#metoo Kátai István

A kibeszélés Tündérországban veszélyes! A fenyőillatú ország városaiban szabadon kószálhatnak a pofozkodó, mellfogdosó, kukkoló, ágyékmasszírozó pedagógusok, színpadi rendezők, és bárki olyan is, aki a hatalmával bármikor büntetlenül visszaélhet, hiszen ennek a jelenségnek a kezelése mindaddig csak illúzió marad, mert előfordulhat az is, hogy amíg a vezérkanok szónokolnak,  addig feleségverő férjek, vén kujonok, fiatal, bicskás csődörök aláznak és rugdosnak meg egy véleményének hangot adó nőt Erdély szívében, egy békésnek hirdetett magyar  rendezvényen. KÁTAI ISTVÁN színész írása.

Az „Igazi sör” országában többnyire rejtve maradnak a nőverő zaklatók tettei, mert ma Tündérországban (Erdélyt hívják így Magyarországon) Johanna lelkével kellene bírnia egy nőnek, hogy ki merjen állni az őt ért sérelmekkel szemben.
Johanna ereje kéne, mert könnyen előfordulna, hogy a Csaba királyfi országát  védelmező, paszományos seggrefeszülő harisnya-nadrágosok megköveznék azt a szerencsétlen zaklatott nőt, aki azt merné állítani, hogy molesztálták.

„Mert ilyenek csak a libsi táposoknál vannak, s ha nálunk ilyen picsák lődörögnek  és kelletik magukat, meg is érdemlik, hogy megerőszakolják -, és ha jár a szája, akkor beverjék azt!” Egy igazi székely férfi így beszél: nem rinyál! Ha nem, akkor pedig nyámnyila.

Sajnos egy olyan korban voltam nőttem fel sorstársaimmal együtt, ahol a perverz tanár kitüntetést kapott, vagy igazgatóvá nevezték ki, ha gyereket vert. A nővérem napokig nem tudott iskolába menni, mert egyik tanára úgy fejbe verte, hogy agyrázkódást kapott. Mai napig nem felejti!

Azt hittük a forradalom elhozza majd a felszabadulást és kibeszélhetjük a sérelmeinket. Nem!  Maradt a hallgatás, a sustorgás, bulikban a csendes panaszkodás, a sírással kísért, alkohollal tompított fájdalmas emlékezés és a rengeteg cigaretta!

Volt, akit a szülei beszéltek le arról, hogy megnyíljon, mert verték a gyereküket! Valaki önként mondott le arról, hogy vallomást tegyen, ahogy én is, mert figyelmeztettek, hogy nehéz bizonyítani.
Figyelmeztettek  a pofozkodó tanárok, akikben korábban bíztam: „Vége, elmentek az iskolából, felejtsétek el, ne nehezítsétek a sorsotokat, mi sem tehetünk semmit.” Ezek az oktatók azóta nagyemberek lettek. „Fel a fejjel!” – mondták! Felejtsem el!

Nem felejtettem el semmilyen engem, vagy másokat ért agressziót! Sem parancsra, sem kérésre nem megy!
Hogy több kislányt megerőszakoltak a szülővárosomban, és azt sem, hogy az iskolatársamat azon a téren tépte darabokra egy szekusok által élesített  bomba, amin keresztül mindennap jártam haza.

A mai napig kikerülöm ezt a teret,  mert a szívem össze-vissza kezd verni ha a közelébe érek és bőgnöm kell. Az elkövető azóta nincs meg! Vaszi Jánoska mindössze tizenkét  éves volt. A hónapokban sikerült kibeszélni a témát a téren. Köszönet érte Vörös T. Balázsnak, Jánoska gyerekkori barátjának.

Olyan iskolában kezdtem a közép-tanulmányaimat, ahol a zongoratanárnőm a tolla fémkupakjával addig ütötte  a „Menüett” ritmusát a fejemen,  amíg a vér kiserkent belőle és rácsorgott a billentyűzetre. A traumát sokkal később -, igaz, már túl voltam több szerepen -, huszonöt év múlva egy előadásban dolgoztam fel azzal, hogy estéről, estére elmesélhettem a nézőknek. Köszönet érte a darab rendezőjének Novák Eszternek! Ma már újra zongorázom: ha elvagyok keseredve,  megnyugtat a hangja.

Egy olyan korban váltam felnőtté, ahol olyan lélekgyilkos pedagógusok kísértek át az iskolakapun, mint a zongoratanárnő is, vállamat veregetve, büszkén hangoztatva, – hogy  „megérte az a sok verés, szenvedés, alázás, mert ember lett belőled fiam!”

