Szegények, hajléktalanok és romák ábrázolása a médiában

A felületes és felelőtlen ábrázolás folyományaként téves következtetések sorát vonják le a szegénységgel, cigánysággal, hajléktalanokkal közvetlenebb kapcsolatba nem kerülő társadalmi csoportok, s így a médiának igen meghatározó szerepe van a hamis sztereotípiák kialakulásában és rögzülésében. Kaczvinszky Barbara írása.

Napi hírműsorokban, a napisajtó cikkeiben rendszeresen találkozhatunk szegényekkel vagy cigányokkal, mint kisebb-nagyobb visszaélések, bűncselekmények elkövetővel, de legritkábban úgy, mint áldozatokkal, vagy épp olyan emberekkel, mint bármelyik más tisztességes állampolgár.
Arról nem igen számol be a média, hogy egy-egy szabálysértőnek, bűnelkövetőnek mi a foglalkozása és milyenek a lakhatási körülményei, ellenben azt az esetek többségében hangsúlyosan megemlíti, ha munkanélküliről és/vagy cigány emberről vagy hajléktalanról van szó.

Ha betegségekről tájékoztatnak a médiában, leginkább szegény emberekkel, embertelen körülmények között élő romákkal, vagy fedél nélküli emberekkel illusztrálják az információt, és nem csak akkor, amikor a betegség maga összefüggésben van a nélkülözéssel. Amikor a szenvedélybetegségek szolgálnak témaként, akkor sosem gazdag ember iszik vagy dohányzik, lövi be magát a képeken. Akarva-akaratlan az a kép alakul ki, hogy a gazdag a jó ember, a szegény, az elesett pedig a rossz életű.
Időskorúak helyzetének, magányosságának, elhagyatottságának bemutatásakor is rendszeresen szegényeket látunk, mintha az egyedül élő özvegyek, magányos idős emberek sorsa nem ugyanolyan.
Akkor is találkozhatunk szegényekkel és/vagy romákkal a médiában, amikor politikusok találkoznak velük, „leereszkednek” hozzájuk. A volt, jelenlegi vagy leendő döntéshozók ételt osztanak, vagy tűzifát, takarmányt, naposcsibét stb. adományoznak a rászorulóknak. Ritkán a sajátjukból…
És buzdítanak, hogy a nyomorban élők szedjenek például gombát, vagy tartsanak kecskét…

Akadnak politikusok, akik ellátogatnak a szegények otthonába, odaköltöznek egy napra, közösen eszik a zsíros kenyeret vagy főtt krumplit. Mindez – az osztogatás és az együttlét is – szoros médiafigyelem kereszttüzében történik, hiszen épp az a célja az efféle aktivitásnak, hogy beszámoljon róla a média, s a célközönség legkevésbé a társadalom perifériájára szorultak sokasága. Mindezektől persze nem változik a szegény család élete, függetlenül attól, hogy milyen származásúak. Igaz ugyanakkor, hogy az ilyen esetek is végtelenül elenyésző számban fordulnak elő, s adott esetben annak a konkrét családnak, vagy közösségnek hozhatnak pozitívumot és negatívumot, amelyet a híradásban bemutatnak.
Láthatunk még szegényeket, romákat, hajléktalanokat a médiában nagyobb karitatív akciók kapcsán, többnyire karácsony tájékán, decemberben, vagy húsvétkor. Az év többi hónapjaiban már nem annyira, mert az „adakozósdinak” csak ünnepek tájékán van „szezonja”.
Olykor egyesével is feltűnnek szegény emberek vagy romák a médiában, nem pusztán arctalanná váló tömegként. Egyrészt ilyenkor egy-egy esetet mutat be az adott médium vagy műsorszám, és többnyire egyszeri segítség igényéről van szó (pl. összefogás egy kerekesszék megvásárlásához, beteg gyermek műtéti költségeinek összeadása), s az aktus gyakorta kimerül abban, hogy a történet apropóján magát fényezi a tévécsatorna, az újság: „Ugye milyen rendesek vagyunk?” Az efféle akciók egyrészt úgy mutatkoznak meg, mintha extrém esetekről, és nem mindennapi gondokról lenne szó, másrészt amennyiben sikerrel járnak, azt a téves tudatot teremtik, hogy elintéztük, rendben van, nincs dolog tovább… Másrészt, bemutat a média szegénységből felemelkedett embereket. Olyanokat, akiket tehetségük, szorgalmuk emelt ki a nincstelenségből. Ez persze lehet sokak számára pozitív példa, azonban ne felejtsük el, hogy kiváló zenész vagy képzőművész nem lehet mindenkiből. Illetve az ilyen ábrázolások során, gyakorta az az érzése támad a nézőnek, mintha azt sugallná a média, hogy az illető nem is volt annyira szegény, illetve, hogy „ő más, mint a többi szegény vagy roma”.

