A magyarországi roma folklór-mozgalom története

A magyarországi roma folklór-mozgalom kialakulása, sikerei és nehézségei napjainkig.
A roma folklór-mozgalom történetének két pillére van: az egyik, az ötvenes évektől kezdődően a kutatók terepmunkája nyomán a magyar népi kincs gyűjtése közben felfedezett cigány folklór, amit aztán a 1970-es évektől már célirányosan kutattak. A másik pillér, a népzenei együttesek -és táncház-mozgalom, amelynek szintén két szakasza van: a’60-as évek elején, a Magyarországi Cigány Kulturális Szövetség munkája nyomán kibontakozó első folklór-versenyek, valamint a ’70-es évek közepétől a népi gyűjtésekkel párhuzamosan megalakult cigányzenei együttesek mozgalma. Daróczi Ágnes a Romano Instituto Alapítvány (Cigányságkutató Intézet) elnöke részletesen beszél a roma kulturális mozgalom történetéről.

Tulajdonképpen már a 19. század végén és a múlt század elején kutatták a roma-folklórt. Elsőként említem Wlisloczky Henriket, aki nemcsak gyűjtötte, hanem fordította is őket. Vékonyka kötete az Országos Széchenyi Könyvtárban utolérhető. Beszélnünk kell Hermann Antal munkásságáról, aki ugyan önálló könyvvel nem jelentkezett, de ő írta a Pallas Nagy Lexikon cigány címszavát, amelyben kárpáti dialektusban található egy dalszöveg: „Náj mán csi dád, nicsi déj, náj mán csi o thém muro”, ami szó szerinti fordításban azt jelenti, hogy “Nincsen se apám, nincsen anyám sem, nincsen országom sem”. József Attila a szegedi egyetemen két szemeszteren keresztül hallgatott cigány nyelvet és kultúrát, éppen Hermann Antaltól, ezért nem lehet véletlen áthallásnak minősíteni a „Tiszta szívvel” című versét.

Aztán Kodály Zoltán írja a „Liszt Ferenc-vitában” – szemben Liszt álláspontjával -, aki a kávéházi cigányok által játszott, többnyire írott, tehát műzenét minősíti cigányzenének -, hogy „van a cigányoknak is saját népzenéje, az a népzene, amit a falvak szélén, a cigány telepeken énekelnek”.
Bartók Béla ezt mély meggyőződéssel írhatta, hiszen gyűjtései során ugyanúgy találkozott a cigány népzenével, mint ahogy Kodály Zoltán gyűjtéseiben is van néhány cigány nyelvű dal. Mindkettejük gyűjtésének cigány vonatkozású anyagát majd’ több évtized után Víg Rudolf a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetének munkatársaként jegyeztette és fordíttatta le a ’70-es években. A lejegyzők: Bari Károly és Daróczi Ágnes.

Tehát, Wlisloczkyval, Hermann Antallal és Bartókkal kezdődik a cigány-folklórgyűjtés, majd a ’30-as évek végén és a ’40-es évek elején Püspökladányban Csenki Imre és Csenki Sándor a faluszéli cigánytelepen gyűjt a romáktól gyönyörű szép balladákat és zenéket. Csenki Sándornak – akit a németek lelőttek – kéziratban maradt ránk a hagyatéka, de szinte kibogozhatatlan a rövidítések miatt.

Víg Rudolf 1957-ben a Zenetudományi Intézet munkatársaként, a Tudományos Akadémia népzene-kutatójaként újragyűjti a Csenki–féle hagyatékot, ezúttal hangzó anyagként. Csodálatos dalokat és szövegeket örökít meg, amikor találkozik a romákkal, akik minden egyes dalt úgy kezdenek, vagy úgy fejeznek be, hogy „…én danoltam ezt a nótát ezelőtt 25 évvel Csenki Imrének és Csenki Sándornak…”
Hogyan emlékezhetne bárki is 25 év távlatából precízen arra, hogy mit énekelt annak idején Csenki Imrének és Csenki Sándornak?
Sajátos fintora a sorsnak szegény Víg Rudival szemben, hiszen a hanganyag az ő gyűjtése, de azért, mert az Akadémia azzal küldte el, hogy gyűjtse újra a Csenki fivérek munkáját, ezért ezt Csenki gyűjtésként tartják számon.

Víg Rudolf nevéhez fűződik az első magyarországi cigány népzenei lemez gondozása. A sikeres fogadtatás nyomán felkérést kapott a második szerkesztésére is, ezt azonban már nem tudta befejezni. Víg Rudolf nyomdokain a vokális cigány népzenét napjainkig Kovalcsik Katalin gyűjtötte tudós hozzáértéssel: ő fejezte be a második lemezt.

A vokális cigány népzene és orális kultúra hagyományairól szólva itt kell kitérnünk arra a felbecsülhetetlen értékű munkára, amely Bari Károly költő, műfordító, etnográfus nevéhez fűződik.

Bari harminc éves gyűjtései rávilágítanak a cigány népi kultúra rendkívüli gazdagságára. A műfaji sokszínűség az epikus énekektől, a balladákon keresztül, a gyermekdalokig, eredetmondákig és népmesékig terjed. A tudományos bevezetőkkel gazdagított négy kötet és 16 CD lemez többnyire alapítványok, intézmények és vállalkozások segítségével jelent meg. A lemezek nem kerültek soha bolti forgalomba, a kötetek közül néhány még könyvtárakban utolérhető. Voight Vilmos etnográfus írja Bari munkájának jelentőségéről, hogy az csak a német százfős kutatócsoport tízévi munkájával vethető össze.

