Bojár Iván András: Minden, amit tudni akartál Greta Thunbergről. De ha nem, akkor is elképesztő érdekes.
Történelmi léptékben is ritka, amikor egy közéleti szereplő szinte gyermeki életkora a világsajtó témája. Ma lapok tízezrei jelennek meg a Föld minden kontinensén hasonló címekkel. Ritka, bár, ha azt számoljuk, hogy az ifjú svéd egyetemista már 5 éve a világ kilímaaktivizmusának meghatározó szereplője, akkor nem meglepő. Hisz tevékenysége nyomán volt olyan nap, hogy négy kontinensen magyarországnyi ember vonult az utcákra tüntetni az élhető holnap érdekében.
Ezalatt áthajózott egy vitorláson Európából az USA-ba, fogadta a pápa, az angol királyné és államfők sokasága, s beszólt a közben megbukott Trumpnak, Bolsonaronak, a napokban pedig egyetlen twitter bejegyzése révén hosszú időre felszámolta a nőgyülölő influenszer Andrew Tate carbonkibocsátását. Lehet ezt a nagykamaszt nemszeretni, de hogy valamit tud, vitathatatlan. Ez alkalomból Greta Thunberg aktivistává válásának, vagyis 2017-18-ban lezajlott átalakulásának történetét adjuk közre, nem más, mint az édesanyja által elmesélve. A magyarra lefordított kimerítően gazdag és terjedelmes interjú eredetileg a Guardian-ban jelent meg.
10 millió fa Alapítvány
Malena Ernman szerint lányát, Greta Thunberget “lassacskán bekebelezték a sötét gondoltatok.”
Greta Thunberg édesanyja legújabb könyvében őszintén beszél családjuk életének azon időszakáról, amikor lánya egy cikizett tinédzserből klímaaktivistává vált
Greta édesapja, Svante és én – svédországi kifejezéssel élve – kulturális dolgozók vagyunk: opera, zenei és színházi területeken szereztük meg a tudásunk, túl voltunk a karrierünk felén. Amikor Gretával terhes voltam, Németországban dolgoztam, miközben Svante három különböző svéd színházban is játszott. Akkoriban több évnyi szerződés is kötött számos operaházhoz Európa szerte. Ezer kilométer távolságra egymástól, telefonon tudtuk csak megbeszélni, hogyan tudnánk az új helyzetünket megoldani.
“A munkádban te vagy az egyik legjobb a világon- mondta Svante -, ami engem illett, én inkább olyan vagyok mint egy basszus a svéd színházban: könnyen pótolható. Nem mellesleg te baromira többet keresel nálam.” Egy kicsit ellenkeztem, olyan félig-meddig, de a döntés igazából már megszületett.
Néhány héttel később a Don Giovanni premierjén voltunk a berlini Állami Operaházban, Svante pedig a szakmai helyzetét így ecsetelte Daniel Barenboimnak és Cecília Bartolinak: “Szóval most épp háztartásbeli vagyok.” Aztán 12 évig így csináltuk. Fárasztó volt, de nagyon élveztük. Két hónapig éltünk egy városban, aztán továbbálltunk. Berlin, Párizs, Bécs, Amszterdam, Barcelona. Újra és újra. A nyarakat Glyndebourneban, Salzburgban vagy Aix-en-Provenceben töltöttük. Ahogy más, jó opera- vagy klasszikus zenei énekesek. Heti 20-30 órát készültem a fellépésekre, a többi időt együtt töltöttük.
Beata három évvel Greta után született. Akkor vettünk egy Volvo V70-est, hogy legyen hely a babaházaknak, a plüssmackóknak meg a tricikliknek. Fantasztikus évek voltak. Az életünk csodálatos volt.
