KONOK PÉTER ÍRÁSA
Tegnap persze itt is volt szivárvány a völgy fölött, amikor esik, és ilyen surló fényeket vetít a lemenő nap, mindig van – már előre lestem, és hívtam a családot (jó, nem család, nincs róla papír, szóval hívtam az Ildit és a Flórát, a Bogár meg jött magától) szivárványt nézni; kicsit még csorgott a nyakunkba az eső, de a szivárvány szép volt a lilás felhők hátterén, ráadásul dupla, a kisebb volt az élénkebb, azt hiszem, ez törvényszerű, és pont az optika törvényeivel nincs semmi gondom, direkt szép gondolat, ahogy a fehér fény színekre bomlik, ha már természeti törvények, akkor tulajdonképpen csak a halállal van gondom, no, de kinek nincs, a halált meg ez nem érdekli, már csak azért sem, mert nincs tudata, az csak nekünk van, és pont akkor szűnik meg. Ennyi, legalábbis az én világnézetem szerint.
Konok Péter író, történész és párja Iván Ildikó műfordító
A szivárványról meg eszembe jutott, hogy éppen ötven éve kezdődött a Monterey Pop Fesztivál, ami afféle beharangozója, nagy kezdőpontja volt a Szeretet Nyarának – és az egész hippikorszaknak, szivárvány a szétpárálló amerikai álomban, a világháborúra következő józan és haszonelvű, technológiai szempontból forradalmi, társadalmi szempontból konzervatív levegőbe sütő lemenő nap. Mert valójában a Monterey Pop, a maga zeneileg csodálatos felhozatalával, és csodálatos közönségével már a mozgalom agóniájának kezdete volt, mikor az elképesztő, pazar virágzás, ez a kótyagos, autóstoppon, olcsó kaliforniai boron, füvön, LSD-n, rafinált (vagy éppen banálisan fülbemászó) zenén, az összes létező filozófia és vallás keveredésén, táncán, a színes ruhákon, a bozontokon, az összetartozás törzsi rituáléin és a kicsöppenés áhítatos magányán egyaránt egész fenékkel lovagoló mozgás a delelőjére hágott (hoppá, dülöngél a szivárványos metaforám), és hanyatlani kezdett, üzletté, érdekességgé, látványossággá és divattá kezdett válni. Mikor a virágokra rátaláltak a virágárusok.
Monterey International Pop Festival, 1967. június 16. Jimi Hendrix
Azért persze csodálatos agónia volt ez, színpompás, karneváli kavalkád; olyan új reneszánsz, amilyenre azóta sem volt példa. Egy dinamikus, érzékeny, vibráló korszak jött még: hippik és a médiatörténeti eseménnyé tupírozott holdra szállás, a kubai rakétaválság és Woodstock, a magyarországi új gazdasági mechanizmus és a prágai, és a párizsi tavasz, a kínai kulturális forradalom és a fogyasztó egyén kultusza. És persze Vietnam, az alapélmény. Nagy, millenáris várakozások, ünnepi forgatagok… és persze brutális háborúk, genocídiumok, éhínségek – az emberiség ólmosan apollói mindennapjai és dionüszoszi víkendjei. Voltak, akik egy „emberarcú szocializmus” eljövetelében hittek, mások a két világrendszer összeolvadásában. Sokak szerint beköszöntött a Vízöntő korszaka, amikor végre harmónia és egyetértés fogja uralni a világot. Mások ugyanakkor a legpesszimistább forgatókönyveket vázolták fel az emberiség számára. Újra felfedezték Marxot. Átfazonírozták a fasizmust. Rátaláltak a keleti vallásokra. Visszatérést hirdettek a kereszténység feltételezett gyökereihez, összeházasították az anarchizmussal, a rockzenével, a buddhizmussal… Reanimálták az animizmust. Keresték az igazságot a pszichoanalízisben, a kábítószerekben, a sámánizmusban, a maoizmusban és a taoizmusban – a nyugati világ számára az ideológiák piaca is egyre inkább egy csillogó-villogó szupermarkethez hasonlított.