A hangszeres népzene gyűjtés során óhatatlanul fókuszba került a cigány népzene is -, a falusi cigánybandák repertoárja.
Napjainkra elmondható, hogy Nagy Olga és Görög Veronika népmese gyűjteményei, Martin György, Pesovár Ernő és Ferenc táncgyűjtései, Víg Rudolf és Kovalcsik Katalin vokális népzenei gyűjtései, valamint Bari Károly munkássága révén lesz ismert a cigány folklór.
Az erdélyi falvakban is a romák őrizték meg napjainkig a legarchaikusabb magyar népzenét. A táncház mozgalom – Sebő Ferenc és Halmos Béla munkássága nyomán – a híres prímásainktól tanulta vissza a magyar népzene kincsestárát.

Bár nem szoktak róla beszélni, de a néprajzosok mindig szem előtt tartják, és írják publikációikban is, hogy kölcsönhatások vannak a többségi és kisebbségi népek kultúrája között. Kevesebbet beszélnek azonban arról, hogy mi tekinthető a romák saját kultúrájának. Inkább a zenei kölcsönhatásokat emelik ki, de többnyire háttérben marad, hogy a hagyománytartó cigányok, őrizték meg napjainkra a magyar népdalokat, népzenét és táncokat is.

Először Martin György kezd arról írni, hogy a roma kultúrának, illetve a roma tánckultúrának mik a sajátosságai. Nagy Olga a munkásságának utóbbi idejében már egyértelműen megírta, hogy a cigány népmese ugyan magyar nyelven él, de ilyet más nem mesél, és hogy vannak a cigány mesemondásnak speciális hagyományai. Ez a felismerés a hangszeres népzenében csak egy nemzedékkel később kapott hangot Halmos Béla által, amikor leírta, hogy nagy a jelentősége számára annak, hogy ők a cigányoktól tanultak meg hegedülni. Tehát, nem egyszerűen csak arról szól a történet, hogy a cigányok őrizték meg a magyar népi kultúrát, hanem arról is, hogy mi az, amit a romák adtak hozzá.

1957-től 1961-ig – tehát a forradalom után – a pártkormány vezetősége megalakította a „Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetsége” (MCKSZ) nevű szervezetet. Az iratokban így van benne: azért, mert „az ellenforradalmi időkben milyen nagy szükség van arra, hogy…” -, tehát, a szervezet létrehozása abszolút politikai lépés volt, mert az akkori politikai vezetők tulajdonképpen tettek ezzel egy gesztust a romáknak. Ezt a lépést az is motiválta -, ne tagadjuk, ha csak involválva is, nem direkten -, hogy a romák részvétele a forradalomban igen jelentőségteljes volt.

Tehát, a forradalom leverése után 1957-ben abszolút politikai gyökerekből táplálkozva engedték meg László Máriának, hogy megalakítsa a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetségét, de nem, mint demokratikus szövetséget, és nem azzal a függetlenséggel, ami a többi művészeti csoportot jellemezte, hanem abszolút csak a Kulturális Minisztérium berkein belül, és erős felügyelet alatt.

1957-ben, amikor Martin György a „botolót” kutatva Porcsalma után Nyírvasváriba is eljutott, az ő kutató munkájának következtében alakult ott folklór együttes. A mátészalkain kívül a nyírvasvári együttesről szoktunk úgy beszélni, mint az első cigány együttes.

1958-1959-et írtunk, amikor beindult a verseny. Cigány-csoportokat, együtteseket hívtak életre, és versenyt hirdettek számukra. Martin György a nemzetközi hírű tánckutató, pedagógus és tudós valamikor 1959 nyarán szervezte Budapesten, a Kulich Gyula téren az első cigány folklór fesztivált. Ezen indult először a Mátészalkai Cigány Együttes is – többek között…

Martin György nem csak egyszer ment Nyírvasváriba kutatni, hanem évente rendszeresen visszajárt, és vizsgálta azt is, hogyan hagyományozódik a folklór. Erre vonatkozóan nagyon sok gyűjtött anyag van az Akadémián, és sok tudományos publikációban is visszaköszön. Sőt, az a szerencse, hogy Martin György ezeket már hangosfilmen is rögzíthette, vagyis képanyagban is megörökítésre került.

Ha úgy tetszik, akkor a második nagy hullám méltó folytatása a Wlisloczky-féle roma folklórgyűjtéseknek, a ’70-es évek eleje és közepe.
Az életem egyik meghatározó élménye az volt, hogy 1972-ben, tizenhét évesen, a “Ki Mit Tud?”-on az első voltam, aki egy ország nyilvánossága előtt megmutathatta a cigány nyelv szépségét, gazdagságát.
József Attila „Tiszta szívvel” című versét, a részint roma fiatalokból álló Monszun együttes előadásában egy cigány népdal szövegeként hallhatta a közönség, általam mondva pedig cigány és magyar nyelvű versként is megszólalt.

A korrajz része, hogy a Monszun együttes annak az ellenzéki mozgalomnak része volt, amely zenével, kultúrával politizált.
Haraszti Miklós, Dabasi Péter, Panyiga-Vas János, Fényes Balázs, Major György, Szabó Kati, Bársony Juli és mások. Ők azok, akik aztán a roma fiatalokkal, nem csak úgy általában foglalkoztak, hanem meghívták őket zenélni, énekelni az együttesbe is.

