Kukázásból közösségi stratégia: az Átalakító Tér csapata a Népszínház utcai bázisán a jólét újradefiniálásával kísérletezik. Helyzetjelentésük az élelmiszermentés gyakorlatáról, a rendszerszintű pazarlás elleni fellépésről és a fenntartható elköteleződés kihívásairól szól.
Egy olyan csoport tagjai vagyunk, amely a jólét–túlélés tengelyen az élelmiszermentésen keresztül kezdett el gondolkodni és cselekedni. Amit csinálunk, nagyon praktikusnak tűnhet – főzés, közös vacsorák, közösségi hűtők, újraelosztás –, minket viszont az érdekel, hogy milyen „szuboptimális rendszerekre” adott reakció mindez. Olyan közösségi és anyagi struktúrát keresünk, amelyben a jólét nem kiváltság, hanem tanulható és megosztható gyakorlat.
Kísérletezünk: hogyan lehet a jólétet nem kizárólag pénzben, hanem hozzáférésben, gondoskodásban, infrastruktúrában és közösségi intelligenciában mérni. Hogyan válik a boldogulás nem egyéni küzdelemmé, hanem kollektív gyakorlattá.
Közös ebéd vidéki elvonulásunkon. 2025. június.
Rendszerszintű pazarlás és hozzáférés
Az emberi fogyasztásra megtermelt élelem egyharmada a globális élelmezési rendszerben kárba vész. Ezt a mérhetetlen pazarlást számos tanulmány dokumentálta már; nemzetközi szervezetek és egyéni fogyasztók szintjén egyaránt folyamatos kutatás, kísérletezés zajlik a károk csökkentéséért, illetve végleges felszámolásáért. A probléma etikai visszássága mellett – minthogy a világon közel minden tizedik ember alultáplált – ökológiai, társadalmi és gazdasági szempontból is súlyos következményekkel jár ez a hosszú ellátási lánc, úgy egészében véve, mint egyes pontjait tekintve (Balázs 2020; Bruder 2022).
A teljesség igénye nélkül, olyan következményekre gondolunk itt, mint a vetőmagok genetikai monopolhelyzete, a talaj és más élőlények kizsigerelése vagy a feldolgozásra és szállításra fordított temérdek anyag és energia mellett kibocsátott szennyezés mértéke. Ehhez adódik a piacok szociális érzéketlensége és a szisztematikus fölösleg-kitermelés: a boltok, vendéglátóhelyek és háztartások pazarlása, a hulladéknak minősülő, tonnaszámra kidobott élelem – mind az egyeduralkodóvá vált iparszerű élelmiszertermelés rendszerszintű kórsága.
E kórságokat jól szemlélteti a polcok folyamatos tömve tartásának kényszere. Ebben a rendszerben a bőség illúziója fontosabb, mint a termék tényleges hasznosulása. A bőség akkor lenne valóságos, ha a hozzáférés és az elosztás is mindenkié lenne, nem csak a látvány. A polcon lévő élelmiszerhez való hozzáférésért az ember életének óráit, a bérmunka útján megkeresett pénzét áldozza fel, miközben ugyanez az áru zárás után pár perccel teljesen értéktelennek minősül és a kukában landol. Ez a folyamat rávilágít, hogy az ehetőség és a hulladékká válás közti határvonal nem objektív és kikerülhetetlen, hanem egy jogi és piaci konstrukció. A kidobás sokszor egy pusztán adminisztratív határidő, a „minőségmegőrzési idő” miatt történik, ami gyakran nem az étel ehetőségét, hanem csupán a gyártó szavatossági garanciáját jelöli – szemben számos nyugati országgal, ahol a best before jelölést a helyén kezelve, a lejárat után is engedélyezik az élelmiszerek forgalmazását vagy adományozását. Ugyanilyen könnyen válik hulladékká az áru egy esztétikai hiba, egy sérült csomagolás, a logisztikai túlrendelés vagy egyetlen, a hálóban megnyomódott gyümölcs miatt. Ezzel nemcsak az élelem, hanem az az eszeveszett mennyiségű természeti és emberi erőforrás is elvész, ami az előállításához és szállításához szükséges volt. A helyzet abszurditását tetézi, hogy a mentés sokszor illegális és büntethető: mivel a kuka tartalma a hulladékkezelő cég tulajdonának minősül, az onnan való kiemelés jogilag lopásnak számít.