A témával nem szakmájukból adódóan foglalkozó számára nézhetetlen és hallgathatatlan stúdióbeszélgetések révén is találkozhatunk a szegénység és cigányság problematikájával a médiában. Tudósok, szakemberek, hivatásos segítők és olykor felelőtlen politikusok diskurálnak, a beszélgetésekben nincs semmi konfliktus, ahogy a meghívottak között véletlenül sincs, vagy alig van érintett szegény ember, nincstelen. Fontos megjegyeznem, hogy szegénységnek nincs színe, csak ezer arca, és felelősségteljes politika nem épülhet arra, hogy a rászorulókat ostorozza és kirekessze, akár származás, vallás, kor, egészségügyi állapot, nem, nemi identitás, vagy bármilyen más szempont alapján.
A nyomorban élők egymásnak ugrasztása igen sarkosan megfogalmazva: bűn.
Az éhező, az éhező marad.
A dokumentumfilmekben gyakran téma a szegénység, vagy a cigányság vagy a hajléktalanság, de ezeket az alkotásokat szinte mindig a késő éjszakai órákban vetítik a televíziók, nehogy lássa valaki őket, nehogy rontsák a jobb idősávok nézettségi mutatóit. Ráadásul pénzes reklámok, hirdetések számára teljesen indifferensek. A kilátástalanságtól, a pénztelenségtől még senkinek sem lett fehérebb a foga, selymesebb a bőre, vagy nagyobb a komfortérzete.
A médiában akadt már arra is példa, hogy tehetősebb roma család élete jelent meg, mint valami szappanopera. No, ott aztán, volt minden, mi szem-szájnak ingere. A szereplők gyakorlatilag csak „szerepeltek”, mégis luxuskörülmények közt éltek. Ez a fajta megközelítés természetesen ugyanúgy nem segítette, é segíti a sok százezer rászoruló roma családot.

Mint a fenti példák mutatják, a média összességében hamis általánosításoknak alapot adó képet fest a szegénységről, a romákról. Érdemi megközelítésekkel, feldolgozással ritkán találkozhatunk. Ennek következménye az is, hogy a társadalom jelentős részéből hiányzik az empátia, nem érez cselekvési kényszert, egyszerűen eltűnik belőle – ha volt egyáltalán – a szegénységgel és az ezzel szinte mindig együtt járó társadalmi kirekesztéssel kapcsolatos érdeklődés, szolidaritás. Mivel a média lelkiismeretlen és szakmailag elégtelen része amellett, hogy a szegényeket és a cigányokat úgy mutatja meg, mint beteg, bűnöző életmódot folytató, alkoholista, élősködő, bután bámuló, más kultúrát („kulturálatlanságot”) képviselő, koszos, lusta embereket, emellett – hatalmi, politikai késztetésre – azt is sugallja, hogy aki akar, az boldogul az életben, mert mindenki a saját sorsának kovácsa. Tehát aki dolgozni akar, az talál munkát, az nem lehet szegény. Vagyis aki szegény, az magára vessen, igazából nem is érdemli meg a társadalmi segítséget, gondoskodást.