A Monszun együttes nemzetközi munkásmozgalmi dalokat gyűjtött és énekelt is. Például a Bandiera Rossa-t, a Vörös kakast, vagyis olasz, spanyol, görög antifasiszta dalokat és hasonlókat. Magyarországon a városi folklórt próbálták megtalálni Maróthy János zenetudós közreműködésével, de falvakba és melósok közé is jártak munkásszállásokra zenét kutatni, nem csak a fővárosban, hanem az egész ország területén.
Ebből a sajátos helyzetből fakadóan azt vették észre, hogyha a munkásokat kérdezték, akkor nagyon hamar eljutottak a nótához -, viszonylag kevés népdalhoz -, ezzel szemben viszont a roma melósoknál valami hihetetlen kincshalmazra találtak, ami persze nagyon vonzó és jó zenei alapanyag volt a Monszun együttes számára.
Olyan tehetséges fiatalokkal volt alkalmuk találkozni, mint Szilágyi János, alias „Öcsi”, hogy csak egy példát mondjak, aki olyan szabadon játszott, hogy Maróthy János szerint tökéletes formai felépítésű concertót improvizált, amit aztán a felvétel alapján lekottáztak, szövegekkel megtűzdelték, és az 1972-es „KI MIT TUD?”-on elénekelték. Amit a Monszun együttes hozzátett, az a vokális több szólamra bontás, a hangszerelés, illetve a megfelelő részeken a szövegek behelyettesítése volt.

Amikor az együttes egyik tagja, Bársony János a férjem lett, már együtt jártuk az ország munkásszállóit. Zenéltünk, verset, mesét mondtunk, és folyton arra ösztönöztük az ott lakókat, hogy mutassák meg nekünk ők is, amit tudnak.
A töretlen feltáró munka és az 1972-es „Ki mit tud?” tévéműsor után, egy nagyon különleges helyzet állt elő: változni látszott a viszony a többségiek és a romák között.
Az eddig el nem ismert, és ily módon tulajdonképpen elnyomott roma kultúra, amivel a többségi társadalom legfeljebb a „feketevonatokon” találkozott -, akkor is valószínű úgy, hogy már megint „gajdolnak a cigányok”, milyen hangosak és egyébként se értjük -, az egyszer csak az elit kultúra részeként színpadi előadásban jelent meg: igény lett rá, hogy hallgassák, vagy színházi produkcióként csodálhassák.
A romák végre értékként élhették meg a saját cigányságukat. Tulajdonképpen a roma fiatalok a Monszun együttessel való fellépéseik hatására és a biztatásunkra kezdték el az együttes-alakítási mozgalmat.

Az első általunk alapított önálló roma folklór együttes a Romano Glaszo volt. Aztán a munkásszállásokon részint azok a fiatalok, akik korábban megfordultak a Monszun együttesben, vagy az új cigány együttes vonzáskörzetében, azok kezdtek el saját folklór csapatokat szervezni és létrehozni.
A népművelők kezdetben tartózkodással fogadták a fellépéseinket: megtapasztalva azonban a műsor színvonalát, üzenetét, a hallgatók reakcióját, egy idő után nagyon szívesen láttak minket. Rendszeres vendégeik voltunk, és aztán nagyon stabil kapcsolataink alakultak ki velük: úgy mehettünk oda, mintha hazamennénk.
Ha támogatásnak lehet nevezni, akkor kezdetben az volt az egyetlen támogatás, hogy a Láng Művelődési Központban, Nagy István igazgatósága alatt, bérleti díj nélkül próbalehetőséget kapott az együttes: a Monszun és a Romano Glaszo is. Tehát volt egy hely, ahova meg lehetett hívni hetente egyszer, vagy kétszer az embereket. Zenélhettünk és felvételeket is készíthettünk. Egyébként ingyen léptek fel a zenekarok, ha mégis kaptunk minimális támogatást, akkor azon magnetofont és kazettákat vásároltunk a gyűjtésekhez, hangszereket, de 1978-ra odáig is eljutottunk, hogy az együttesnek fellépő ruhát vehettünk, hogy a továbbiakban már ne civilben lépjünk fel.

1982-ben aztán sikerült elindítani, például a Fővárosi Kettes Számú Építőipari Vállalat Hajdú utcai munkásszállóján egy saját cigány klubot is. Ezeken a fellépéseken is ugyanaz volt a koreográfia: előbb az általunk hozott műsor, ami vers, zene, illetve tánc volt, és ezt követően menetrendszerűen azt kértük, hogy a hallgatóságból is zenéljenek, meséljenek, táncoljanak, attól függően, hogy milyen hangulat alakult ki. Többnyire én animáltam, mint népművelő: kitűnő szakmai gyakorlat volt.
Ilyen tartalmas találkozások voltak Szentendrén is, amiből aztán a Kalyi Jag együttes született. Ugyanígy munkásszállási fiatalok, akik éppen ott dolgoztak, verődtek össze, javarészben Kótajba valók. Ez azért említésre méltó, mert vannak roma közösségek, különböző hagyományokkal, de itt a vokális többszólamú zenélésnek olyan szép és mély hagyományai vannak, hogy az szerintem világszám. Olyan szépet az óta se’ hallani így egyben, és ilyen komplex teljesítményként. Zseniális énekesek, táncosok, nagy tehetséggel improvizáló fiatalok jöttek ott össze. És hívtak bennünket, hogy menjünk, szálljunk be, alakítsunk együttest, de a munkahely változások miatt -, mert az emberek odamentek, ahol többet fizettek -, ez az együttes is rövid időn belül szétszóródott. Kezdhettük újra a toborzást. Ez 1978-ban történt. A Kalyi Jag egyébként egy Bari Károly versből való kifejezés, fekete tüzet jelent. Ezt már mindenki tudja világszerte – azt mondhatom –, hiszen az együttes Amerikától, Japánig turnézott már, Dél-Koreát is beleértve. Azt a Bari sort, hogy „szívemben fekete tűz ég”, emeltük ki és választottuk az együttes nevének.