Egy 2014-es őszi estén Svante és én magunkba roskadva ültünk a fürdőszobánk padlóján Stockholmban. Már későre járt, a gyerekek aludtak. Körülöttünk minden széthullani látszott. Gréta 11 éves volt, nemrég kezdte az ötödik osztályt, de nem volt jól. Éjjelente sírt alvás helyett. Sírt iskolába menet. Sírt az óráin és a szünetekben, a tanárok majdnem minden nap telefonáltak. Svanténak kellett érte menni és hazahozni Mózeshez, a golden retrieverünkhöz. Órák hosszat ült mellette és csak simogatta, dédelgette. Lassacskán bekebelezték a sötét gondolatok, apránként, szépen, lassan mintha megszűnt volna működni. Már nem zongorázott. Már nem nevetett. Már nem is beszélt. Végül nem evett.
Ott ültünk a mozaik padlón és pontosan tudtuk, mit fogunk tenni. Mindent meg fogunk változtatni. Visszatalálunk Gretához, kerül amibe kerül. Abban a helyzetben sokkal több szóra és érzésekre volt szükség. Egy teljes lezárásra. Egy tiszta lapra.
“Hogy érzed magad?” kérdezte Svante. “Akarod folytatni?”
“Nem.”
“Oké. A francba. Ebből elég”, mondta. “Mindent lemondunk. Az utolsó szerződésig mindent”, folytatta Svante “Madridot, Zürichet, Bécset, Brüsszelt. Mindent.”
Nem sokkal később, egy szombati napon elhatároztuk, hogy zsemlét fogunk sütni együtt, mind a négyen, az egész család és eltökéltek voltunk, hogy működni fog. Muszáj működnie. Ha képesek vagyunk megsütni a zsemlét, ahogy szoktuk, szépen, nyugalomban, Greta megint meg fogja enni, ahogyan szokta és minden megoldódik. Gyerekjáték lesz. Elvégre a zsemlesütés a kedvenc elfoglaltságunk. Szóval sütünk, táncolunk a konyhában, igyekszünk összehozni az emberiség történetének legjobb, legvidámabb zsemlesütő buliját.
Greta Thunberg – Fotó: Greenfo
De amint a zsemléket kivesszük a sütőből, megtorpan a buli. Greta a kezébe vesz egy zsemlét és megszagolja. Leül, próbálja kinyitni a száját, de nem tudja. Már látjuk, hogy ez így nem fog működni.
“Kérlek, egyél!”- kántáljuk felváltva Svantéval. Először nyugodtan. Aztán határozottabban. Aztán egyre inkább emelkedő frusztrációban és tehetetlenül. Amíg végül üvöltünk, kieresztve minden félelmünk és reménytelenségünk. “Egyél! Enned kell, érted? Enned kell, különben meg fogsz halni.”
És akkor volt Greta első pánikrohama. Egy eddig soha de soha nem hallatott hangod ad ki. Egy mély sivítást, ami 40 percig is eltart. Kisgyerekkora óta nem hallottuk üvölteni.
Szorosan magamhoz ölelem, Mózes pedig melléfekszik, a kis nedves orra Greta fejéhez nyomódik. Greta azt kérdezi, “majd megint jól leszek?”
“Hát persze!” – felelem.
“Mikor leszek megint jól?”
“Nem tudom. Hamarosan.”
A falra rögzített fehér papírlapra feljegyezzük mindazt, amit Greta eszik, és hogy egy-egy étkezés mennyi ideig tart. A mennyiségek kicsik. És az étkezési idők hosszúak. De a sürgősségi osztály a stockholmi étkezési rendellenességek központban azt mondja, hogy ennek a módszernek jó a hosszú távú sikere. Étkezésenként fel kell írni, hogy mit eszik a beteg, majd felsorolni azokat az ételeket, amelyeket képes lenne megenni, azokat, amelyeket enni szeretne, ha képes lenne enni, és azokat, amelyeket a jövőben szeretne enni, ha majd képes lesz rá.
A lista rövid. Rizs, avokádó és gnocchi (krumpligombóc).
Öt perc múlva kezdődne a tanítás. De ma nem lesz iskola. Ezen a héten egyáltalán nem lesz iskola. Tegnap Svante és én újabb e-mailt kaptunk az iskolától, amelyben kifejezték „aggodalmukat” Greta hiányzásai miatt, annak ellenére, hogy birtokában voltak jónéhány levélnek, amelyben orvosok és pszichológusok írtak Greta állapotáról.
