Miért is jutott eszembe?
Mert most lesz a névnapja.
És mert mostanság olvastam kedvenc napilapomban egy hosszú cikket arról, hogy már a gyerekek között is az számít, hogy kinek mije van. Ezt ugye egyik politikusunk mondta volt, és klasszikus mondásként rögzült a tudatunkban. „Mindenki annyit ér, amennyije van.”’
Ilikét húsz éve ismerem.
Ha most azt mondom, hogy Ilike takarítani járt hozzánk, akkor ezzel nem határoztam meg sem a valóságos státusát, sem a személyiségét.
Ilikét nem mi fogadtuk be a családunkba, ellenkezőleg, ő fogadott be minket.
Ilike teljes joggal és öntudattal azt gondolta, hogy az ő tevékenysége a kliensei, a középrétegekhez tartozó értelmiségi nők számára nélkülözhetetlen. Ő elvégzi helyettük –helyettünk a háztartási munkák egy részét, így mi némileg gondtalanabbul gyakorolhattuk a hivatásunkat. Klientúrájának többségét tanárnők képezték, közép-és főiskolaiak, de akadt köztünk építészmérnök, kutató, személyemben pedig újságíró.
Ilike kapcsolata egyikünkkel sem volt feudális jellegű, ellenkezőleg, ez egy modern, egyenrangúak és egyenjogúak közti kapcsolat volt. Bizalmi kapcsolat. Kulcsa volt a lakásainkhoz. Ő jött, egyszer egy héten, vagy kéthetente, megcsinálta, ami belefért a nálunk töltött négy, vagy öt órába, mi pedig ennek fejében fizettünk a vele előzetesen kötött megállapodás alapján bizonyos összeget. A munkaideje lejárta után pedig, legalábbis mi ketten, leültünk a konyhánkban kávé mellett beszélgetni. Ilyenkor természetesen ő volt a vendég, háziasszonyként én szolgáltam ki.
És azt talán említenem sem kell, hogy a kezdetektől fogva tegeződtünk.
Ilike mindössze hat elemit végzett.
De ha létezik az embereknek egy tanult buta címkét viselő csoportja, már pedig bizonyos Tinka nevű ősbarátnőm szerint igenis, vannak ilyenek, és magam is tapasztaltam efféle egyedek létezését, akkor legalább annyira létezik a kevéssé iskolázott, ám születetten intelligens emberek típusa. Ilike közéjük tartozik. Értettük egymást. Főként, ami a gyerekeket illeti. Amíg az unokáim óvodások voltak, majd kisiskolások, Ilike valahogy bázisként ott állt a hátam mögött. Furcsa módon, noha egykorúak vagyunk, mégis úgy éreztem, mintha az idősebb nővérem lenne, akire számíthatok, a gyerekek betegségekor, vagy valami nem várt eseménykor.
Apránként, a beszélgetéseinkből sok mindent megtudtam róla.
Ilike egy Borsod megyei kistelepülésen született, egy özvegyasszony kilencedik gyerekeként.
Szerelemgyerekként. Úgy kellett a mamának a szerelem, mint a nap, meg a kenyér. Ilyen líraian fogalmazta meg Ilike férje, Miska, a mama szexuális vágyait.
Szegények voltak, még annál is szegényebbek. A háború után Ilike a Vöröskereszt révén egy évre Hollandiába került. Aztán a vak bátyja, aki itt élt Pesten, a Vakok Intézetében, fölhozta a mamájukat szakácsnőnek. A mama pedig titokban magával hozta Ilikét, és a kislányt a szolgálati szobájában rejtegette, egy szekrényben. Később kaptak egy önálló, egyetlen helyiségből álló lakást. Talán akkor járhatott Ilike iskolába. A hatodik osztály után dolgozni ment, szövőnőnek állt egy textilgyárban.
Miskával ekkortájt ismerkedett meg. Nagy szerelem, majd házasság. Miska abba az egy helyiséges lakásba ment vőnek. Akkor is ott laktak, amikor a mama meghalt, és az első kislányuk, Vera megszületett.
Ilike tíz évig szolgálta ki a szövőgépeket, rohangált egyiktől a másikig, kötözte az elszakadt szálakat, hallgatta az egy terembe zsúfolt száz gép robaját.
Amikor megismertem, már vagy öt éve túl volt a váláson. Amire soha nem gondolt, hogy Miska valaha is elhagyja a családját, a két serdülőkorú lányát, mert Vera után három évvel megszületett Ági, az megtörtént. Ebbe belebetegedett. Aztán magához tért, mert a két lányt fel kellett nevelnie. De időközben fölszedett harminc kilót, és a túlsúly, meg a tízévi szövőnősködés nyomaként csúnya visszerek hálózták be mindkét lábát. Nem is hagytam soha létrára mászni.