Éjszakai kukázás. Kesztyű, zsákok, fejlámpa.
A freegan szemlélet
Ezen rendszerszintű kórságok kritikája adja a freegan mozgalom alapját. A kifejezés az angol free (ingyen) és vegan (állati eredetű termékek mellőzése) szavak összetételéből áll, és arra utal, hogy követői nemcsak állati eredetű élelmiszert nem vásárolnak, hanem lehetőség szerint semmilyet (lexiq.hu). Ez a szemlélet egyszerre érvényesíti az állatvédelmi, a fogyasztásellenes és az antikapitalista szempontokat. Alapvetésnek tekinti a hagyományos gazdaságban való korlátozott részvételt, a lehető legkevesebb új erőforrás felhasználását, valamint a szabad, nem bérmunkára kényszerülő élet gyakorlásának igényét.
Bár a freegan kifejezést gyakran a dumpster diving (kukázás) szinonimájaként használják, az ideológia ennél jóval szélesebb horizontú. A kukázás nálunk nem csupán az élelmiszerpazarlás elleni fellépés technikai eszköze, hanem a piacgazdaság nagyobb léptékű kritikájához kapcsolódó, alternatív életmódkeresés gyakorlati megnyilvánulása. Tisztában vagyunk azzal, hogy ez a létezés egyfajta „környezettudatos parazitizmus”: a mozgalom jelenleg elválaszthatatlanul a rendszerszintű pazarláshoz kötött, és annak feleslegéből tartja fenn magát. A célunk éppen ezért az erőforrások minimális használata mellett egy olyan közösségi önrendelkezés kialakítása a rendszer repedéseiben, amely hosszú távon képes lehet túlmutatni ezen a függőségen.
Közös történet, közös asztal: Az Átalakító Tér
A közösségünk, egy tucatnyi ember története szerves módon, a személyes találkozások és a közös gyakorlat mentén indult el. Kezdetben csak egy-két ember foglalkozott élelmiszermentéssel, majd a baráti társaságunkban is elterjedt a szemlélet, végül a „kukázás” (dumpster diving) mint közös cselekvés kovácsolt minket össze. 2021-ben egy ideig működtettük “ingyen piac” névre keresztelt kezdeményezésünket. Ekkoriban minden héten keletkezett élelmiszerfelesleg a szomszédos piacon: kidobásra szánt, de még fogyasztható zöldségek, gyümölcsök, amiket elhozhattunk. Azzal kísérleteztünk, hogy ezeket a közeli téren kosarakba tettük, hogy bárki vihessen belőlük, és az adott nap végén összeszedtük a maradékot.
Ezzel párhuzamosan elkezdtünk rendszeresen összejárni ötletelni és közösen gondolkodni. Olyan jövőképet kerestünk, ahol a munka nem kizsákmányolás, a lakhatás és az élelem biztosítása nem egyéni teher, hanem a kollektív gondoskodás része, a megtartó közösség pedig nem elérhetetlen kiváltság, hanem mindenki számára biztosított alapélmény. Ezen a ponton mondtunk igent egymásra és a közös folytatásra. Működésünket kezdettől fogva horizontális, alulról szerveződő alapokra helyeztük, kerülve a klasszikus hierarchiákat. Ez egy fontos elv számunkra és egy folyamatosan gyakorolt módszertan: aktívan tanuljuk és fejlesztjük a konszenzusos döntéshozatalt és a feladatok egyenlő megosztását, hogy ez a minőség a növekedésünk során is megmaradhasson.
Az első szervezett keretek között megvalósuló lépésünk – a informális mentéseken túl – egy egyéves Európai Szolidaritási Testület (ESC) projekt elindítása volt. Ennek keretében kezdtük el működtetni közösségi terünket, az Átalakító Teret Budapesten, a Népszínház utcában. A bázisunkat a KÖME InterNép projektjével való szinergiára épülő együttműködés alapozta meg: az általuk bérelt önkormányzati ingatlan egy kihasználatlan, raktárként funkcionáló hátsó konyhahelyiségét kaptuk meg használatra. Ezt a leromlott állapotú teret saját kezűleg újítottuk fel és rendeztük be, így vált a helyszín a heti rendszerességű közös főzéseink és közösségi eseményeink otthonává. Ez a folyamat már önmagában is a hálózatosodásról szólt: megmutatta, hogyan tudunk civil szövetségesekkel együttműködve, közös erőforrás-használattal értéket teremteni.