Ismét tájékoztatom az iskolatitkárságot a helyzetünkről, ők azt válaszolják, hogy remélik, Greta hétfőn újra jön az iskolába mint mindig és így meg lehet majd oldani „ezt a problémát”. De Greta hétfőn sem fog iskolába menni. Mert, hacsak nem következik be hirtelen drámai változás, a jövő héten a Sachsska gyermekkórházba kerül.
Svante gnocchit főz. Rendkívül fontos, hogy az állaga tökéletes legyen, különben Greta nem eszi meg. A tányérjára meghatározott számú gnocchit teszünk. Egy finom egyensúlyt kell megteremtenünk; ha túl sokat teszünk a tányérjára, akkor a lányunk egyáltalán nem fog enni semmit, ha meg túl keveset, akkor nem lesz elég az étel. Bármit is fogyaszt, az nyilvánvalóan túl kicsi mennyiség, de minden apró falat számít, és nem engedhetjük meg magunknak, hogy akár egyetlenegyet is elpazaroljunk.
Ezután Greta leül és elkezdi rendezni a gombócokat. Mindegyiket megfordítja, megnyomja a villájával, majd kezdi az egészet elölről. És újra. 20 perc múlva kezd el enni. Nyalogatja, szopogatja és rágcsálja az icipici falatokat. Mindez egy örökkévalóságig tart.
„Tele vagyok” – mondja hirtelen. „Nem tudok többet enni.”
Svante és én kerüljük az egymás tekintetét. Nem szabad kimutatni a frusztrációnkat, mert kezdünk rájönni, hogy ezzel az egy módszerrel érthetünk csak el eredményt. Már minden lehetséges taktikát kipróbáltunk. Minden elképzelhető módon. Szigorúan ráparancsoltunk. Ordítottunk, nevettünk, fenyegetőztünk, könyörögtünk, rimánkodtunk, sírtunk és minden elképzelhető módon próbáltuk megvesztegetni. De úgy tűnik, ez működik a legjobban.
Az egész karácsonyi szünetet annak szenteli, hogy elmesélje nekünk az elmondhatatlanul szörnyű eseményeket.
Svante a falra rögzített papírlaphoz lép, és felírja:
Ebéd: 5 krumpligombóc. Idő: 2 óra 10 perc.
A nem evés sok mindent jelenthet. A kérdés az, hogy mit és hogy mi okozza. Svante és én keressük a választ. Az estéket azzal töltöm, hogy mindent elolvasok, amit az interneten találok az anorexiáról és az táplálkozási zavarokról. Biztosak vagyunk benne, hogy nem anorexiáról van szó. De folyamatosan azt halljuk, hogy az anorexia egy nagyon alattomos rendellenesség, amely mindent megtesz a diagnózis elkerülése érdekében. Tehát nyitva hagyjuk ennek lehetőségét.
Folyamatos kapcsolatban vagyok a gyermekpszichiátriai szolgálattal (BUP), az egészségügyi információs szolgálattal, orvosokkal, pszichológusokkal és minden elképzelhető ismerőssel, aki képesek lehetnek akár csak egy morzsányi információt vagy útmutatást nyújtani.
Greta iskolájában van egy pszichológus, aki tapasztalt az autizmus kezelése terén. Mindkettőnkkel beszél telefonon, és azt mondja, hogy ugyan még szükség lesz egy alapos kivizsgálásra, de szerinte – és ez maradjon köztünk – Greta egyértelműen az autizmus spektrum zavar tüneteit mutatja. „Magasan funkcionáló Asperger-szindrómás” – mondja.
Greta thunberg – fotó: Prove.hu
Ezután egyik találkozó a másikat követi, amelyeken újra és újra elmeséljük a történetünket és megvizsgáljuk a lehetőségeinket. Mi beszélgetünk, míg Greta némán ül. Rajtam, Svantén és Beatán kívül már nem beszél senkivel. Mindenki annyit segít amennyit csak tud, mégis úgy érezzük, mintha nem lenne segítség. Legalábbis még nem. A sötétben tapogatózunk.