Egyszer elhozta a fiatalkori fotóit. Abból a korszakból, amikor már nem a szövődében, hanem irodában dolgozott. Karcsú, csinos, szőke hajú, rövidfrizurás nőt ábrázoltak a képek, a kollégái a rövid haja miatt Öcsinek becézték.
Ekkoriban kapták azt a hatvanas években épült lakótelepi lakást, egy szoba, két félszoba, konyha, fürdőszoba, ötvenkét négyzetméter, amelyikben ma is élnek.
A lakásnak is, amelyet a rendszerváltozáskor Ilike részletre megvásárolt, megvan a maga külön története. Az újabb és újabb, saját kezűleg, illetve a lányok segítségével végzett felújításoknak, tapétázásoknak, átrendezéseknek, bútorcseréknek.
Ilike nem életművész, hanem az élet bűvésze. A válás után nem ment el napi nyolc órás munkahelyre, inkább bedolgozott egy nagyvállalatnak. Havonta fix mennyiségű zacskót kellett ragasztania, ezt lehetett otthon csinálni, többnyire éjszaka. Ez a munka, illetve az érte járó bér képezte a nyugdíjalapot. Napközben, mint azt már említettem, eljárt takarítani. Egyik család ajánlotta a másiknak, így alakult ki a klientúrája, a heti elfoglaltsága. De ezeken felül készített babákat maszek vállalkozónak, ő varrta a lányai ruhatárát, magának is egy-egy darabot, ha még futotta az idejéből és az erejéből. Bútorokat is varázsolt házilagosan. Fotelt tojásos dobozokból, és a rájuk varrt huzatból.
Mindeközben a lányok tanultak, mindkettőjükből diplomás lett. Vera tanítónő, olyan igazi, hivatás-és főként gyerekszerető, amilyen tanító nénit az ember a gyerekeinek, unokáinak elképzel. Férfi nincs az életében. Otthon és az iskola. És úgy látszik, ez az életforma kielégíti, mert nyugodt, kiegyensúlyozott, derűs lény. Dolgozik, készül az óráira, bemutató eszközöket tervez és kivitelez, rajzol, fest, olvas. Sokat. Ági bölcsészdiplomát szerzett, magyar irodalomból és szociológiából. Az ő élete némileg zűrösebben alakult, volt egy hosszú kapcsolata, amiből nem lett házasság. Aztán egy másik, ami kezdetben tartósnak ígérkezett, Ági oda is költözött a Levente nevű bájos, de mint utóbb kiderült, a hol dolgozik, hol nem fajtájú, megbízhatatlan fickóhoz, aki gyorsan elverte Ági nagyanyai örökségét. De ebből a kapcsolatból született Zsófi. Az ő születésekor, nyolc évvel ezelőtt mondott búcsút Ilike valamennyiünknek. Boldog volt, hogy saját unokája van, és fájt a szíve, hogy elveszíti a számára fontos, a külvilághoz fűződő kapcsolatait.
Távozását én is veszteségként éltem meg, enyhe sértődöttséggel, mégha tudtam is, hogy ez így természetes.
Zsófi rendezőelvként működött, és működik ma is. Alighogy kinőtt a csecsszopó korból, Ilike nevelte, gondozta. Pontosan, szépen. Vera segítségével. Amikor Ági hazaköltözött, a három nő megosztozott a feladatokon.
Mielőtt Zsófi iskolába került volna, Ági, akinek viszonylag jó keresetű állása van, bankhitelből vett az iskolához közel egy lepusztult, lakótelepi lakást. Aránylag olcsón. A saját munkájával, baráti segítséggel, valamint minimális szakemberi közreműködéssel olyan otthont teremtett, amiben egyaránt érvényesül a jó ízlés, a racionalitás, és az esztétikum. Az ember belép, és azt gondolja, hogy na, itt sok-sok millióba került a berendezés. Noha Ági maga tervezte meg az enteriőrt, és hozzá egyenként vadászta össze a tárgyakat..
Mire Zsófi iskolába került, kész lett a lakás. Zsófi az anyjához költözött. Reggel Ági viszi iskolába, dél körül Ilike megy érte, odaviszi az anyai otthonba, megvárja, míg Ági hazaér, és ekkor hazamegy ő is. A délutáni különórákra megosztva viszik Ilike és Vera.
Zsófi nem mindennapian okos és érzékeny kislány, meglátszik, hogy születésétől fogva szeretve van, és foglalkoznak vele, főként Vera, a kislány fogékonysága miatt nagy élvezettel.
Hát így.
Szóval azért még létezik az, amit tisztes szegénységnek neveztek a régmúltban.
Létezik még ma is.
Csak semmi hírverés, csak csönd veszi őket körül.