A Kalyi Jag együttes rendszeres próbákkal, alkalmi fellépésekkel, már ahogy sikerült szervezni, tovább működött és 1979-ben elnyerte a Népművészet Ifjú Mestere címet. A címért lehetett indulni zenével, tánccal. Minthogy roma-folklórról volt szó, a világ legtermészetesebb módján, ezt a kettőt együtt, mint élő orgánumot vitte az együttes tovább. A zsűriben ott volt Martin György is, akivel ekkor találkoztunk személyesen először. Benyújtottuk a hosszú repertoár listát, hogy ezeket a dalokat tudja a csapat, és kívánságra énekli. Fölment az együttes a színpadra, és akkor – “parancsoljanak” – elfújtak három dalt, gitár, mandolin és kanál kísérettel. Martin György a következőt kérdezte tőlük: lehetne ugyanezt hangszerek nélkül? A fiúk letették a hangszereiket, érezték, hogy értő fülekre találtak és ettől megtáltosodtak: még szebben szólt a terc. Persze megkapták a Népművészet Ifjú Mestere címet, ami utat mutatott a jövőjükre nézve.

1978-ban a Népművelési Intézetben dolgoztam: a roma kultúra volt a területem. (Ez ugyanaz az év, amikor megalapítottuk a Kalyi Jag együttest.) Odakerülésem után gyakorlatilag két héttel elkezdtük az országjárást, és autodidakta roma művészeket kezdtük felkutatni.
1979 májusában országos kiállítást szerveztünk 12 roma alkotóval. „Naiv művészek” múzeum volt már korábban is, de olyan nem volt, hogy egy nemzetiség szervezett volna ilyen típusú képzőművészeti kiállítást. A kezdetektől azt gondoltam, hogy vállalhatóvá kell tenni azt, hogy mi romának születtünk. És ha valamivel, akkor ezt az értékeink felmutatásával lehet elérni. Minthogy bölcsész vagyok, azt is tudtam, hogy leginkább a kulturális értékek azok, amelyek átvihetők a köztudatba. Az tény volt, hogy a romák zenélnek, táncolnak, és ha ezt a többségiek szemével nézem, akkor „dajdajoznak”, és táncolnak, azaz mulatnak: egy ilyen negatív megközelítési veszéllyel, nem igazán lehetett betörni a köztudatba. Valami olyan abszolút különlegességgel-, ami az elit kultúra része -, kellett „dobbantani”, hogy meglepetést váltsunk ki vele.

Ekkor már Balázs János neve világszerte ismert volt. A képei Japántól Wintertourig megjárták a nagyvilágot, ámuldozást és csodálkozást váltva ki. A roma festők számára az ő sikere volt a minta. Balázs Jánost naivnak szokták nevezni, de szerintem ez tévedés. Megismerkedésem vele mesebeli volt.
Még egyetemista korunkban elindultunk a párommal – a Monszun együttesbeli zenész Bársony Jánossal –, hogy megkeressük személyesen Balázs Jánost. Felültünk a vonatra, Salgótarjánban leszálltunk, azzal az elszánással, hogy megkérdezzük az első szembejövő romát, biztos, el fog tudni vezeti bennünket János bácsihoz. Így is történt, leszálltunk a vonatról, és megkérdeztük az első szembejövő romát. Aki megsértődött: „mindenki csak Balázs Jánost keresi, hát azt hiszitek, hogy nekünk csak egy festőnk van?” – mondta. És elkalauzolt bennünket Balog Balázs Andráshoz, aki szintén festett, nem is akárhogyan. A romáknak nagyon gyakran hasonló nevük van, őt is Balázs Andrásnak hívták eredetileg. Az édesanyja Balog. Az én javaslatomra vette föl, és lett Balog Balázs András, hogy meg lehessen különböztetni Balázs Jánostól. És akkor ott rögtön ki is derült, hogy még csak ő sem egyedül van, mert a felesége lopkodja tőle titokban a festékmaradványokat, a gyerekeitől meg a rajzlapokat, és rokkant nyugdíjasként abszolút titokban ő is festeget. Ő volt Oláh Jolán. Az ő képei valóban naivak. Egy rendkívül expresszív látásmódú, sajátos színvilágú asszony, aki titokban készítgette a képeit.
Tudtam, hogy van egy Balog Balázs Andrásunk meg egy Oláh Jolánunk, és azt mondtam, hogy ha ők vannak, és ugye ott van előttük a két példa, a festőművész Péli Tamásé és persze Balázs Jánosé, aki iskolázottság nélkül tört be a képzőművészetbe és sikeres lett, akkor biztos, hogy vannak többen is.
A másik minta Péli Tamás volt, aki 1975-ben hazajött Hollandiából, miután elvégezte a Holland Királyi Akadémia murális szakát. Az első kiállítását valamikor 1976-ban Bársony János szervezte, a Fővárosi Egyes Építőipari szálló nagytermében. Péli Tamás azt mondta magáról: elmentem megkeresni a gyökereinket: elindultam gyalog a barátaimmal, vissza Indiába. Eljutottam Anatólia sík vidékére, onnan jöttem vissza, tovább nem tudtam menni. De én akkor is roma vagyok, nem holland, nem magyar, vagy annyira magyar amennyire holland is, de elsősorban roma. Én vállalom, hogy roma vagyok. És abban is van egy csomó tudatosság, hogy visszamegyek az enyéim közé. Mert köztudott tény volt, hogy a Fővárosi Egyeseknél rengeteg roma dolgozott, és ha Péli Tamás abban a kultúrházban állított ki, akkor ő hozzájuk ment haza.