A “saját hely” igénye mögött egy nagyon praktikus felismerés állt: azt tapasztaltuk, hogy az egyéni háztartásainkban felhalmozódó mentett élelmiszerrel külön-külön már nem bírunk el. Arra vágytunk, hogy ne mindenki otthon, elszigetelten “küzdjön” ezzel a speciális bőséggel, hanem legyen egy közös pont, ahol az erőforrásainkat összeadhatjuk.
Élettel teli Népszínház utca. Szomszédünnep a 2025-ös túlfogyasztás napján.
Így született meg az élelmiszer-újraelosztás köré épülő közösségi tér víziója, ahol bárki szabadon vihet az alapanyagokból, és ahol nagyokat főzhetünk együtt. A tér hamarosan kiegészült egyéb tevékenységekkel is: társadalmi témákkal foglalkozó olvasóköröknek, filmkluboknak és különböző műhelyfoglalkozásoknak adtunk otthont. Ez a folyamat lehetőséget adott arra is, hogy bekapcsolódjunk a Budapest 8. kerületi civil szférába és aktív hálózatépítésbe kezdjünk; ezzel telt a 2025–ös évünk.
A fogadtatás minden várakozásunkat felülmúlta. A Népszínház utca változatos demográfiájú, vibráló és színes közege rendkívül nyitottnak bizonyult: sokan járnak hozzánk, és egyre aktívabban járulnak hozzá ahhoz, hogy a teret közösen töltsük meg élettel. Folyamatosan érkeznek élelmiszer-felajánlások és együttműködésre hívó megkeresések. A visszajelzések egyértelművé tették, hogy valós társadalmi és szociális igény van arra, amit csinálunk. Számunkra ez nemcsak egy projekt, hanem identitásképző folyamat: megerősített minket abban, hogy lehetséges etikus, közhasznú és az értékrendünkkel összhangban lévő tevékenységgel tölteni az időnket, miközben valami olyat hozunk létre, ami sokaknak valódi segítséget és közösségi élményt nyújt.
Fenntarthatóság elköteleződés?
Bár a projektet nagy lendülettel és hittel indítottuk el, hamar szembesültünk egy fájdalmas ellentmondással: miközben a közösségi jólét modellezésén dolgozunk, máris a kiégés szélén egyensúlyozunk. Ez a helyzet rávilágít egy tágabb, rendszerszintű problémára. A civil és zöld aktivista szféra ugyanis gyakran egy hasonló logikát követ, mint amit a világgazdaság kapcsán kritizálunk. Miközben elítéljük a természeti erőforrások profitérdekű, végletekig tartó kizsigerelését, a nonprofit szférában sokszor ugyanezt tesszük saját magunkkal. Az elkötelezett emberek minimális ellentételezés mellett, munka után, a “szabadidejükben”, a pihenésük és belső energiáik rovására dolgoznak.
A civil kezdeményezések szerkezeti gyengesége ebben a kiszolgáltatottságban rejlik. Mivel nem profitot, hanem társadalmi jót termelünk, nincs mögöttünk tőke, így kizárólag az emberi erőforrástól függünk. Ha az önkéntesek elfáradnak vagy egzisztenciális válságba kerülnek – például nem tudják fizetni a rezsit –, a mozgalom azonnal összeomlik. Ahogy K. Horváth Zsolt (2018) rámutat, a professzionális NGO-k mellett az elkötelezett öntevékenység logikája “elpiacosodott”, és ami korábban a bérmunkával szembeni választott, felszabadító cselekvés volt, az mára önkizsákmányolásnak tűnik.
Kísérletezünk, hogy miként tudnánk kivonni magunkat a “bullshit munkák”[1] és a fogyasztás spiráljából, de a kérdéseink egyelőre élesebbek, mint a válaszaink. A kukázás politikai és gyakorlati válasz egy diszfunkcionális rendszerre, de vajon képes-e valódi, fenntartható tehermentesítést nyújtani? Feszítő kérdés, hogy építhető-e közösségi stratégia a globális piac működési hibáira, vagy a pazarlással való tervezés csupán egy átmeneti, „környezettudatos parazitizmus” marad, amely paradox módon éppen a kritizált rendszertől tesz minket függővé. A közösségfejlesztési elméletek, például Sadan (2011) szerint az empowerment (képessé tétel) lényege, hogy a résztvevők megszabadulnak a marginalitás és a jelentéktelenség érzésétől, és képessé válnak befolyásolni az életüket. Nálunk ez a folyamat jelenleg kétesélyes: miközben ideológiailag megerősödünk és visszanyerjük a cselekvőképességünket, az anyagi és időbeli kiszolgáltatottságunk sokszor éppen az ellenkező irányba, a tehetetlenség és a kimerülés felé tol minket.