Két hónapos nem evés után Greta majdnem 10 kg-ot fogy, ami rengeteg, főleg, mivel már a fogyás kezdetekor is meglehetősen kicsi volt. Testhőmérséklete alacsony, pulzusa és vérnyomása egyértelműen az éhezés jeleit mutatja. Már nincs energiája lépcsőt járni, és a depresszió-teszteken elért pontszáma az egekbe szökik. Elmagyarázzuk a lányunknak, hogy el kell kezdenünk felkészülni a kórházi tartózkodásra, ahol megoldható, hogy étkezés nélkül, infúzió segítségével juttassák táplálékhoz a szervezetét.
Novemberben fontos találkozónk van gyermekpszichiátriai szolgálattal. Greta némán ül. Ahogy mindig. Én sírok. Ahogy mindig. „Ha a hétvégét követően nem lesz változás, akkor be kell feküdnöd a kórházba” – mondja az orvos.
Az előcsarnokba menet Greta megfordul. „Újra enni akarok.” Mindhárman sírva fakadunk, hazamegyünk, és Greta megesz egy egész zöld almát. De semmi más nem megy le a torkán. Úgy tűnik, nem elég egyszerűen csak eldönteni, hogy újra enni fog, ennél kicsit bonyolultabb a dolog. Teszünk néhány óvatos lépést, és ez működik. Lassan lépegetünk előre. Greta csekélyke mennyiségű rizst, avokádót és banánt eszik. Nem sürgetjük a dolgokat. Greta elkezdi szedni a szertralint, ami egy antidepresszáns.
„Mindig így néznek rád?”
„Nem tudom. Azt hiszem igen.”
Svante és Greta az évzáró ünnepségen voltak az iskolában; megpróbálták magukat láthatatlanná tenni a folyosókon és a lépcsőházakban. Amikor a diákok nyíltan ujjal mutogatnak rád és kinevetnek – annak ellenére, hogy valamelyik szülőddel vagy-, az azt jelenti, hogy a dolgok túl messzire mentek. Még annál is messzebbre.
Otthon, a konyhában Svante elmeséli nekem ami történt, miközben Greta rizst és avokádót eszik. Annyira elönt a méreg a hallottak miatt, hogy puszta kézzel le tudnám rombolni az utcánk felét, de a lányunknak más a reakciója. Örül, hogy végre minden kiderült.
Az egész karácsonyi szünetet annak szenteli, hogy elmesélje nekünk az elmondhatatlanul szörnyű eseményeket. Olyan ez, mint egy filmmontázs, amely az iskolai zaklatás minden elképzelhető forgatókönyvét bemutatja. Történetek a játszótéri lökdöséstől a földre teperésig, a furcsa helyekre való elcsalástól a szisztematikus kiközösítésig, a biztonságos helyről a lány WC-ben, ahol néha sikerül elrejtőznie és sírnia, mielőtt az ügyeletesek visszakényszerítik a játszótérre. Egy teljes éven át csak jönnek és jönnek a történetek. Svante és én tájékoztatjuk az iskolát, de az iskola nem mutat együttérzést. Ők másképp látják a helyzetet. Az iskola úgy gondolja, hogy Greta tehet az egészről; rendszeresen kaptak beszámolókat számos gyerektől arról, hogy Greta furcsán viselkedett, túl halkan beszélt, és soha nem köszönt. Utóbbiakat e-mailben írják.
Ennél rosszabb dolgokat is írnak, ami jól jön nekünk, mert amikor jelentést írunk az iskoláról a svéd iskolai felügyelőségnek, szilárd alapokon állunk, és nem kétséges, hogy a felügyelőség a mi javunkra fog dönteni.
Elmondom Gretának, hogy újra lesznek barátai. De a válasza mindig ugyanaz. „Nem akarok barátot. A barátok gyerekek, és minden gyerek gonosz.”