Aztán megvalósult az álmom: bejutottam a színművészetire, ahol kezdetben elfogadtam, hogy lazák az erkölcsi határok. Azt hittem, ilyen ez a világ. Hogy a közösségben a felelősség megoszlik! Elakartam hinni, hogy az elit csordához tartozom, ahol a számonkérés is körülményesebb. Ha  valaki az egyetemi tanárral kialakult viszonyáról mesélt -, társaimmal együtt kuncogtunk, természetesnek vettük!
Én is néha azt lestem, hogy miként lehetne elkapni egy-egy kolléganőt, csak úgy, mert lazák vagyunk. Soha nem jött össze. Engem kaptak el, és én hagytam magam, mert azt gondoltam: miért ne, ha a férje is csalja!

Talán időben sikerült kijózanodnom -, segítséget kérnem! Kértem, és kaptam is nagyszerű színi-tanároktól és színész kollégáktól, akik nem a laza erkölcs értékrendjével éltek. Köszönet érte!

Tudom, hogy  a színházban és a szórakoztató iparban a tiszta szívűek  vannak többen és mégis kisebbségben! Már tudom, hogy a többségük elítéli a gaztetteket, a zaklatást, a megcsalást, a korhelykedést!
Viszont, ennek ellenére a mai napig sok-sok művész kényszerül rá, hogy elfogadja azokat a megalázó helyzeteket, amibe belesodorják őket a csordapásztorok és a fejüket elfordító híveik!

A színházban eltöltött évek arról győztek meg, hogy a hatalmi pozícióban lévő vezérkanok és néma cinkosaikkal szemben nem éri meg fellépni, mert nagyon sokba kerülhet: kifizetődőbb alkalmazkodni a környezethez, felvenni a ház szokásait.

Emlékszem, tűrnöm kellett, hogy meztelenül rohangálok lógó nemi szervvel a fűtetlen színpadon, az ugyanúgy csupasz és kiszolgáltatott, a hidegtől megdermedt, reszkető fiatal lányok között, akik félelmükben ellenkezni sem mertek, csak sírtak a színfalak mögött! Nekem is kussolnom kellett – féltve a munkámat – és Ámorként  felmászni egy nagy fekete zongorára, hogy a szégyenkező lilára fagyott kolléganőket simogassam, mert a nagyrendezőnő  úgy gondolta, hogy ezt megteheti.

Minden levetkőzés előtt szorongtam, és csodálkoztam, hogy a sok rettegő lány és fiú közül miért nem szól egy sem! Én se’ mertem. Hetekig tűrtem, hogy a nagyrendezőnő parancsára a koreográfusa  minden reggel bemelegítésként izzadtan a nyakamba üljön, az ezzel járó összes kínos és kellemetlen lelki -és fizikai érzéssel együtt azért, hogy nyúljon a hátizmom,  mert az volt a rögeszméje, hogy balett-táncost farag belőlem a bemutatóra. Nem sikerült!

A bemutató napján az első meztelen jelenet előtt rosszul lettem, de lejátszottam az előadást, utána összeestem: mentő vitt a kórházba. Napokig feküdtem az EKG-gépre kötve megfigyelés alatt, mert összevissza kalapált a szívem. Megérdemeltem, mert nem szóltam korábban: nem álltam ki magamért!

Az eset után az előadásba való visszatérésemet a rendezőnő a vetkőzéshez kötötte -, nem teljesítés esetén kérte az igazgatóságtól a  szerződésem felbontását. Köszönet akkori igazgatómnak, Béres Andrásnak: ő nem szabta feltételül!

Aztán nem akartam színész lenni! Falura költöztem és alkoholista lettem. Egy évig ittam egy színésztársammal együtt.
A következő évadban a nagyrendezőnő és koreográfusa szereposztásában ismét megláttam a nevem, annak ellenére, hogy megbeszéltük: többet nem akarunk egymástól semmit! A szerepet visszaadtam és felmondtam, otthagyva a hatalmasok viadalát -, abbahagytam az ivást, és elköltöztem az országból.

Visszatérve külföldről: nem régen egy neves csordapásztor Flekkenfalváról  – Sárosdi Lilla ügye kapcsán – burkoltan üzent Tündérország színésznőinek egy nyilatkozatban, hogy  hasonló kitárulkozásokkal ne is próbálkozzon senki, mert egy zárt társadalomban nehéz áldozatnak lenni.
Kifejti a cikkben:  „…  a hölgynek a videóját láttam, nem tudom, kikről van szó, de attól félek, hogy a színészek néha szeretnek szerepelni, és lehet, hogy egy picit eltúlozzuk ezt a dolgot (……) igazából én eddig erről a színésznőről nem hallottam, most megismerte mindenki.”
A vezér világosan fogalmaz: ha bárki megszólal  Flekkenfalván hasonló ügyben könnyen lehet, hogy csak szerepel, túloz, és történetével csak a hírnévre tör! A hatalmas ember, azt is érezteti a nyájjal, hogy akit ő nem ismer az nem is színész. Hogy Lillának is azért kellett a történet, hogy megismerjék!