Közös munkálkodás helyiségünk felújításán, 2025. január.
Egyelőre azt tapasztaljuk, hogy az alternatívák teszteléséhez és kidolgozásához sokkal több időre, térre és szabad kapacitásra lenne szükség. De ez az, amink nincs: mindenkit kettészakít saját egzisztenciájának megteremtése és a közös ügyünk. Bár az élelmiszermentés biztosít némi anyagi kompenzációt “ingyen” étel formájában, ezért is meg kell dolgozni, időt kell befektetni. Jelenleg a gyakorlatunk sokszor inkább közösségi rítus, és csak töredékesen járul hozzá a gazdasági függetlenedéshez.
A kérdés nyitott marad: Vajon képesek vagyunk-e valódi, bérmunkán kívüli működést fenntartani, amely ellenáll a pénzközpontú struktúráknak? Vagy megmaradunk egyfajta „életstílus-alternatívának”, amely egzotikumként beépül a kapitalista termelésbe, anélkül, hogy gyökeres változást okozna? Arra keressük a választ, hogy ki tud-e bontakozni ebből a struktúrából valami olyan szolidáris gazdasági modell, amely a polikrízis korszakában valódi közösségi rezilienciát kínálhat. Reményt ad számunkra, hogy van honnan tanulnunk: a szolidáris gazdaság meglévő gyakorlatai olyan iránytűt jelentenek, amelyek segítenek túllépni az elszigetelt kísérletezésen. Tudatos törekvésünk, hogy a jövőben megismerjük és a saját képünkre formáljuk ezeket a már működő mintákat, hiszen a közös tanulás és a tapasztalatcsere segíthet abban, hogy a próbálkozásaink fenntarthatóbbá váljanak.
Kísérletezésünk irányai
A kísérletünk következő szintje a szolidáris gazdasági irányok és a közösségi lakhatás felé mutat. Olyan modellekkel és formákkal szeretnénk dolgozni, amelyek a körforgásos szemléletre és a közhasznúságra épülnek. Gyakorlatunk alapja az a hit, hogy a városi felesleg nem hulladék, hanem erőforrás, és hogy valódi közösségi cselekvés akkor születhet, ha újragondoljuk az emberek környezetükhöz és egymáshoz való viszonyát.
Hétfői főzés
E törekvések egyik pillére a közösségi hűtők meghonosítása és a közösségi adományozó pontok rendszerének fejlesztése, aminek érdekében már keressük a párbeszédet és a megvalósítási lehetőségeket a helyi szakpolitikai döntéshozókkal is. Ezzel párhuzamosan célunk egy olyan ingatlan megtalálása, amelyet a városban formálódó közösségi lakhatási modellek mintájára alakíthatnánk közösségi lakó- és műhelytérként. A koncepció kidolgozásánál igyekszünk beépíteni a hazai szakmai hálózatok tapasztalatait, hogy mi magunk is aktívan hozzájárulhassunk ehhez a formálódó mozgalomhoz. Ebben a folyamatban a következő lépés, hogy egy már létező, de alvó egyesületi keret aktiválásával próbálunk rendezettebb formát adni a működésünknek. Tisztában vagyunk az ezzel járó adminisztratív „nyűggel”, de bízunk benne, hogy ez a jogi háttér több forrást és szakmai láthatóságot hozhat. Ezt is egyfajta kísérletnek tekintjük: ha a bürokrácia túl szűknek bizonyul, legfeljebb visszatérünk az informális működéshez és keresünk más utakat.
A tanulási folyamatunkat nemzetközi tapasztalatcserékkel is szeretnénk gazdagítani: olyan külföldi szervezeteket látogatunk meg, amelyek már jól működő közösségi hűtőket vagy szociális alapú lakhatási kezdeményezéseket tartanak fenn, hogy a legjobb gyakorlatokat hazaültessük.