Az Intézetben akkor a képzőművészeti osztály munkatársa volt Karsai Zsiga bácsi, aki nemzetközi hírű táncos és énekes, valamint festő is. Ő gondozta akkoriban a naiv vagy népi festőket. A főnöke Japi-Pap Oszkár képzőművész volt, számíthattam segítségükre. Mint ahogy Lakatos Menyhért író, Péli Tamás festőművész, Choli Daróczi József költő támogatására is, és persze Bársony Jánosra. Kisebb-nagyobb csoportokban utazgattunk az ország különböző részeibe, ugyanis a Népművelési Intézet kitűnő háttér volt a megyei művelődési központok szakreferenseinek hálózatával. A hírünk megelőzött bennünket, körbejárt, és a cigány festők felfedezésében szívesen vállaltak részt a népművelő kollégák. Érdekes módon, az alkotók is egymásnak adtak bennünket. Mentünk házról-házra, településről-településre, nézegettük a képeket és válogattunk: belefér, vagy nem fér? Ez tényleg már valami, vagy még csak a kezdet? Akadt, akinek azt mondtuk: nem, ez még nem az igazi. Vagy azt mondtuk, hogy ez iparművészetnek, vagy népi iparművészetnek jó.
Így 12 alkotó munkáiból rendeztünk egy nagyszerű kiállítást a Pataki Művelődési Központban, 1979 májusában. Egy éven belül 35 következő kiállítást szerveztek abból az anyagból, részint csoportos, részint egyéni kiállításokat. A kiállítás legnagyobb felfedezettje Pongor-Beri Károly volt, akinek leginkább a mexikói Orozcóhoz és Siqueroshoz hasonlítható ez az időszaka. Óriási táblafestményeket készített, amelyek plakátszerűen, politikai töltéssel hirdetik, hogy a romák itt vannak, utat keresnek, hogy átkozni tudják csak a sorsukat. De ott voltak ezen a kiállításon Horváth Vince bácsi faragásai is. Vince bácsi akkor már a hetvenes éveiben járt, és a „népművészet mestere” volt. Tehát, ők is próbálták a saját útjukat járni abban a környezetben, ami adatott számukra. Több, kevesebb sikerrel.
Ez az első kiállítás viszont felvállalta, és hirdette: ezek nem egyszerűen alkotó emberek a maguk helyén, hanem ráadásul romák. Ily módon azt a tényt is, hogy a romák munkája is érték, amely megbecsülésre érdemes. Mi megmutattuk ezeket a hétköznapi “hősöket”, példát és vállalható tartalmat adva a „cigány” szónak.

A roma-folklór mozgalom a gyökere tulajdonképpen a magyar táncház-mozgalomnak. Ez egy sajátos parallel, de így van. Ekkor már megalakítottuk a Kalyi Jag együttest, és ebben az időszakban a roma-folklór a sajátos érintetlenségében még utolérhető a telepeken. Ezt próbáltuk meg a maga erejével és természetességében színpadra emelni. Ekkor indult el-, még kezdeti lépésekben ugyan -, a táncház mozgalom is.

Amikor a mi roma folklór-együtteseink megjelentek, akkor a néptáncos fiatalok körében volt a legnagyobb sikerük. Talán éppen azért, mert az ő számukra nem volt mindig ismeretlen a roma kultúra: a korábbi gyűjtőútjaikon akár Erdélyben, akár Magyarországon eljuthattak olyan falvakba és cigány telepekre, ahol az adatközlőik nagyon gyakran éppen romák voltak. Tehát, ez egy szép egymásra találás. A kialakuló táncház-mozgalomnak ez erős ideológiai háttere is volt bizonyos tekintetben. Az volt a tét, hogy „nemzetközivé válik-e a világ” a kommunizmus ideológiája szerint, vagy lesz-e annak továbbra is jelentősége, hogy egy-egy nép sajátos történelemmel, vagy sajátos kultúrával rendelkezik.

Pontosan tudtuk a Kádár-érában is: büszkének lenni arra, hogy valaki egy adott néphez tartozik, nem csak, hogy nem volt divat, de kifejezetten nacionalizmusnak számított, és megtorolható is volt egyidejűleg. A táncház mozgalomra, a magyar népi kultúra gyökereihez való visszatérésre ugyanezt a nacionalista bélyeget is rásütötték, miközben nem többről volt szó, mint arról, hogy lehetünk mi világpolgárok úgy is, hogy öntudatos magyarok vagyunk közben, és az egyetemes kultúrát birtokolhatjuk mi úgy is, hogy nagyon büszkék vagyunk a saját hagyományainkra is.

