Egy legenda szerint harminchat igaz ember hordozza vállán a világ egész súlyát. Külsőleg semmiben sem különböznek, sokszor maguk sem tudják, hogy kiválasztottak. Ha csak egy is hiányozna közülük, az emberiség egy óriási kiáltással megfulladna.Boross Martin: Harminchatok – Egy álmessiás története – kabbalisztikus játéka André Schwarz-Bart és Jiří Langer történeteire, valamint valós eseményekre épül. A darab a szerző rendezésében a Jurányi Inkubátorházban látható újra.
Antal Klaudia: A Harminchatok – Egy álmessiás története megírásában közrejátszott az ugyancsak egy álmessiásról szóló Kárpáti Péter: A Pitbull cselekedetei című darabja, amiben te is játszol?
Boross Martin: Közvetlenül nem, mert a Harminchatokat az előtt kezdtem el írni, mielőtt bekerültem volna A Pitbull cselekedeteibe. Kárpáti személye az, ami a két darabot összeköti: ő adta kölcsön Jíři Langer Kilencedik kapu című regényét, melynek egyik fejezetét felhasználtam az előadáshoz, másrészt nem csak a konzultánsa, hanem az egyik szereplője is lett a Harminchatoknak.
A.K.: Hogyan találkoztál a Harminchat Igaz Ember és a Lévy család talmudi legendájával?
B.M.: Nagyszüleim polcán találtam egy a zsidóság egyetemes történetét összefoglaló könyvet, melynek egyik fejezete az álmessiás mozgalmakkal foglalkozott, azzal, hogy hogyan próbálták meg egyesek őrültségből, önhittségből, vagy épp szerencsehajhászásból elhitetni a naivabb csoportokkal, hogy ők Isten küldöttjei. A könyvben volt egy tóratekercs darab is, amiből hiányzott egy lábnyom, melynek a negatívját később megtaláltam Izraelben, egy magyar múzeumban. Utólag kiderült, hogy a nagyapám ajándékozta az intézménynek.
A.K.: Mi az, ami a Harminchatok történetben megfogott?
B.M.: Az foglalkoztatott, hogy milyen idegennek lenni, akár távoli földön, akár a saját hazádban. Meddig megy el valaki szerelem miatt, vagy kalandvágyból? Mit jelent ma egy igaz ember? Látjuk-e a felelősséget saját sorsunk alakulásában? Merjük-e vállalni saját magunkat, történetünket és hitünket bármilyen körülmények között? Ezek most is érvényes kérdések. Emellett nagyon vonzott a zsidó szertartásokra jellemző liturgikus rend, illetve a különböző szokások, melyeket úgy igyekeztem beépíteni az előadásba, hogy azok ne prezentációk legyenek, hanem dramaturgiai funkciót lássanak el.
A.K.: Bármilyen történetet nézünk, például Lars von Trier Manderley című filmje jut most az eszembe, az derül ki, hogy egy közösségnek mindig szüksége van egy vezetőre.
B.M.: Sok társadalom egyszerűen nem tud mit kezdeni a szabadsággal. A messiásvárást nem a szegénység, vagy a rossz életkörülmények váltják ki az emberből, hanem egyszerűen nem tudnak mit kezdeni a szabadsággal járó felelőséggel, illetve sokkal kényelmesebb, ha van egy apa-figura, aki megmondja, mit kell csinálni és akinél panaszt lehet tenni. A Harminchatok azzal is foglalkozik, hogy egy vezető mellett közös ellenségképre is szükségünk van.
A.K.: Az előadást a Rumbach utcai zsinagógában mutattátok be. A későbbi helyszíneken, a Jurányiban és a Trafóban, meg tudta őrizni az előadás a szakralitását?
B.M.: A Rumbach utcai zsinagógában varázslatos volt a tér, azonban akusztikailag nem volt a legmegfelelőbb, sok mindent nem lehetett hallani a színészek beszédjéből. Utólag kiderült, hogy a nyitott interakciók, a nézőknek szánt szerepek és a zenék által ugyanúgy létre tud jönni a szertartáshangulat, mint a zsinagóga terében.
A.K.: Mennyire interaktív az előadás?
B.M.: Abban az értelemben interaktív, hogy a nézőkkel közösen elevenítünk fel egy történetet. Az előadás vége is a nézőkre van bízva: vagy hagyják, hogy Mordecháj egyedül elvigye a balhét, mártírrá váljon, és ezzel beteljesítse a harminchatok sorsát, vagy melléállnak, veszélybe sodorva ezzel önmagukat, a falu közösségét. Nincs jó választás, hiszen mindkettő erkölcsi dilemmákat rejt magában, a lényeg, hogy a nézők feltegyék maguknak a kérdést.
A.K.: Miért volt számodra fontos, hogy az előadás civil szereplői zsidó közösségből jöjjenek?
B.M.: Biztos voltam benne, hogy kellenek olyan szereplők, akik nem a figurák megjelenítésében segítenek, hanem hidat képeznek a sztori, az előadás és a nézők között, akik ismerik a szokásokat, a dalokat, az imákat, éppen ezért segíteni tudnak bevonni a közönséget.
Antal Klaudia