Greta pulzusa megerősödik annyira és a súlygörbéje is elég jelentősen megemelkedik ahhoz, hogy megkezdődhessen a neuropszichiátriai kivizsgálás. A lányunk Asperger-szindrómás, magasan funkcionáló autizmusa és OCD-je (kényszerbetegsége) van. „Formálisan diagnosztizálhatnánk szelektív mutizmussal is, de ez idővel magától elmúlik” – mondja az orvos. Nem vagyunk meglepve. Alapvetően mi már néhány hónappal ezelőtt erre a következtetésre jutottunk.
Kifelé menet Beata felhív, hogy elmondja, hogy egy barátjával vacsorázik, én pedig bűntudatot érzek. Nemsokára rólad is gondoskodni fogunk drágám, ígérem meg neki gondolatban, de előbb Gretának kell jobban lennie.
Közeleg a nyár, és mi gyalog tesszük meg az egész utat hazafelé. Szinte már nem is kell számon tartani, hogy Greta mennyi kalóriát éget el.
Hat hónappal azután, hogy Greta megkapta a diagnózisát, elért egy olyan szintet az élete, amely már hasonlít egy átlagos gyerek hétköznapjaira. Egy másik iskolába kezdett járni. Én pedig minden programot töröltem a naptáramból, és félretettem a munkáimat. De amíg minket teljesen elfoglal a Gretaról való gondoskodás, Beata egyre nagyobb nehézségekkel küzd. Az iskolában jól teljesít. De otthon szétesik, összeomlik. Egyáltalán nem tudja elviselni már a velünk való együttlétet. Minden, amit Svante és én teszünk, felzaklatja, és a társaságunkban elveszíti önkontrollt. Egyértelműen nem érzi jól magát.
Egy napon, nem sokkal a 11. születésnapja előtt a nappaliban találom, amint DVD-ket dobál le a könyvespolcról a csigalépcsőn keresztül a konyhába. „Téged csak Greta érdekel, én sohasem érdekeltelek. Utállak, anya. Te vagy a legrosszabb anya az egész világon, te hülye tyúk,” kiabálja, miközben homlokon talál a Jasper, a Pingvin-nel.
2015 őszét írjuk, amikor Beata különböző ideggyógyászati kivizsgálásokon esik át. ADHD-t (figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar) diagnosztizálnak nála Asperger-elemekkel, továbbá OCD-t és ODD-t [oppozíciós magatartászavar]. A diagnózis számára egy új kezdetet jelent, végre van magyarázat, orvosolhatóak a problémák. Az iskolában csodálatos tanárai vannak, akik biztosítják, hogy működjenek a dolgok. Nem kell házi feladatot csinálnia. Minden egyéb tevékenységet abbahagyunk. Kerülünk mindent, ami stresszt okozhat. És ez működik. Bármi is történik, soha nem szabad haraggal reagálnunk rá, mert az szinte mindig többet árt, mint használ. Alkalmazkodunk és tervezünk, szigorú tervek és rituálék segítségével. Óráról órára. Igyekszünk olyan mindennapi szokásokat bevezetni, amik működnek.
Az a tény, hogy gyermekeink végül segítséget kaptak, nagyon sok tényezőnek volt köszönhető. Részben az elérhető egészségügyi ellátásnak, bevált módszereknek, tanácsoknak és gyógyszereknek. Ugyanakkor a saját fáradozásunknak, türelmünknek, időráfordításunknak és a szerencsének is köszönhető, hogy Greta és Beata is talpra állt. Azonban, különösen ami Gretával történt, nem magyarázható meg csupán egy pszichiátriai címkével. Végül is egyszerűen képtelen volt megérteni a modern élet ellentmondásait. Nem állt össze a kép. Mi, akik a történelmi bőség korában élünk, és hatalmas mennyiségű közös erőforráshoz férünk hozzá, nem engedhetjük meg magunknak, hogy segítsünk a háború és terror elől menekülő, kiszolgáltatott helyzetben lévő embereknek – akik ugyanolyanok mint te vagy én, de akik mindent elvesztettek.
