:
Pucér kölykök játszanak az utcán,
napsütötte bőrük mosdóvíz után
kiáltozik, s ők nem hallják; pulykát,
macskát édesgetnek, csibét és kutyát:
s mint játszótársaik – aképp’ tiszták.
Szemtelen szemük, orrukból békaláb
lóg, kézfejük elkeni, de hitvány
e zsebkendő, ében hajuk egy madár
fészke, nyelvük trágár és őszinte,
s két nyelven is káromkodnak.
(Örökké tartó búbánat)
Más ez a berobbanás – vagy inkább csak beszivárgás? – az irodalomba, mint a bükkaranyosi cigány telepről (és a miskolci Kossuth gimnáziumból) érkező Bari Károlyé volt a hatvanas években. Bari egy közösség poétikus szószólójaként érkezett, Sárközi László a szinte talaj- és gyökértelen magányosságot képviseli, aki állami gondozásban nőtt fel, nem állt mögötte a faluszéli gettó kultúrája, szokásai és rokoni-emberi kapcsolatai. És az az édes-szép, anyatejillatú nyelv sem, a “romani shib”, amellyel Choli Daróczi József – ma már mindenki Cholija, Choli bácsija – és tanítványa, a Shakespeare-t és Madách Imrét fordító Nagy Gusztáv lépett be a magyar (vagy a cigány?) irodalomba.
“…az anyám öngyilkos lett Kalocsán, / a börtön szartól bűzölgő budiján: / lopott, hogy enyhíthessen nyomorán // és vegetálni tudjon, mert ha kivár, / éhen döglik ő is, meg az apám / is, ki nem lelt már békét, sem hazát, / mióta elvitték lovait… s cigány / nemigen kapott munkát” – írja, itt-ott kicsit józsefattilásan Curriculum vitae című versében. Rendőrök viszik el a cigánytelepről, hogy aztán oda kerüljön, ahol azóta is él: idegenek közé. És ahol a szülő-cigánytelep is végleg idegenné válik.
Túl elegáns lenne, ha azt írnánk: self-made-man. De a tudás, az élet- és irodalombeli készségek és jártasságok minden morzsájáért vérrel és könnyel kellett fizetnie. Itt-ott még mindig túl bátortalanul (vagy túl bátran) fogalmaz, néha összekeverednek a verseiben az igeidők, de verseinek a hitele ezzel nem csökken, hanem inkább növekszik.
Mert úgy mondja az életét, ahogyan történik vele: brutálisan, őszintén, kegyetlenül. Sárközi László minden szelídsége ellenére: brutális költő.
Egyszer – vagy többször? – rendőrök ütlegelik a X. kerületi kapitányságon, máskor utcai rablók verik meg úgy, hogy gerince is törik, és évekre magatehetetlenné válik. Az erőszak, a brutális élet iskolájában szerzett tudást más egyetemeken nem tanítják: ez az, amivel Sárközi László mindig többet fog tudni nálunk. “Apám neve: József / és anyám: Mária, de én maga Krisztus / persze mégse lettem” – mondja a Zsarunászban. Hogy hogyan nem lett az, ahhoz el kell olvasnunk verseit, az e könyvben lévőket és a korábbiakat is.
A nagy költő, Faludy György Sárközi verseit olvasva dicsérte és biztatta őt írásra, amíg élt, ÜberallenGipfeln című régebbi szonettjét a 20. századi világirodalom száz legszebb verse közé sorolta. A mi dolgunk, Magyarországé, hogy szeressük és olvassuk Sárközit, vegyük meg a könyvét, a könyveit, fizessünk neki magas honoráriumokat és ösztöndíjakat, mert onnan tudósít minket, ahonnan senki más: a pokol kapujából. És éhes a szeretetünkre.
(forrás: Huppa.hu)