A legelterjedtebb probléma, hogy a média munkatársai – a közbeszédet követve – főnévként vagy melléknévként használják a cigány szót. Azaz, gyakran teljesen indokolatlanul jelölik meg, hogy az illető roma, illetve, mint egyféle pejoratív jelzőként meg a származását. Ezáltal a cigány származásukat állítják be személyük központi jellemvonásaként, szemben minden más jellemzővel – azzal, hogy mindemellett, sőt, mindenekelőtt emberek.
Ennek egy súlyosabb esete az, amikor mindezt sértő és lekicsinylő jelzők használatával teszik. Ez többségük méltóságát mélyen sérti. Például, amikor egy roma származású pedagógusnak egy magyar származású „értelmiségi” azt mondja: Te csak tanítsd a saját népedet!
Mindennek egy szélsőséges megnyilvánulása, amikor az állatvilágból vett hasonlatokkal utalnak a cigány emberekre: „a környéken ugyanis megszaporodtak a cigányok”.
A munkavállalás kapcsán pedig rendre szembesülni kell roma embertársainknak azzal, hogy – hiába van adott esetben megfelelő végzettségük, képzettségük – „természetesen” nem ők kapják meg az állást. Elég csak az elborzasztó szólásra gondolni:”Nem szokta a cigány a szántást.”
Az előítéletek felerősödése és a közöny szinte láthatatlan ketrecbe zárja a kitörni vágyókat.

Ehhez szorosan kapcsolódó probléma, amikor egy állampolgár cigány származása teljesen indokolatlanul jelenik meg a tudósításban; vagyis amikor az érintett személy cigány származása a riport témája szempontjából érdektelen, mégis említésre kerül. Például: „Pestszentlőrincen egy cigány aranyat talált a szemétben.”
Szintén rendkívül káros, amikor a cigány embereket negatív példaként szerepeltetik. „Rohadt cigányok, cigánybűnözők” Miközben a bűnnek, nincs színe, származása, vallása, mert az bűn. Éppen ezért súlyosan kirekesztő, amikor a szegényeket, vagy a romákat egységesen bűnözőként kezelik.
Ezeket a problémákat tovább súlyosbítják a riportokhoz választott fotók, vágóképek és idézetek. Amikor hajléktalanságról, szegénységről, romákról esik szó, akkor szinte kizárólag piszkos ruhában lévő, többnyire ittas férfiak vagy elhanyagolt külsejű nők képét láthatják az olvasók/nézők, ami nagyban hozzájárul ahhoz, hogy az emberek fejében kizárólag ez a kép él róluk. Ahhoz, hogy hiteles képet közvetítsenek róluk, fel kell hagyni az ilyen leegyszerűsítő, általánosító ábrázolásmóddal.
Előfordul, hogy bizonyos, jellemzően negatív társadalmi jelenségekhez automatikusan hajléktalan emberek képét társítják. Ha köztéri vizelésről, ürülékről, alkoholfogyasztásról van szó, igen gyakran egy hajléktalan ember képe jelenik meg illusztrációként, holott nyilvánvalóan nem minden hajléktalan ember kapcsolható össze ezekkel a jelenségekkel, viszont számos otthonnal rendelkező ember igen. Személyes tapasztalatom az, hogy például a belvárosi szórakozóhelyek környékén gyakran előfordul, hogy méregdrága autókból szállnak ki elvégezni a nagydolgukat öltönyös urak.
Elhibázott az is, hogy védtelen és gyámolításra szoruló áldozatként mutatják be a szegényeket, romákat. Ezzel két probléma van: egyrészt az ilyen ábrázolás figyelmen kívül hagyja, és ezzel elfedi a romák, a szegények vagy a hajléktalan emberek erősségeit, képességeit, és ezzel megfosztja őket az aktív állampolgárságuktól. Másrészt indokolatlanul nagy hangsúlyt fektet a gyámolítás jelentőségére, és így például piedesztálra emelik a sok szempontból rosszul működő hajléktalan ellátórendszert, vagy a különböző roma programokat, ami szintén árnyalt és kritikus ábrázolást kíván. Ezeknek az embereknek ugyanis nem gyámolításra van szüksége, hanem biztos és emberhez méltó élethez– ez a társadalompolitikai tény azonban a riportok többségében teljesen háttérbe szorul.

Ezt nem hagyhatjuk!

 

*

*
Forrás: Kaczvinszky Barbara facebook-oldala