…jó emberek. Bár sokak szerint az utóbbi években durvább lett a világ. Sok az indulat, és elég valami apró inzultus a zsúfolt járműveken, egy véletlen meglökés, az útba rakott tele szatyrok, a háton tartott hátizsák, amellyel hátba taszajtják a másik utast, és máris ingerült szóváltás keletkezik. A jóságról már valamikor, mélységes mély, civilrádiós múltam egy bizonyos szakaszában írtam. Emlékszem, idéztem egykori kollégám és barátom, a katolikus költő és aktív alkoholista szavait, miszerint a jóság nem valami olvadékony, cukros magatartás, hanem olyasmi, ami keménységet és következetességet kíván attól, aki gyakorolja.
Ám most semmiképpen nem szeretnék filozófiai magasságokban röpködni, maradjunk a földön. A hétköznapi értelemben vett jóságnál. Ami elsősorban figyelmességet jelent. Figyelmet a másik ember iránt. Észrevenni, hogy a másik, mondjuk, bottal közlekedik. Hogy a domborodó hasú női személy nyilvánvalóan gyerekkel terhes. Hogy az ősz hajú, ugyancsak nőnemű lény koros. Vagy ne szépítsünk, öreg.
A forgalomban lévő újabb autóbuszokon félreérthetetlen piktogramok jelölik, hogy az úgy nevezett elsőbbségi üléseket kik vehetik igénybe. Csakhogy odatelepszik bárki. Például némely figyelmetlen ifjak. Ilyenkor én szólni szoktam. Úgy gondolom, nem helyénvaló, hogy az unokák üljenek, a nagyszülők meg, bár alig állnak a lábukon, mégis, ők álljanak. Nem durván, hangsúlyozottan udvariasan szólítom meg őket, elnézést, mondom, de ezek elsőbbségi ülések. Bocsánat, válaszolják, nem vettük észre. És fölállnak. Ezzel rendben is a dolog.
Egyébként nekem sokszor, teljesen spontánul, át szokták adni az ülőhelyet. Főként nők. Fiatalok, és olyan harminc-negyven év körüliek. Férfiak elvétve. Ritkán. Hogy ez miért van így? A nőkben nagyobb az empátia. A nők jobban figyelnek a külvilágra, a környezetükben lévő emberekre. Ők sem mind. Amikor reggel utazom a zsúfolt kilences autóbuszon, akkor nők, férfiak elmélyülten játszanak az okos telefonjukon, zenét hallgatnak, kifelé bámulnak az ablakon. Nem vesznek észre. Nem akarnak észrevenni.
A zsúfoltság antiszociálissá tesz. Ezt már régen felfedezték. Bizonyították is állatkísérletekkel.
Viszont, amikor kiszállok a hármas metróból a Lehel térnél, ahol ugye nincs mozgólépcső, csak jó magas lépcsősor, és zötyögtetem lépcsőfokról lépcsőfokra a kerekes bevásárló kocsimat, nem egyszer odalép hozzám egy fiatal nő, „Hadd segítsek!” és megfogja a kocsimat és fellódítja a lépcső tetejére. Ahogy egykor erre én is képes voltam.
A jóságnak többféle megnyilvánulási módja van.
Az egyéni jóság megtestesítője az én egykori kolléganőm, a Bechterew- kóros Livike, aki a betegsége ellenére teli van energiával és életszeretettel, ő az, aki számon tartja a régi szerkesztőség még életben lévő munkatársait. Most épp egy már nagyon idős, beteg és magára maradt kollégánkban tartja a lelket a telefonhívásaival, és bennünket is felszólított arra, hogy hívjuk ezt a bizonyos Ervinkét, mert éreznie kell, hogy gondolunk rá, hogy fontos számunkra.
De létezik a jóságnak, a törődésnek csoportos formája. Nálam sokkal fiatalabb barátnőm egy súlyos műtét után már ötödik hónapja fekszik kórházban, egykori kolléganői, Budapest egyik rangos gimnáziumában tanítottak együtt, most összefogtak, és három ápolónőt fogadtak föl, akik felváltva járnak be a barátnőmhöz, és ellátják őt a kórházi ápolónők helyett. Mert a kórházakban olyan a helyzet, amilyen.
Egy másik csoport: a közösségi oldalakon kerültek kapcsolatba, hát bizony, nőkről van szó ezúttal is, összeköti őket, hogy egy bizonyos tornát végeznek otthon, és a magukat „kemény mag”-nak nevezett szűkebb közösség támogatja azt két gyerekes családanyát, akiről tudják, hogy a férjével egy kis településen él, nehéz körülmények között, és mind a ketten derekasan küzdenek a megélhetésükért, és azért, hogy a gyerekeik ne szenvedjenek szükséget. Egyébként diplomás létükre azért élnek azon a kis településen, ahol csak rosszul fizető munkákra van lehetőség, mert annyit sehol nem keresnének, amennyiből otthont tudnának teremteni. Mert ez így van: vagy a szülők képesek támogatni a főiskola, egyetem elvégzése után, az önálló életkezdésben a fiatal felnőtt gyerekeiket, vagy azok néhány év reménytelen vergődése után elmennek Londonba, Bécsbe, Münchenbe takarítani, mosogatni. Ez a házaspár két gyerekkel már nem meri vállalni a külföldi kalandot. A „kemény mag” becsüli és támogatja őket, gyerek-és felnőtt ruhával, játékokkal, ünnepekkor az ünnepi asztalra valókkal.
Csöndben teszik, természetes gesztussal, olyképpen, hogy még véletlenül se alázzák meg a barátnőjüket.
És akkor még nem beszéltünk a tavaly nyáron és ősszel a feltorlódott migránstömeget segítő önkéntesekről. Akik hirtelen, a semmiből, a teljes ismeretlenségből bukkantak elő. Akik azt tették, amit a magyar államnak kellett volna megtennie. Elemi létfeltételeket nyújtani a menekülőknek. Az államnak kötelessége lett volna a menekülőknek enni és inni adni, fedelet a fejük fölé, helyet és eszközöket a tisztálkodásra, higiénikus WC-t, ha szükséges, orvosi ellátást. Meghallgatást. Tolmácsokat. És még sok egyebet.
A magyar állam azonban a különböző, nemzetközi egyezményekben előírt, elemi, humanitárius segítséget is megtagadta a menekülőktől. Helyettük mozdultak meg ebben a gyűlölködésre nevelt országban a saját lelkiismeretüktől vezérelve több százan, akik a menekültekben a szenvedő emberi lényeket látták meg.
Mert ők is tudták, amit József Attila:
„Hiába fürösztöd önmagadban.
Csak másban moshatod meg arcodat.”
