2015-ben az Európa felé áramló menekültek száma minden korábbi becslést meghaladott, s látszólag olyan váratlanul érte az öreg kontinens lakosait, mintha évszázadokat álmodtunk volna végig együtt – átaludva történelmünk azon időszakait, amelyeknek köszönhetően a mostani menekültváltság is bekövetkezett. Számtalan szakértő, hozzáértő, politikus nyilatkozott, beszélt, festett fel víziókat a mostani menekülthelyzettel kapcsolatosan, a magyar kormányzat idegenellenes kampányaiból pedig mindannyian megkaphatjuk a mindennapi gyűlöletadagunkat, de nem is ezzel kívánunk foglalkozni.
Mi, cikksorozatunkban, azon emberek, önkéntesek mindennapjain keresztül mutatjuk be a menekülthelyzetet, akik segíteni kívántak elesett embereken – nem nézve bőrük színét vagy vallási meggyőződésüket. Szervezeteket, amelyek erőn felül tettek azért, hogy ételt, matracot, támaszt nyújtsanak elcsigázott családoknak, nőknek, gyermekeknek. Ezek az emberek és szervezetek nem pusztán az elesetteknek segítenek, hanem talán azon honfitársainknak is, akik évtizedekkel később szemlesütve szégyellnék magukat mostani tudatlanságukért.
Az emberiség történetében nem volt olyan időszak, hogy valamely területen ne lett volna háború, amely a polgári lakosság egy részét ne kényszerítette volna lakóhelye elhagyására, menekülésre.
A menekültekkel, elesett, kiszolgáltatott emberekkel való bánásmód mindig is komoly próbája volt mindannak, amit szeretünk (enyhe felsőbbrendűségi érzéssel átitatva) európai, keresztény értékrendnek nevezni. A befogadás és mások segítése olyan alapvető humanista és keresztény vonás, amelyre szeretünk büszkék lenni. Magyarország elmúlt években tapasztalható, anakronisztikus visszatérése egy feudálisabb társadalmi létformába szinte természetszerűleg hozta az egyház ideológiai gépezetét, mint afféle kelléket, saját hatalmának megerősítésére, s innen nézve a krisztusi tanítások, amelyek az elfogadást, a befogadást és a segítségnyújtást hirdetik, még nehezebben tűnnek összeegyeztethetőnek a közmédia felületein megjelenő zsigeri gyűlöletkeltéssel.
Pedig ha csak Magyarországban gondolkodnánk, és kevésbé érdekelne minket a világ többi része, akkor nagy bizonyossággal kijelenthetnénk, számunkra a menekültáramlat periferiális kérdés. Magyarország pusztán egy olyan útvonal része, amely nálunknál nyugatibb országokba vezet, de önmagában nem több, mint állomás. A menekültek nem kívánnak itt maradni.
Az egy külön téma lenne, hogy miért van ez így: rossz a hírünk, rossz az imidzsünk, lehet, egyáltalán nem is tudnak rólunk máshol, esetleg nem is annyira erős a gazdaságunk és a jólétünk, mint ahogyan arról a közszolgálati médiumok beszámolnak. Ez lényegtelen is ebben a pillanatban. A lényeg, hogy Magyarország nem célpontja a menekülteknek. Ezért abban a kényelmes helyzetben vagyunk, hogy tehetnénk gesztusokat, segíthetnénk egy összeurópai megoldás keresésében, mutatkozhatnánk empatikusnak az elesett emberek tömegeivel szemben. Azonban nem így cselekszünk. A kormányzat ebben a helyzetben inkább úgy döntött, hogy mitikus apokalipszist vizionál, évszázados múltra visszatekintő világ- és értékrendek háborúját vetíti elénk, új honfoglalókról beszél, akik kiszorítanak minket saját élettereinkből. Ennek a félelemnek a magját oly sikeresen hintette el – miközben önmagát, mint az egyedüli védelmezőt igyekszik beállítani –, hogy az emberek többsége nem is kezdett el olyan alapvető kérdéseken gondolkodni, hogy vajon kik menekülnek, honnan és vajon miért?