Janis Joplin Monterey 1967. június 16. – Summer of love
Az „igazi hippik”, az ősmozgalmárok, a mindent komolyan vevő bohémek már 1967 tavaszán megrendezték „a Hippi halálát”. (Tudjátok, honnan ered a „bohém” szó? Mikor a huszita háborúk elől menekülő mindenféle cseh eretnekek, adamiták, táboriták, kelyhesek elárasztották Európát, olyan szabadosan viselkedtek; megtermékenyítették a világot a szabad gondolat migránsai.) Azt mondták, üzletté vált már. A Monterey Pop Fesztivált már az újdonász üzletemberek (még maguk is hippik, persze) rendezték, akik a szeretet törzsi szertartása mellett némi haszonra is törekedtek (hogy abból saját életformájukat finanszírozhassák). Remekül választották meg a reklámdalt is: bár tény, hogy Scott McKenzie lényegében egyetlen száma, a San Francisco (Be Sure to Wear Some Flowers in Your Hair) eléggé giccses kis zengemény, a fickó meg leginkább egy pufi Soltész Rezsőre hasonlított, de azért az a nóta történelmet csinált: egyszerre volt a hippivilág himnusza és a szubkultúra elüzletiesítésének indulója. Egyaránt oda voltak érte a virágok és a virágárusok is.
Konok Péter és Járai Erzsébet – a történész, író későbbi felesége 1988 nyarán
Ha hallgatom, afféle egykori érintettként, későkádári kicsöppenőként, az akkori (anti)szoc-hippi szub-szubkultúra tagjaként kissé mégis furcsán érzem magam. Persze (persze?) akkoriban az egész másról is szólt. De mi is kívülállókként tekintettünk magunkra, és dafke leszartuk a rendszert, bár mi éppenséggel relatíve szegény kicsöppenők voltunk, szemben a leginkább az amerikai középosztály decens unalmából kiábrándult originál hippikkel. És ez önmagában politika volt. Sőt, ez volt a politika – más politika (lehetett más). És abból a szubkultból senki sem futott be utóbb politikai karriereket. Ez jó, ma is úgy gondolom, hogy jó. Persze a hatalom mindezt gyanakvással szemlélte. A késő Kádár-kor alapvetően politikai passzivitást várt el polgáraitól, de a manifeszt passzivitást legalábbis gyanúsnak tekintette. Sőt, sértésnek. Mint ahogy az Orbán-kor is alapvető passzivitást vár el alattvalóitól – de láthatóan nem tud mit kezdeni a tudatos politikai kivonulással, a bevett választás-párt-kormányzás-logika elutasításával (és az Orbán-korba beleértem a pártjellegű ellenzéket is). A hatalom nehezen viseli, ha semmibe veszik. Ha kigúnyolják. Jobban szereti a „konstruktív” ellenzékiséget, amely a konstrukció része. Mert a hangsúly a konstrukción, a rendszeren, az establishmenten van. Az „eredeti” hippik éppen elutasításukkal keményen politizáltak. Az apolitika lehet nagyon tudatos politikai üzenet, sőt program: mintha ezt ma megint sokan nem értenék. Mi az unalmasan halódó reálszocializmusban a valódi hippimozgalomnak persze csak alulinformált, fáziskésett, sokadik kiadása lehettünk. Mint a mai jóléti hippik (mert vannak még, nem is kevesen, utánérett virágok) is ebben a nagy reálkapitalizmusban. Pár éve Gerlóczy Márton írt róluk szellemes, bár kissé rosszindulatú cikket (ez a két dolog sokszor együtt jár, és jól is van ez így, ilyen a világunk) a HVG-be. „Mi a baj a hippikkel? Semmi. Mi a jó a hippikben? Semmi” – tette fel és válaszolta meg a kérdéseket Gerlóczy. A kép ennél szerintem sokkal árnyaltabb. Rengeteg baj van velük, hiszen a társadalom rengeteg baját tükrözik vissza. És rengeteg jó van bennük – mindenekelőtt az, hogy visszatükrözik a társadalom rengeteg baját. Mert hát a világ nem egy múzeum, hogy csak úgy elnézelődjünk benne.
A világ él. Még. Monterey, ez a csodálatos seregszemle, és ez a csodálatos reklám leginkább erről szólt. És – bár talán naivnak, néha álságosnak, és olyan hihetetlenül másnak tűnik ma már – szerintem (most jó nagyot mondok) az emberiség egyik kegyeletteli pillanata volt, csupa malaszt, csikk, nevetés, szex, mámor és zene. Van néhány időszak a történelemben, ahová szívesen elrepíttetem magam belső időgépemmel (és sajnos, ide vagyok ragadva egy hideg korba). Az 1967-es Szeretet Nyara az egyik. És – nevessetek ki, nevezzetek vén, nosztalgiázó marhának! – most meghallgatom Scott McKenzie giccses San Franciscóját.
És juszt is tetszeni fog. Mert mindig is tetszett.