Egyik nap az iskolában Greta osztálya filmet néz arról, hogy mennyi szemét van az óceánokban. Egy Mexikónál is nagyobb műanyag sziget lebeg a Csendes-óceán déli részén. Greta végigsírja a filmet. Osztálytársait is egyértelműen felkavarja a film. Az óra végén a tanár bejelenti, hogy hétfőn helyettes fogja tanítani az osztályt, mert ő a hétvégén esküvőre hivatalos Connecticut államba, nem messze New Yorktól. „Hú, de jó neked” – mondják a diákok. Alig léptek ki a folyosóra, már el is felejtették a Chile partjainál úszkáló szemétszigetet. Előveszik a legújabb iPhone-okat prémmel szegélyezett, tollal bélelt kabátaikból, és mindenki, aki már járt New Yorkban, arról beszél, hogy milyen fantasztikus hely, mert annyi ott a bolt, és Barcelonában is csodálatos vásárolni, Thaiföldön pedig minden olyan olcsó, valaki meg elmondja, hogy a húsvéti szünet alatt az édesanyjával Vietnamba utazik és Greta ezeket nem tudja összeegyeztetni mindazzal, amit pár perccel előtte látott.
Észrevette, amit mi többiek nem akartunk tudomásul venni. Mintha szabad szemmel is látná a CO2-kibocsátásunkat. A láthatatlan, színtelen, szagtalan, hangtalan ellenséget, amelyről a mi generációnk nem hajlandó tudomást venni. Látta az egészet – természetesen nem szó szerint, de látta, amint az üvegházhatású gázok kiáramlanak a kéményeinkből, felfelé sodródnak széllel, és gigantikus, láthatatlan szeméttárolóvá alakítják atmoszféránkat.
Ő volt a gyerek, mi pedig a császár. És mindannyian mezítelenek voltunk.
„Ti hírességek tulajdonképpen ugyanolyan károsak vagytok a környezet számára mint a bevándorlóellenes politikusok a multikulturális társadalom számára” – jelenti ki Greta egy alkalommal a reggelizőasztalnál 2016 elején. Azt hiszem, ez igaz. Nemcsak a hírességekre, hanem az emberek túlnyomó többségére is. Mindenki sikeres akar lenni, és semmi nem mutatja jobban a sikert és a jólétet, mint a luxus, a bőség és az utazás, utazás és még több utazás.
Greta végiggörget az Instagram hírcsatornámon. Nagyon mérges. „Mutass egyetlen hírességet, aki kiáll az éghajlat mellett! Mutass nekem egyetlen hírességet, aki kész feláldozni a világ körüli repülés luxusát!”
Magam is része voltam a problémának. Épp a minap tettem közzé napsütötte szelfiket Japánból. Egy „Jó reggelt Tokióból” és több tízezer „lájk” érkezik a vadonatúj iPhone-omba. Egy furcsa fájdalmat kezdtem érezni a lelkemben. Valami, amit korábban utazási szorongásnak vagy repüléstől való félelemnek neveztem, de amely most egy más, világosabb formát ölt. 2016. március 6-án hazarepültem egy bécsi koncertről, majd nem sokkal később úgy döntöttem, hogy nem fogok többet repülőre szállni.
Néhány hónappal később hazafelé sétáltunk a reptéri transzferről leszálló Svantével és Beatával, akik egy római utazásból tértek haza. „Ezzel az egy úttal 2,7 tonna CO2-t bocsátottál ki” – mondja Greta Svante-nak. „Ez pedig öt ember éves kibocsátásának felel meg Szenegálban.” – „Értem, amit mondasz” – bólintott Svante. „Mostantól én is megpróbálom feladni a repülést.”
Greta 2018 nyarán kezdte el tervezni az iskolai sztrájkot. Svante megígérte neki, hogy elviszi egy építőipari beszállítóhoz, ahol lehet olyan hulladékfát venni, amelyet befesthet és tüntetőtáblaként használhat. „Iskolai sztrájk a klímáért” – ez fog állni a táblán. És bár mindennél jobban szeretnénk, ha elvetné az iskolai sztrájk gondolatát – mégis támogatjuk őt. Mert látjuk, hogy jól érzi magát, amikor kidolgozza terveit – jobban, mint hosszú évek óta bármikor. Valójában jobban, mint valaha.