„Én a veszélyt nem látom…”
Több alkalommal volt a Civil Rádió műsorainak vendége Simon Ernő, az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának, az UNHCR-nek magyarországi szóvivője. Az ENSZ és a Menekültügyi Főbiztosság legfontosabb feladata, hogy a lehető legrövidebb idő alatt azonosítsák és megtalálják azokat, akik segítségre szorulnak. A 2015-ben kulminálódott magyarországi menekülthelyzet kapcsán nagyon szerencsétlennek tartják, hogy a (köz)média, vélhetőleg manipulatív szándékkal, összemossa a menekülteket a terrorizmussal, pedig ezek az emberek maguk is áldozatok, ugyanazt a terrort szenvedik el, ami most Európát is elérte. A kormány kérdőíves felmérése ebből a szempontból is diszkriminatív és manipulatív. A szeptember közepén életbe lépett, szigorító törvénymódosítások kapcsán többek között az UNHCR is próbálta megszólítani a képviselők emberi énjét. Közös nyílt levéllel demonstráltak a kérdőív által közvetített kép ellen. Ebben leszögezik, hogy nem lenne szabad a belpolitikai problémák elfedésére olyan ügyeket generálni, amelyek kiszolgáltatott emberek ellen irányulnak, és a többségi társadalom félelmeit erősítik; fontos lenne a szeptemberi „röszkei attak” körülményeinek kivizsgálása és feltárása is, de erre semmilyen szándék nem mutatkozott, még az ombudsman részéről sem…
A menekülteken való közvetlen segítségnyújtás mellett – amelyet többnyire civil szervezetek, önkéntes közösségek láttak el –, rendkívül fontosak az olyan akciók, amelyek az emberek diszkriminatív gondolkodásmódját csökkentik. Az Artemisszió Alapítvány az egyik olyan szervezet, amely folyamatosan tesz a gyűlölet ellen.
Az Artemisszió Alapítvány célja a különböző kulturális, etnikai és társadalmi csoportok közötti párbeszéd és közeledés erősítése, a kölcsönös megértés elősegítése, a hátrányos helyzetű csoportok társadalmi integrációjának támogatása. Az Artemisszió Alapítvány az egyik olyan magyarországi szervezet, amely segíti a hazánkban élő migránsokat abban, hogy kapcsolódni tudjanak a fogadó társadalomhoz, hogy jobban értsék az új környezetüket, tudatosabbak legyenek a saját céljaikat, értékeiket tekintve, röviden: hogy megtalálják és megállják a helyüket a világnak ebben a szegletében is.
Az integráció kétirányú folyamat, kell hozzá egy fogadó fél is – így nagyon sokat tesznek azért, hogy a „másik fél”, a magyar társadalom érzékenyítéséért is. Interkulturális képzéseket tartanak migránsokkal dolgozó pedagógusok, szociális munkások, egészségügyi szakemberek számára, időről időre pedig társadalmi akciókkal hívják fel a magyar társadalom figyelmét a kulturális sokszínűségben rejlő lehetőségekre.
„Közös erővel a migránsokkal kapcsolatos félelmek ellen” elnevezésű programjuk célja, hogy a fiatalok, középiskolások gondolkodásmódját fejlesszék – ne sztereotípiákat vegyenek át, hanem legyen saját véleményük, fogadják kritikusan azt, amit a média közvetít feléjük. Ez tulajdonképpen nem is olyan bonyolult, csupán azt kellene végiggondolnia mindenkinek, hogy kik a menekülő emberek, honnan jönnek, miért menekülnek. Ez az Artemisszió módszerének lényege is: nem tömegről beszélnek, hanem egy, a résztvevőkkel egykorú fiatal és családja útját követik közösen végig. Egy olyan fiatal életébe helyezkednek bele, aki ugyanúgy él, mint ők, majd kitör egy háború, amely otthonuk elhagyására kényszeríti családjával együtt, s egy hosszú vándorlásra megannyi stációval Görögországtól Törökországon át egészen a Keleti Pályaudvarig. A középiskolások a kerettörténet alatt számtalan feladatot kapnak, amelyek szembesítik őket a menekültek által átélt nehézségekkel, igazságtalanságokkal. A foglalkozás végén a középiskolások megírják a végigkövetett fiatal és családja életét 5 év múlva. Csáky Erzsébet, a program koordinátora, elmondta, hogy szinte kizárólag pozitív befejezések születnek ilyenkor, tehát a résztvevő iskolások mindig „gondoskodnak” a menekültről, minden esetben megnyugtató, békés, helyrezökkent életet vizionálnak.
Az Artemisszió Alapítvány Deák Ferenc Középiskolai Kollégiumban tartott foglalkozása
A foglalkozások egyik legfontosabb üzenete a fiatalok számára, hogy a tömeg mögé nézzenek, és az egyes embereket és sorsukat lássák. Így tisztázhatóak azok a fogalmak is, amelyek sajnos nagyon leegyszerűsítve összemossák a menekülteket, bevándorlókat a háborúk sújtotta országokból érkezőket vagy a terroristákat.
Az Artemisszió Alapítvány adománygyűjtő kampányt indított, hogy minél több iskolába el tudják vinni ezeket a foglalkozásokat, s reményt keltő, hogy rövid időn belül sikerült is annyi adományt összegyűjteniük, amelyből folytatni tudják ezt az akciójukat. Mint ahogyan az is reményt keltő, hogy már nem csupán néhány nyitott gondolkodású szülő hívja meg őket egy-egy érzékenyítő foglalkozás megtartására, hanem egyre több iskola, intézmény is.