A táncház-mozgalom sajátos volt. Nem röpiratokkal és kinyilatkoztatásokkal terjedt, hanem mint szórakozási forma, miközben mindannyian tudtuk, hogy ez egyben ellenzéki tett is volt. A népköltészet, a zene, vagy a tánc a Kádár-érában politikailag megfoghatatlan volt. Megpróbálták tiltani, aztán megtűrni, ezért csak igen elvétve tudott ez a mozgalom magának teret nyerni -, például a Kassák klubban annak idején.
1978-ban a XIV. kerületben a közművelődési csoportot Héra Éva vezette, később a Népművelési Intézetben – ma Magyar Művelődési Intézet – a Népművészeti osztály vezetője lett. Nekem abban a szerencsében volt részem, hogy ötödéves egyetemistaként éppen nála voltam gyakorlaton. Volt ebben az amatőr mozgalomban valami óriási erő és pezsgés. Magunk festettük a plakátokat, és hirdettük a programokat. Emlékszem -, Héra Évának, de nekem sem okozott gondot-, hogy beálljak plakátot festeni, vagy ragasztani. Ebbe a táncházba Nagy László költő és a felesége Szécsy Margit is eljárt. És hát a zenék és a táncok közben volt egy-egy vers, népmese, vagy közös daltanulás. Szóval, megvolt a varázsa és szépsége.

1979-ben az Autodidakta Cigány Képzőművészek Első Országos kiállításának -, amit én szerveztem -, a Kassák Klub adott otthont. Pongor-Beri Károly és Balogh Balázs András képeit először ott állítottuk ki.

A ’80-as évek elején, amikor a Népművelési Intézet hátteret adott a cigány közművelődés megszervezésének, politikailag még a következőképpen nézett ki a helyzet. Az 1961-es Politikai Bizottsági határozat megszüntette a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetségét, mely 1957-1961-ig működött. Azt mondták, hogy a cigányságnak nincsen saját nyelve, nincsen saját kultúrája, éppen ezért nincsen szükség szövetségre sem, nem hogy a többiekhez hasonló demokratikus szövetségre, de egyáltalán semmiféle politikai intézményre. Hogy a cigányság csak egy hátrányos helyzetű réteg, és ha majd mindenki dolgozik, meg igyekszik beilleszkedni, akkor eltűnik, kvázi a cigányság, mint nép is. Ez nem volt más, mint az erőszakos asszimiláció politikája.

1978-ban, Békésen még olyan cigány klubot mutogattak egy kulturális tanácskozás résztvevőinek mintaként, ahol gügye étkezési és viselkedési illemszabályokat próbáltak tanítani felnőtteknek úgy, mint a gyerekeknek. Ez ugyanaz a klub volt, ahol korábban feljelentettek bennünket a cigány himnusz énekelése miatt, miközben a helyi romák büszkék voltak rá, hogy vendégül láthatják a „ki mit tud”- döntős cigánylányt: engem.

1979-ben rendelet jelent meg a cigányság közművelődéséről, amely már arról szólt, hogy ha a cigányok művelődő közösségeket szerveznek, az nem feltétlenül elítélendő. Tettek valamiféle engedményt éppen azért, mert az értékfelmutató jelenlét közben már megindult. Tehát, már túl vagyunk bizonyos fejlődésen. Sőt, nyaranta már továbbképzéseket szerveztünk a Népművelési Intézetben a romákkal foglalkozó közművelődési szakembereknek. Nekem arra mindig nagy gondom volt, hogy az előadók körébe meghívjam a tudósokat, akik a romák kutatásával foglalkoztak: Víg Rudolf, Kovalcsik Katalin népzenekutatók, Réger Zita nyelvész, Havas Gábor szociológus rendszeres vendégünk volt. De nem csak arra ügyeltünk, hogy romákkal foglalkozó tudósok legyenek az előadók között, hanem a továbbképzendők közé is teljesen tudatosan vegyes szakembereket hívtunk. Tehát olyan népművelőket, művelődésház igazgatókat, esetleg pedagógusokat, akik cigány közösségekkel gyakran találkoztak, vagy dolgoztak, és olyan romákat, akik már maguk vezettek ilyen intézményeket, klubokat, együtteseket, vagy kifejezetten arravaló felkészítésük folyt, hogy ezeket tudják vezetni.

A konferencia gyakorlatilag 1979-től, 1992-ig évente megrendezésre került, ami tulajdonképpen egy intenzív képzés, egy hetes, bentlakásos továbbképző tanfolyam sorozat volt.

1977-től szerveződtek a nyári táborok is. Emlékszem, az első olvasótábort Bársony János a fővárosban úgy szervezte meg, hogy az ifjúsági osztálytól beutalókat szerzett, amik egy hetes, ingyenes, balatonszemesi KISZ táborban való részvételt tettek lehetővé, illetve félárú utazást. Bársony János végig levelezte a középiskolákkal, hogy amennyiben van cigány fiatal a tanulóik között, azoknak ezek a jegyek ingyen kioszthatók. A kétezer fős nagy KISZ-táborban a mi kis csapatunk talán húszegynehány létszámú volt. Pénzünk ebben az időben nem volt arra, hogy vendégeket hívjunk, talán ötezer forintunk volt, hogy az útiköltségüket ki tudjuk fizetni. Mégis ennek az óriási tábornak a legjobban szervezett, leghatékonyabb dolgozó kis csapata voltunk. Ez bizony nagy feltűnést keltett az esti közös műveltségi és szórakoztató versenyeken, melyeket többnyire Déri János vezetett. Egyébként napközben is mindig szervezett programunk volt, hol csak felolvastunk egy-egy könyvből, filmet vetítettünk, vagy vendégséget hívtunk: eljött hozzánk Lakatos Menyhért író, Choli Daróczi József költő és vendégünk volt Lojkó Lakatos József filmrendező is. De velünk volt a Kalyi Jag együttes 2-3 tagja is, akik zenéjükkel színezték a tábor hangulatát.