2018. augusztus 20-án reggel Greta egy órával korábban kel, mint egy szokásos tanítási napon. Megeszi a reggelijét. Bepakolja egy hátizsákba a tankönyveit, az uzsonnás dobozát, evőeszközöket, egy kulacsot, egy párnát és egy tartalék pulóvert. 100 darab, tényeket és hivatkozásokat tartalmazó szórólapot nyomtatott ki az éghajlat és a fenntarthatóság válságáról.
Kivezeti fehér kerékpárját a garázsból, és elindul a parlament felé. Svante néhány méterre mögötte biciklizik, a házi készítésű táblával a jobb karja alatt. Az idő meglehetősen szép. A nap felkel az óváros mögött. Kicsi a valószínűsége, hogy esni fog. A kerékpárutak és a járdák tele vannak munkába és iskolába tartó emberekkel.
A miniszterelnöki hivatal előtt Greta megáll és leszáll a kerékpárjáról. Svante készít róla egy képet, mielőtt lelakatolják a kerékpárjaikat. Aztán Greta szinte észrevehetetlenül búcsút int az apjának, és a táblával a kezében a kissé ingatagon elindul a kormányzati negyed felé, ahol megáll, és a táblát a szürkésvörös gránitfalnak támasztja. Kiteszi a szórólapjait. Letelepszik.
Megkér egy járókelőt, hogy készítsen még egy képet a telefonjával, és mindkét képet közzéteszi a közösségi médiában. Néhány perc múlva megtörténik az első megosztás a Twitteren. Staffan Lindberg politológus osztja meg a bejegyzését. Aztán jön még két megosztás. És még néhány. Pär Holmgren meteorológus. Az énekes-dalszerző, Stefan Sundström. Ezt követően felgyorsulnak az események. Kevesebb, mint 20 követője van az Instagramon, és a Twitteren sincs sokkal több. De ez a helyzet már változni látszik.
Most már nincs visszaút.
Megjelenik egy dokumentumfilmes stáb. Svante felhívja Gretát és elmondja neki hogy aDagens ETC nevű lap felvette a kapcsolatot vele és éppen úton vannak, hogy meginterjúvolják. Rögtön ezután megjelenik az Aftonbladet nevű napilap újságírója és Greta meglepődik, hogy ilyen gyorsan haladnak a dolgok. Boldog és meglepett. Nem számított erre.
Megjelenik Ivan és Fanny a Greenpeace-től, és megkérdezik Grétát, hogy minden rendben van-e. „Segíthetünk valamiben?” – kérdezik. „Van engedélyed a rendőrségtől?” – kérdezi Ivan. Nincsen. Nem gondolta, hogy szüksége lesz engedélyre. De nyilvánvalóan szüksége lesz. „Tudok neked segíteni” – mondja Ivan.
De a Greenpeace korántsem az egyetlen szervezet, amely felkínálja támogatását. Mindenki mindent elkövet, hogy segítsen neki. De Gretának nincs szüksége segítségre. Mindent egyedül kezel. Egyik újság a másik után készít vele interjút. Az az egyszerű tény, hogy idegenekkel beszélget rosszullét nélkül, váratlan öröm számunkra, szülők számára. Minden más csak bónusz.
Gretát elkezdik támadni az első gyűlölködők, és nyíltan gúnyolják a közösségi médiában. Gúnyolják névtelen trollok és jobboldali szélsőségesek. És gúnyolják még parlamenti képviselők is. De ez nem meglepő.
Svante kimegy hozzá, hogy megnézze, minden rendben van-e vele. Ezt mindennap megteszi néhányszor. Greta a fal mellett áll, és tucatnyi ember veszi körül. Feszültnek tűnik. A Dagens Nyheter újságírója megkérdezi, hogy felvehetnek-e Gretával egy interjút, de Svante a szeme sarkából látja, hogy valami nincs rendben. „Egy kis türelmet, megkérdezem tőle,” – mondja, és Grétával egy oszlop mögé lép a boltív alatt. Greta egész teste feszült. Zihálva lélegzik, Svante pedig nyugtatja, hogy nincs miért aggódnia. „Menjünk most haza” – mondja. „Rendben?” Greta megrázza a fejét. Sír.