„Túlélni a túlélhetetlent…”
Amikor az Artemisszió Alapítvány a fiatal tanulókkal együtt próbálja végiggondolni egy velük egykorú iskolás gyermek kényszerű útját saját hazájából egy idegen országba, természetesen igyekszik azoknak a borzalmaknak kibeszélését elkerülni, amelyeken a menekültek, háborús területekről érkezők sokszor keresztülmennek. Nagyon sok menekült olyan lelki sebeket, traumákat hordoz magában, amelyek feldolgozása szinte lehetetlen, s támasz, értő segítség nélkül egyre súlyosabb. A Cordelia Alapítvány pontosan ebben segít – túlélni a túlélhetetlent. Az alapítvány munkatársai befogadóállomásokon, menekültügyi örzőközpontokban, büntetés-végrehajtási intézetekben segítenek traumatizált embereknek, küzdve nyelvi akadályokkal, körülményekkel és az idővel.
Az idő nagyon fontos tényező munkájukban, ahogyan az állandóság és folyamatosság is, s pontosan ez a legnehezebb. Hiszen a menekültek legnagyobb része további vándorlásra kényszerül, ami szinte teljesen meggátolja egy folyamatos terápia lefolytatását, kliensek utánkövetését.
A Cordelia Alapítvány a Szervezett Erőszak Áldozataiért 1996-ban jött létre azzal a céllal, hogy segítséget nyújtson a Magyarországra érkező, kínzást vagy más súlyos traumát átélt menedékkérőknek, menekülteknek és családtagjaiknak pszichiátriai, pszichoterápiás, pszichológiai kezeléssel, pszicho-szociális tanácsadással. Az Alapítvány tevékenységének kezdeményezője dr. Hárdi Lilla pszichiáter, pszichoterapeuta, aki a szervezet orvos-igazgatója és felelős szakmai koordinátora. A Cordelia egy dániai koordinációban működő nemzetközi hálózat, az IRCT (International Rehabilitation and Research Council for Torture Victims – Kínzás Áldozatainak Nemzetközi Rehabilitációs és Kutató Tanácsa) akkreditált tagja. Közhasznú minősítéssel 1998 óta rendelkezünk. Magyarországon jelenleg az egyetlen olyan civil szervezet, amely e speciális célcsoport pszichés, szomatikus és szociális panaszait egy komplex szolgáltatásrendszeren keresztül kezeli. Olyan alapellátásnak minősülő, hiánypótló, közhasznú feladatokat végeznek, amelyek ellátása állami hatáskörben jelenleg nem megoldott.
A befogadás példaértékű kezdeményezése a Menedék – Migránsokat Segítő Egyesület Welkám Májgrentsz projektje, amelynek elsődleges célja, hogy albérletet találjanak olyan emberek számára, akiknek társadalmi elfogadottsága alacsony: például bevándorlókként, menedékkérőként érkeztek, érkeznek hazánkba. Ismert embereket, „arcokat” kérnek fel, hogy álljanak egy-egy „idegen” mellé, töltsenek el egymással néhány napot, költözzenek össze, ezzel is megmutatva, hogy nem veszélyesebb egy „migránssal” együtt élni, mint bárkivel.
Kulka János az afgán származású Aminnal költözött össze. A Menedék Egyesület kereste meg a színművészt az ötlettel, s bár saját bevallása szerint társadalmi kérdések terén elég flexibilis, és elítéli a diszkrimináció mindenféle megnyilvánulását, első körben kért pár nap gondolkodási időt.
Elmondása szerint végül azért vállalta mégis az összeköltözést, mert a migránskérdés, és az, ahogyan a társadalom reagál rá, vagy amilyen reakciót kényszerít ki a többségből a jelenlegi politikai hatalom, nem korlátozódik a menekültekre. Valóban, ha a „hivatalos reakció” a menekültáradatra az, ami 2015-ben történt, akkor nem biztos, hogy a mindenkori hatalom más megoldást fog keresni a józsefvárosi hajléktalan, a még hajlékkal bíró, de fűtését már kifizetni nem tudó kisnyugdíjas vagy az egyre több elszegényedő család helyzetére.
„Amin személyében meglepően kommunikatív, intelligens embert ismertem meg. 2 vagy 3 éves volt, amikor elmenekült Iránba a családja, mert az édesapját megölték. Ő onnan 16 évesen kerekedett fel Görögországba, ahol egy évig élt az utcán. Utána Fótra került, a Fóti Gyerekvárosba, ahol örökbe fogadták. Meghatóan szépen, választékosan beszél magyarul, és imádja Magyarországot. Van abban valami abszurd, hogy valakinek Afganisztánból kell jönnie ahhoz, hogy ennyire őszinte és tiszta hazaszeretet legyen benne.”
Amikor megkérdeztük Kulka Jánost, hogy miért fontos, hogy ismert emberek mutassanak példát, s próbáljanak küzdeni a társadalomban meghúzódó kirekesztés ellen, csak ennyit válaszol:
„Mert akkor legalább ennyit megtettünk…”
Cikksorozatunkat a Norvég Királyság Nagykövetsége támogatja.