Tehát, nyilvánosan megéltük azt egy ifjúsági táborban, hogy mi romák vagyunk. Vállaltuk ezt, és a többieknek is megmutattuk, hogy ebben mennyi szépség, jóság van. Ez nagyon nagy szimpátiát váltott ki a fiatalok körében. Azon vettük magunkat észre, hogy fürtökben lógnak rajtunk a csellengő fiatalok, akik kitűnően szórakoztak a társaságunkban, és érdeklődéssel hallgatták az önmagunk kereséséről szóló hosszú vitákat. Így kezdődött a cigány olvasótábori mozgalom.
Közben tudatosítani próbáltuk a fiatalokban, hogy vannak az életben célok, amelyek elérhetőek, csak nagyon kell akarni, és nem lehet csak azzal törődni, hogy az embereknek előítéletei vannak velünk szemben. Sőt, azt sem lehet elfogadni, hogy a többség nyomására, mi ne akarjunk cigányok lenni, hanem éppen ellenkezőleg. A történelmi múltból, a hagyományokból, a kultúránkból megpróbáltuk visszaadni a fiataljainknak, hogy mik az értékeink.
A cigánygyermekek túlnyomó többsége számára ezek a nyári táborozások jelentik a kitekintést a világba. Javarészüknek mind a mai napig ez az egyetlen üdülési lehetőség. A község, a település határán kívülre leginkább ilyenkor jutnak el. Ez mindenképpen egyféle világnyitogatás is. Hogy van másféle életmód is. Most nem csak arról beszélek, hogy nem csak putrikban lehet lakni, más típusú házakban is, hanem a világ szépségeire, a környező világ csodáira is rá kell irányítani a figyelmet, a múzeumoktól kezdve a hajóútig és a kirándulásokig.
Próbáltuk kinyitni nekik a világot a maga sokféleségével és szabadságával. Felkészítettük őket arra is, hogy értékként tudják megélni a saját cigányságukat. Konfliktuskezelő technikákat sajátítottak el, hogy ne ökölbe szorult kézzel rögtön odaüssenek, hogy mit cigányozol, hanem húzzák ki magukat és mondják büszkén, hogy igen, én cigány vagyok, és?…

A roma értelmiség a ’70-es évek legelején mutatkozott meg először. Az nem véletlen, hogy éppen a lehető legkreatívabb és legautonómabb szférában: a művészetek területén. A szépirodalomban elsősorban és a képzőművészetben. Bari Károlynak 17 évesen adták ki az első kötetét, ami 10 ezer példányban fogyott el pillanatok alatt. Az megdöbbentő volt abban az időben. Amikor 1975-ben Lakatos Menyhért „Füstös képek” című kötete megjelent, az a másik reveláció. És aztán jöttek sorban: Osztojkán Béla, Balogh Attila, Horváth Gyula.

Choli Daróczi József versei 71-ben jelentek meg – cigányra fordítva is – a Nagyvilágban. Ez mind-mind a művészet területére való betörés, és egyféle híradás volt, hogy itt vagyunk, élünk, lehet, hogy mások vagyunk, de hát a fájdalmaink, az érzelmeink, a szépségünk az ugyanolyan, mint a többieké. Talán ez az, amivel, az egzotikumon túl, sikerül megfogni a többségi társadalmat. A művészet katarzisa.

Amikor a ’70-es évek legvégén, a ’80-as évek elején az Intézetben elkezdtem szervezni a folklór-mozgalmat, akkor tulajdonképpen ugyanez volt a mottóm: a művészet erejével megmutatni magunkat. És a különböző művészeti területeken elkezdődött a kiépülés. A képzőművészetben először, 1979-ben Autodidakta Cigány Képzőművészek Első Országos Kiállításával indítottunk, aztán 1981-ben a hagyományőrző Cigány Együttesek Országos Találkozóját szerveztük meg. Olyan szakemberek társaságában, mint az azóta megboldogult nemzetközi hírű néptánc kutató tudós, Martin György, Erdélyi Tibor koreográfus, aki maga is hosszú-hosszú ideig táncolt az Állami Népi Együttesben, és Felföldi László néptánc kutató tudós. Az ő társaságukban és Bársony Jánossal, aki ugyan a férjem, de minthogy együtt szerveztünk mindig együttest, és a roma-kultúrával is együtt foglalkoztunk, természetes módon és önkéntesen jött velünk ezekre a gyűjtő utakra.
A népzenei gyűjtéseink anyaga a Zenetudományi Intézet Bartók archívumában a mai napig fellelhetőek. Írtam is a kezdetek-kezdetén egy tanulmányt, Maróthy János zenetudós felkérésére. Megpróbáltam szöveg-tipológiát készíteni a cigány népdalok szövegei alapján. Ez a dolgozat is megtalálható a Zenetudományiban. Solt Ottília felkérésére, aki a Fővárosi Pedagógiai Intézet főmunkatársa volt akkoriban, készítettem egy segédanyagot cigány anyanyelvű tanulók számára, amelybe kisgyermekeknek való dalocskákat, verseket, mondókákat próbáltam összegyűjteni, és valamiféle használható segédanyagként a pedagógusokhoz eljuttatni. Sajnos olyan kevés példányszámban jelent meg, ráadásul zenei hangzóanyag melléklet nélkül, hogy ez lett tulajdonképpen a korlátja annak, hogy használni tudják a tanárok.