Innen üzenem a flekkenfalvi vezír őparasztságának, hogy Sárosdi Lilla nem most lett ismert, ezt a hiányosságot egy színházi embernek érdemes lenne pótolni!

A fájdalmas az, hogy egyik vezérkan sem állt elő azzal, hogy  létrehozzanak egy fórumot, ahol mindenki kibeszélheti sérelmeit. Ehelyett kijelentik, hogy náluk nincs se zaklatás, se hatalommal való visszaélés! Náluk minden szép, senki se bánt senkit, – mindenki együtt szedi a málnát a vezérekkel: a sok hülye közben meg retteg az erdőbe menni velük!

A kibeszélés rendre elmarad, az illúzió szertefoszlik és mi pedig el akarjuk hinni, hogy létezik egy jóságos hatalom, aki majd megment, amikor visszajön szabadságról. Boldog lennék, ha nem kellene többet várni rá, hogy ma  már elhihetjük, hogy  történetünk elmesélésével egy-egy szenvedő embertársunk ügyét is szolgáljuk, fájdalmát enyhítjük.

Ezért nagyon szeretném, ha azok is vallanának,  akik még bizonytalanok. Szeretném, ha előállna az a tanuló lány is a történetével, aki engem hallgatásra kért, egy olyan intim-taperolási ügyben, aminek akaratlanul is szemtanúja voltam többed magammal.
Szeretném, ha az is felfedné magát, aki nekem névtelenül leveleket ír! Hogy ne engem nevezzen gyávának, hanem azt a hajlott hátú rendezőt,  aki úgy érezte, hogy  a hatalma akkora, hogy még azt is megteheti szintén előttünk, hogy zaklató mutatványát megismételi még nagyobb plénum előtt. Hogy neki mindent lehet.

Én a szavamat adtam annak a lánynak, aki ebben az ügyben megkeresett, hogy a nevét nem adom ki. Arra viszont engedélyt kaptam, hogy az őt ért fogdosásos történetet leírjam.
Azt hiszem megértette, hogy a szakmában és a civil életünkben máshol is voltunk már mindketten áldozatok, de az a különbség kettőnk közt, hogy nekem már van egy lányom és egy fiam, és azt is megértette, hogy a születésük óta már nem én vagyok a fontos, hanem a  hasonló zaklatási ügyek megelőzése a gyermekeim biztonságosabb jövője érdekében.
Egyet dolgot viszont még nem értett meg! Hogy a saját szempontjából Ő a legfontosabb, hogy ne szégyellje a történteket, mert ez nem az Ő szégyene, hanem a zaklatóé, és mienké is, akik láttuk és nem léptünk közbe, mert azt vártuk, hogy majd a másik megteszi! (Ismerik ugye, a járókelő-effektust?)

Színésztársaimat, rendezőbarátaimat, barátaimat,  ismerőseimet és minden jóérzésű embert  arra biztatnék ne húzzuk be  a nyakunkat  a családi ebéd mellett mondván: „jó, hogy nem veled történt drágám”, vagy „de jó, hogy nem a mi gyerekünk az áldozat”, mert akkor letépném a heréjét!

Amíg a civil életünkben találkozhatunk olyannal aki, veri a gyerekeket, vagy a munkánk során a nagyrendezőkhöz hasonló lények szabadon garázdálkodnak, sunyi vigyorral a szemükben, addig sincs biztonságban senki. Ne várjuk a szabadságról visszatérő igazságos hatalmat! Ébredjünk fel!  Mondjunk köszönetet azért, amit Sárosdi Lilla a nyugodtabb jövőnkért és a gyerekeinkért tesz jobbító szándékkal!

Én emberi kötelességemnek tartom, hogy segítsek  minden bántalmazott áldozatnak, elesettnek, nem utolsósorban Lillának, aki bátor vallomásával és kiállásával, csüggedés nélkül ma is elszenvedi sokszor a nyilvánosság előtti megaláztatást.

Köszönöm Lilla, hogy vagy és azt is, hogy bátor kezdeményezésed kapcsán mindezt elmondhattam!

KÁTAI ISTVÁN

Frissítés: Kátai István színész megszólal “a #metoo kampány” keretén belül még egy zaklatási ügyben! ( A linkre kattintva elolvasható)

*
Frissítés!
Kerényi Miklós Gábor az ATV Egyenes Beszéd című műsorában reagált az eddig ellene elhangzott vádakra. Műsorvezető: Rónai Egon (2017. november 13.)  A linkre kattintva megtekinthető. 

(szerkesztő: Láng Judit)

*

Marosi Péter munkafilmje a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, William Shakespeare: „Szentivánéji álom” című darabjának (2000) háttérmunkáiról és próbáiról, amelyben a rendező Novák Eszter volt.
szerkesztő-riporter: Marosi Péter
rendező: Farkas György
fényképezte: Erdős Zsigmond
vágó: Aliczky György és Marosi Krisztina