Wright (2022) felvetése nyomán keressük a választ: erősebb alapokon áll-e a mozgalmunk attól, hogy össze van kötve benne a magánélet és a közélet? Az Átalakító Térrel egy olyan nyitott szellemi és fizikai műhely működtetésére törekszünk, ahol az ökológiai és társadalmi aktivizmus, a művészet és a megélhetés az egyéni jóllét feláldozása nélkül hozható összhangba. Hosszabb távú célunk egy városon és vidéken átívelő, egymást megtartó közösségi szövet építése – egy olyan „kétlakiság” kialakítása, ahol a városi bázis és a vidéki önfenntartó törekvések egymást erősítik. Olyan alacsony küszöbű kooperatív stratégiákat keresünk, amelyek a kölcsönös segítségen és az erőforrások közös használatán alapulnak, bebizonyítva, hogy a civil szerepvállalás nem kiégéshez, hanem egy teljesebb, alkotó közösségi léthez és autonóm élethez vezethet.
Kapcsolódás és közös keresés
Tisztában vagyunk vele, hogy ezek a felismerések és dilemmák a civil szektor veteránjai számára nem feltétlenül szolgálnak újdonsággal. A kiégés, az önkizsákmányolás és a piaci logika szorítása évtizedek óta kíséri a hazai, alulról szerveződő közösségek életét. Mi a folyamatunkat – a kérdéseinkkel és bizonytalanságainkkal együtt – egyfajta élő laboratóriumként kezeljük, ahol a mindennapi működés során ütköztetjük az elméleteket és a vágyainkat a különböző valóságtapasztalatokkal.
Ez az írás tehát egyszerre helyzetjelentés, bemutatkozás és szándéknyilatkozat. Azzal, hogy láthatóvá tesszük a dilemmáinkat, kapcsolódási pontokat keresünk olyan közösségekkel és szakemberekkel, akik hasonló utakon járnak. Szeretnénk tanulni arról, miként válhat ez a fajta kísérletezés egy, az élőlénytársainkkal egymást kölcsönösen támogató, szolidáris gazdaság részévé.
Hivatkozott irodalom
- Balázs, Bálint (2020). Élelmiszer-önrendelkezés : Cselekvési lehetőségek az élelmiszerszektorban. FORDULAT : TÁRSADALOMELMÉLETI FOLYÓIRAT (27). pp. 82-101.
- Bruder Márton (2022). A földön mindenkinek lenne elég élelmiszer, csak ehhez másképp kéne gazdálkodnunk – Podcast. Letöltés: https://merce.hu/2022/10/01/a-foldon-mindenkinek-lenne-eleg-elelmiszer-csak-ehhez-maskepp-kene-gazdalkodnunk-podcast-az-elelmiszervalsagrol-es-a-megoldasokrol/
- Sadan, E. (2011). Közösségi tervezés és empowerment.
- Wright, Erik Olin (2022). Hogyan legyünk antikapitalisták a 21. Században, Open Books,
- Zsolt, K. Horváth (2018). Bécsi szelet tatár szószban–Ambivalens javaslatok a kultúrapolitika megújítására. Letöltés: http://tranzitblog.hu/k-horvath-zsolt-becsi-szelet-tatar-szoszban-ambivalens-javaslatok-a-kulturapolitika-megujitasara/
Szerzők:
Néda Írisz
Évtizedes élelmiszermentő múltam során a rendszerszintű bőség és a szükség egymásnak feszülő valóságai foglalkoztattak. Keresem azokat a fenntartható egzisztenciális modelleket, amelyekben az anyagi biztonság nem ellentétes a küldetéssel, hanem alapfeltétele annak, hogy az elköteleződés fenntartható életformává válhasson. Ebben az írásban a kollektív megéléseinket és közös tanulási folyamatunk állomásait igyekeztem összegezni, formát adva csoportunk eddigi útkeresésének.
Gregor Csaba
Kollektívánk közös intelligenciáját képviselem itt mint társszerzője e cikknek.
Humánökológia MA tanulmányaim során az élelmiszer-ellátási láncot vizsgáltam behatóan, a termőföldtől a hulladékig bezárólag. Ökologiai és konvencionális gazdákkal, pazarlás ellen küzdő szervezetekkel és városi élelmezés-biztonsági csoportokkal végeztem kutatásokat. A különböző jógyakorlatok mind arról erősítettek meg, hogy a kiutak sosem egyéni megoldásokból születnek – az útkeresés hozza magával a szerveződést.