Még 1976 májusában a férjem, Bársony János kezdeményezésére a Magyar Rádió számára készítettük el az első cigány műsort a Romano Glaso Együttessel. Egy műsort a magyarországi cigány irodalomból, amiben roma fiatalok mondják Bari Károly, Choli Daróczi József, Osztojkán Béla verseit, illetve Petőfi, Ady, József Attila műfordításait cigány nyelven. Roma folklór zenével fűszerezve. Ez a felvétel viszonylag gyakran lemegy a rádió műsorában, és tulajdonképpen abszolút alkalmas arra, hogy a népismereti oktatás alapja vagy kelléke legyen.

Beszélnem kell még Choli Daróczi József munkásságáról, aki a’70-es években, a XV. Kerületben a Kavicsos közben akkor tanár volt, és Péli Tamás ugyanabban az iskolában rajzot tanított. Ebből az iskolai közegből és a szülői értekezletből szerveződött meg a Rom Som Klub, amiből a Rom Som együttes alakult.

Később beindult az olvasótábori mozgalom, azok a fiatalok, akik Palotán a Rom Som klubba jártak, most már eljutottak olvasótáborba is. Ott szervezték meg az együttest is. Szóval ez egy folyamatosan jelenlévő mozgalom volt. Choli által cigánybálokat, vagy kulturális esteket szerveztek Palotán. Rendkívüli dolog volt, nagyon nagy részvétellel. Tulajdonképpen a roma értelmiségen is egyre inkább látszott, hogy szüksége van arra, hogy valamilyen szervezett formában alkalmuk legyen a gondolataikat kicserélni.

A HDVSZ-ben, ami most a Bihari táncegyüttes székháza, szerveződött meg a roma értelmiség klubja először, és körülbelül két évig tartott. Ekkor még a roma értelmiségben lehetőségek híján, sokkal nagyobb volt az összetartó erő, mert amit mindenki érzett, az az elnyomás. Mindenki tudta és akarta, hogy ezzel szemben legyen egy vállalható út, ami arra vonatkozik, hogy cigányok vagyunk és amennyire mások, annyira ugyanolyanok is, mit a többiek. Nem akarjuk megtagadni magunkat: értékként szeretnénk megélni mindkét identitásunkat.

Az összetartó erő nagy volt ebben az időben még a cigány értelmiségiek között, mert nagyon nagy volt a külső nyomás, rendkívül erős. A kormány csekély lehetőségeket teremtett, ezért elkezdett a csapat szétszóródni. Voltak, akik úgy ítélték meg, hogy ezek olyan kis esélyek, hogy követeljünk többet: azt viszont kollektíven.

1984-ben újra Politikai Bizottsági határozat született ezúttal arról, hogy meg kell vizsgálni a lehetőségét annak, hogy egy kulturális szervezőmunkát és politikai érdek-képviseletet ellátó cigányszervezet létrehozzanak-e. Nos, a felelősök rögtön nem egy, hanem két szervezet létrehozását döntötték el. Egyet az úgynevezett politikai érdek-képviseletre, és erre hívták életre 1985-ben az Országos Cigány Tanácsot, egyet pedig a kultúra ápolására.

Tehát, a mozgalom erősödése kapcsán kiálltunk amellett, hogy mi nem akarunk gádzsók lenni, mi cigányok akarunk maradni, miközben éreztették velünk, hogy amennyiben továbbra is megmarad ez a belső nyomás, akkor el fogunk lehetetlenülni a világban. Kiálltunk magunkért, mert nem lehet egy népet kiirtani azzal, hogy a Politikai Bizottság kinevez akárkit tudósnak, aki kijelenti, hogy nincsen cigány nyelv, miközben a nemzetközi konferenciákon filmeket fordítottak cigányul. Amikor tudósok jönnek külföldről, a világ legtermészetesebb módján azzal kezdik, hogy megtanulnak cigányul, ha már romológiával akarnak foglalkozni, és a világ legtermészetesebb módján megtalálják az utat hozzánk is, nem csak a központilag kinevezett ciganológusokhoz.

A történethez hozzátartozik még az is, hogy a ’80-as években a Miniszterelnöki Hivatalból, megszólítottak néhány értelmiségit, hogy ugyan mondják már meg, mi az, amire a romáknak szükségük van. Bari Károly költő, aki akkoriban Zalaegerszegen Rómeó és Júliát játszott egy romákból szerveződött színpadi csoporttal, többek között ezeket a követeléseket fogalmazta meg: színház, kutatóközpont, múzeum és folyóirat kellene. Amikor Békésen rendeztek tanácskozást, akkor például Csalog Zsolt volt, aki szintén a leghatározottabban jelentette ki: olyan intézményekre van szükségük a romáknak, mint múzeum, színház, könyv, lapkiadás és közművelődési intézmények. Egyébként is a kulturális intézményrendszerben gondoskodni kellene arról, hogy a cigány kultúrát támogassák.

Elgondolkodtató, hogy mi valósult meg az egykori követelésekből azóta napjainkig és milyen színvonalon.