Generációk

Kávészünet: Mozogni, mozogni

Észrevettem, ahogy beleereszkedik a medencébe. Távoli ismerősöm, tudtam róla, hogy stroke-ja volt, hogy megműtötték, hogy nehezen tért magához, és hogy miután hazaengedték, elkezdődött a rehabilitációja. Otthon. És most itt láttam, abban a medencében, amelyben többedmagammal hetente kétszer, vagy háromszor egy-egy órányi vízitorna gyakorlatokat végzek.

Említett távoli ismerősöm férfi, ötvenes éveiben, szépen, szabályosan, mellúszásban tempózott.

Örültem, hogy látom. Örültem, hogy már itt tart.

Az úszás egyike a legjobb, leghatásosabb és ugyanakkor kíméletes mozgásformáknak.

Saját tapasztalatomból tudom.

Egyáltalán: mozogni kell. Mozgatni a sérült testrészt.

Mozgatni az agysérülés következtében bénult végtagokat.

Valamikor a nyolcvanas évek közepén vagy hat hétig bejártam az akkor még csak a Villányi úton működő Pető Intézetbe. Tudatlan voltam, fogalmam sem volt, hogy mit fed az a fogalom, hogy mozgássérült, vagy másképpen Little-kór. Ott tanultam meg, hogy a mozgássérültek a szüléskor szenvedtek agysérülést, és ennek következményeként, az épekkel ellentétben nem tanulnak meg spontán módon járni, fogni, beszélni. Pető András nagy felfedezése volt, hogy idegrendszerünk a károsodás ellenére rendelkezik tartalékokkal, új kapcsolatok kiépülésének lehetőségével, és ezek a tanulási-tanítási folyamat megfelelő vezérlésével mozgósíthatók. Módszere a konduktív pedagógia, valójában egy teljes rendszer, attól kezdve, hogy a konduktorokat, – a vezetőket­ – többnyire fiatal, érettségizett nőket, munka mellett képezték ki, a sérült gyerekek helyreállítását célzó gyakorlatokig.

A sérült gyerekek egy része bentlakó volt az intézetben, másik része ambuláns páciens, őket a szülők vitték be, és ők, a szülők tanulták meg azokat a gyakorlatokat, amelyeket otthon alkalmaztak. A bentlakó gyerekek fapriccseken aludtak, gyakorlatoztak, valójában ott éltek, amíg nem tudtak lábra állni, és a különleges, helyben gyártott, csizmához hasonló lábbeliben, egy-egy széket maguk elé tolva a járást gyakorolni.

Engem lenyűgözött, amit ott láttam. Ahogy a konduktorok fáradhatatlanul vezénylik a gyakorlatokat, ahogy a gyerekek igyekeznek azokat a fapriccseken végrehajtani, ahogy a járást gyakorolják, ahogy a logopédusok segítségével  a beszédet, ahogy a számukra készített eszközök segítségével megtanulják megfogni a bögrét, megtanulnak egyedül enni. Később, az intézet iskolájában írni tanulnak és olvasni, számolni és rajzolni, elvégzik az általános iskolai tananyagot.

  Pető halála után az intézetet 27 éven át az alapító szellemében dr. Hári Mária vezette, a Doktornő, az ő tevékenységének köszönhető, egyebek közt, hogy létrejött a Nemzetközi Pető Intézet.

A gyerekek fejlesztése mellett Pető András a felnőtt mozgássérültek rehabilitációjára is nagy hangsúlyt fektetett. Feltevéseit a modern neuropszichológia is igazolta: miszerint az agy plaszticitása megmarad a gyermek-és ifjúkor elmúlásával is, ezért, még súlyos sérülés estén is lehetőség nyílik új kapcsolatrendszer kiépítésére, és aktivitás révén bizonyos fokú önregenerálódásra.

Nem tudom, vajon a stroke -ot szenvedett betegek rehabilitációjakor Pető módszereit alkalmazzák-e, de a mozgás, a gyógytorna, és, mint láttuk, az úszás fontos szerepet játszik a felépülésükben.

Mozogni kell! Egy másik tornacsoportban, ahová több mint nyolc éve járok, az egyik társnőm, ugyancsak stroke – ot szenvedett, enyhébb formában, mint ama távoli ismerősöm, ma már önállóan jár, élénk az arcmimikája, és a torna jótékony hatása szemmel láthatólag az egész testére kiterjed.

Mozogni, mozogni.

Egy évvel ezelőtt elestem itthon. A hátamra. Összeroppant az egyik lumbális csigolyám. Az ezt követő fájdalom leírására nem vállalkozom.  Voltam kórházban, kaptam fiziko-terápiás kezeléseket.  Nem éreztem, hogy segített volna.

Aztán elkezdtem egy célzott gyógytornát. A gyógytornásznő, akihez járok, fokozatosan, egyre nehezebb gyakorlatokkal egy úgy nevezett gerinc- korzettet, azaz a gerinc köré, fűzőként támasztó izmokat alakított ki bennem.

Aztán újra kezdtem a vízi tornát.

Mára visszanyertem az aktivitásomat. Még némi fájdalmat érzek, de már nem kell fájdalomcsillapítót szednem.

Nem, nincs királyi út.

Mozogni kell. Mégha kezdetben, a baleset után, a mozgás fájdalommal is jár.

A szerzőről

Szász Anna

1969 óta vagyok újságíró, 1992-ben, a Nők Lapja szerkesztőségéből mentem nyugdíjba. Ezt követően számos hetilap és folyóirat külső munkatársaként dolgoztam, egyebek közt rendszeresen publikáltam az Esély c. szociálpolitikai, valamint a Tani-tani c. pedagógiai folyóiratba.
1998 óta, mind a mai napig kéthetente jelentkezem jegyzetekkel a Civil Rádióban.
Több könyvem jelent meg, az Aki zsidónak vallotta magát című önéletrajzi köteten kívül (2005. Argumentum Kiadó), úgy gondolom, említésre méltó a Boldog Józanodók/ Az Anonim Alkoholisták Magyarországon (2011. Sík Kiadó) címen megjelent összefoglaló munkám.
A Botlatókő apám története: egy zsidó férfi életútja a még derűs fiatalkortól a megsemmisítésig a nácizmus uralma alatti Európában.