Csíkos Attila írása
Nagyapám pilótaként szolgált a fronton. A levegőben Horthy István gépének kísérője volt. Többször kellett kényszerleszállást végrehajtania háborús területen, egyszer nyolcvan lövéssel hozta haza a gépét. Nem szerette a háborút. Tulajdonképpen, ahogy a róla szóló történetekből tudom, Horthy Miklóst sem. Felvidéki armalistaként közvetlenül érintette Trianon, de bevallom, az ország megcsonkításával kapcsolatos nézeteit nem ismerem. Szerette Magyarországot, ha tetszik, a régit, a nagyot.
Nagyapám pilótaként szolgált a fronton. A levegőben Horthy István gépének kísérője volt. Többször kellett kényszerleszállást végrehajtania háborús területen, egyszer nyolcvan lövéssel hozta haza a gépét. Nem szerette a háborút. Tulajdonképpen, ahogy a róla szóló történetekből tudom, Horthy Miklóst sem. Felvidéki armalistaként közvetlenül érintette Trianon, de bevallom, az ország megcsonkításával kapcsolatos nézeteit nem ismerem. Szerette Magyarországot, ha tetszik, a régit, a nagyot.
Nem tudom kárhoztatni ezért, különösen mert ez a kötődés emberségétől nem térítette el. Azt a nagyot ismerte. Ukrajnában saját napi ellátmányából segítette a helybelieket. Ahogy tudta. Kiképzőnek kérette át magát, és mielőbb le akart szerelni. Veszprém mellett halt meg egy másik pilótától átvett kiképző repülésen. Megbabrált repülője gyakorlatilag szétesett a Viadukt felett. Látszólag talán könnyebb sorsa volt, mint a Horthy által sokszor papírtalpú cipőben az orosz télbe küldött katonáknak, az élet-halál matematika szerint azonban ez a látszólagosság majdnem érdektelen. Majdnem, mondom. A doni áttörés napja utáni borzalmak felfoghatatlanok. Több tízezer ember halála, hadifogsága, eltűnése, hiányuk, haláluk körülményei leírhatatlanok.
Csikós Attila – fotó az író saját albumából
Tegnap emlékeztünk rájuk, de mondom, emlékezzünk rájuk, ahogy az ártatlanul meghaltakra, megöltekre mindig is. Isten áldja az emléküket!
Nem vagyok történész, s inkább csak vélem, mint ahogy tudom, hogy nem akartak odamenni. Hogy sokan nem értették, miféle „honvédő” háborút vívnak rosszul, alig, vagy sehogy felszerelt csapataik több ezer kilométerre a hazától. S ha olvastam is sok mindent, igazából sosem fogom megérteni, hogy mi vette rá a Kormányzót az oroszok, a Szovjetunió megtámadására. Mit kerestünk ott? Sára Sándor zseniális, és tulajdonképpen nem csupán történelmi dokumentumként, de filmtörténeti paradigmaváltásként is értékelhető Krónika – A 2. magyar hadsereg a Donnál című dokumentumfilmjéből sem kapunk választ erre, sőt, az általam először kiskamaszként látott film az elmesélt borzalmak valóságával, a megnyilatkozók elbeszéléseinek „váratlan” összecsengésével, a „beszélő fejek” filmnyelvi technika lecsupaszított, az embert szűk secondban, közeliben mutató, a szembenézést elkerülhetetlenné tevő mélyen őszinte megoldásával is csak az értetlenségemet erősítette meg. Mit? Nem állom meg, hogy fel ne tegyem a kérdést. Ott kerestük Erdélyt? Felvidéket? A Bánságot? Talán nagyapám válaszolhatott volna erre a kérdésre, de oroszbarát szerelők megbabrálták a repülőgépét, és lezuhant, meghalt hat növendékével két évvel a háború vége előtt.
Voltaképpen, s minden fájdalmunkkal együtt háborús agresszorok voltunk az oroszok földjén, ahogy most Oroszország Ukrajnában. Katonáink valami díszes eszmének lettek áldozatai, egy réveteg, megalapozatlan és balga hatalmi víziónak, melyről az átlag budai akkor is csak háromszínű pántlikára gondolt, meg a haptákra, amivel zsúrpubik köszöntik viccesen a cukrászdába igyekvő cukker kiskisasszonyokat. Akkor is erős, kke-i hatalom akartunk lenni, maradni. Ahogy ma is.
Az a történelmi abszurd, hogy lerohantuk a Szovjetuniót, ugyanakkor csak az első része a kifacsart komédiának. A második, hogy a téma, és bár vetítették, Sára filmje is tabunak, veszélyesnek számított a szocializmus évei alatt. Mert „szovjetellenes” hangulatot kelthetett. Erősíthette népünk amúgy is erős oroszellenes érzéseit. A harmadik, már-már hollywoodian túlzó epizódban a groteszk (és a gonosz) apoteózisát élhetjük át, melyben egy tagadhatatlanul oroszbarát kormány emlékezik a mai háborús agresszort, az Ukrajnát lerohanó mai Oroszországot, a néhai Szovjetuniót egykor háborús agresszorként megtámadó akkori német szövetséges, ám ma már a német gazdaság vazallusaként működő Magyarország valamikori és tulajdonképpen ártatlan áldozataira, úgy, hogy ezen állam kormányának hívei mára Oroszország kételkedés nélküli hívei. Olvasni is nehéz. Dehát ez van. Azok, akik ma is támogatják Horthy akkori döntését, és ökölbe szorult kézzel sziszegik a szovjet szót a lágerbe hurcoltak, a fagyhalottak, a kivégzettek miatt, melldöngetve és büszkén támogatják Putyint abban, hogy civileket gyilkoltasson meg, városokat tüntessen el a föld színéről. Nem értem.
Isten áldja a doniak emlékét, Isten áldja az életet emberséggel fogadókat, Isten áldja azokat, akik felelőtlenül nem szórják szét egyetlen közös történetünknek, a Halálnak szavait.
