Az ember, aki cipőjében hordta gyökereit – avagy Röhrig Géza újabb verseskötete otthontalanságról, gyökerekről, a Magvető gondozásában. Röhriggel a hatos villamoson utazva beszélgettünk legújabb verseskötete megjelenése kapcsán az univerzális társadalmi problémákról. „Világfalu amiben élünk”, mondja, s jegyet lyukaszt a villamoson.
Manhattanben nem lehet bliccelni. Emberek helyett gépek állják az utad, így a rendszernek engedelmeskedni kell. Nagy különbségek azonban nincsenek. A New York-i hajléktalanszállón ugyanúgy szükség van önkéntes munkára, mint itthon. Azok a „szociohorror” történetek, amelyeket költeményeiben feldolgoz, éppúgy történhetnek bármelyik nagyváros utcáin.
„Az emberek azért adják fel a különbözőségüket, kultúrájukat, mert ők is érzik, hogy mind ugyanolyanok vagyunk” – mondja.
Magyarul szólal meg költeményeiben, miközben régóta New Yorkban él, festő feleségével s gyermekeivel. Teljesült régi vágya, hiszen festővásznak, félbemaradt képek társaságában térhet este nyugovóra. Arról, hogy felesége hogyan ismeri meg költeményeit, őszintén vall: nem zavarja, ha vannak olyan részletei az életüknek, amit a másik nem ismer. Egy érdekes párkapcsolati hasonlattal élt: szerinte egy egészséges kapcsolatban a kék és sárga színek messziről nézve, a szembejövő vándornak tűnhetnek ugyan zöldnek, valójában azonban megőrzik eredeti színüket. S bár költeményeit magyar nyelven nem ismerheti meg felesége, üzenete azonban univerzális jelentőségű.
Röhrig Géza. Az ember, aki gondozza, fejleszti, s ha kell, újra felépíti megcsorbult gyökereit, mialatt megtanulja őszintén szeretni azt, akinek életét köszönheti.
Hallgasd meg a Civil Rádió Reggeli műsorát, amelyben Sándor Erzsi Röhrig Gézával utazott, miközben néhány bensőséges érzést osztott meg vele édesanyjáról, feldolgozott emlékeiről, s arról, miért is ír éppen magyar festőkről.
Röhrig Géza: Honvágy
újév napján elmentem a dunához
híg esőt fújt a szél magyarországra
cseppei körbe s oly kuszán kaszáltak
mint éhes méhek boldog nektártánca
a rakpart lépcsején hogy meg ne hűljek
vadul föl s alá vonultam
akár oidipusz egy kiegyenesített
amfiteátrumban
mögöttem a parlament
karamellatorta
túlparton gőzölgő
szennyvízkatakomba
what time is it? tán négy
kigyullad a lánchíd
szöges botjával egy parkőr
a kossuth téren avart öl
uszálykapitány üvöltget románul
hangja a ködben szelíddé juhászul
bőröndömön ülök nincs senkihez se kedvem
tíz esztendő után járok újra pesten
a szabadság-szobor csillog
az itthon íze megkergít
semmire csípve nyújtóz
az éjjeli erzsébet-híd
de mi közöm nekem a belvároshoz?
más tájak emlőin cseperedtem
a fodrász bort mért a csapos nyírt hajat
kedves volt a világ és egyetlen
hány világon vagyok túl azóta!
vad és korcs tiszta és egész
akár tapló kövült rám e mimikri
a már kétségbe sem esés
őseimre hasadtan állok
forgalom már nincs pár jégcsap orgonáz
le-lebénul megakad a duna
mint egy kivégzés előtti fogmosás
ó a haza nagyon rossz anya
belül megtart kívül eldob engem
föl sem ismer pedig rá hasonlítok
tíz év után járok újra pesten
tegnap visszaszöktem a gyerekkori házba
az akvárium elpárolgott a parkettából gombák nőttek
ó a haza nagyon rossz anya
kicsijét várja kit elhagyott és nem ezt a zakkant felnőttet
arcom előtt gyertyával űztem a pókhálót
ölt a szemem úgy kerestelek téged
ó a haza nagyon rossz anya
messiás ki ha megjött is elkésett
mint a pászka törnek a jégtáblák a dunán
az egyiket az örvény elkapta
hebrencs sirályok bámulnak lebegve
a különös kis forgószínpadra
csupasz fácskán reszkető setét folt
levél vagy rigó eldönthetetlen
fázni magányos extázis
tíz év után járok újra pesten
ingujjnyi havak lőtt hermelinjei
vergődnek még a városban itt-ott
értjük egymást magyarország és én
hallgatunk hát őrizzük a titkot
két óra múlva elröpülök drága
látod nem állhat közénk sem idő sem tér sem hideg
legközelebb szabadabban jövök
mint aki a siratófalhoz áll de nem érinti meg