„Nem kell ezt csinálnod. Felejtsük el az egészet, és tűnjünk el innen.” De Greta nem akar hazamenni. Néhány másodpercig teljesen mozdulatlanul áll. Mély levegőt vesz. Aztán kis köröket tesz meg, és valahogy sikerül eltolnia magától mindazt a pánikot és félelmet, amelyet azóta hordoz magában, mióta csak az eszét tudja. Ezután megáll, és egyenesen előre mered. Még mindig zaklatottan lélegzik és folynak a könnyei. „Nem” – mondja. – „Folytatni akarom.”
Figyelemmel követjük Greta érzéseit, amennyire csak tudjuk. De nem látunk semmilyen arra utaló jelet, hogy rosszul érezné magát. Az ébresztőórát reggel 6.15-re állítja, és örömmel kel fel. Boldog, amikor elindul a parlamenthez, és boldog, amikor délután hazajön. Délutánonként megcsinálja a házi feladatait és megnézi a közösségi oldalait. Időben lefekszik, azonnal elalszik és egész éjjel nyugodtan alszik. Az étkezés viszont nem megy jól.
„Túl sok ember van körülöttem, és nincs időm. Mindenki folyton beszélgetni akar.”
„Muszáj enned,” mondja Svante. Greta nem válaszol. Az étkezés érzékeny téma. A legnehezebb téma. De a harmadik napon történik valami. A Greenpeace-es Ivan újra meglátogatja. Egy fehér műanyag zacskó van a kezében. „Éhes vagy, Greta? Hoztam Thai tésztát.” – mondja. „Vegán. Kérsz egy kicsit?”
Felkínálja neki az ételt, Greta pedig közelebb hajol, és az ételes dobozért nyúl. Kinyitja a dobozt, és néhányszor megszagolja az ételt. Aztán eszik egy falatot. Aztán még egyet. Senki sem reagál arra, ami történik. És miért is tennék? Miért is lenne feltűnő, hogy egy gyerek egy csoport emberrel körülvéve vegán pad thai-t eszik? Greta folytatja az evést. És nem csak néhány falatot eszik, hanem szinte az egész adagot elfogyasztja.
Greta szinte kirobban az energiától. Úgy tűnik, semmi állhat az útjába, és folytatja, még akkor is, ha megpróbáljuk visszafogni. Egyedül.
Beata az egyik napon kiül Grétával a parlament elé. De ez Greta dolga. Nem az övé. A nővére körülötti hirtelen hírverést nem könnyű kezelni. Beata észreveszi, hogy Gretának hirtelen 10 000 követője lett az Instagramon. Mindannyian azt gondoljuk, hogy ez kész őrület. De Beata jól kezeli a helyzetet. Annak ellenére, hogy a saját hírcsatornája is Gretával kapcsolatos megjegyzésekkel és kérésekkel van tele, például, hogy át tudná-e adni neki ezt vagy azt az üzenetet? Mindenkit hirtelen csak „Greta, Greta és Greta” érdekel. „Ez őrület” – mondja Beata egy délután. „Pont olyan, mint Beyoncé és Jay-Z” – állapítja meg fanyar hangsúllyal. „Greta Beyoncé, én pedig Jay-Z vagyok.”
Greta Thunberg – fotó: Elle
Halálos fenyegetéseket kapunk a közösségi médiában, ürüléket tesznek a levélszekrényünkbe, és a családvédelmi szolgálatok értesítenek bennünket, hogy nagyon sok panaszt kaptak ellenünk, Greta szülei ellen. De egyúttal kijelentik levelükben azt is, hogy „NEM szándékoznak semmilyen intézkedést tenni”. A nagybetűkre úgy gondolunk, mint a névtelen tisztviselő titkos szeretet-üzenetére. Ez melegséggel tölt el minket.
Egyre többen tartanak Gretával a parlament előtti tiltakozásokon. Gyerekek, felnőttek, tanárok, nyugdíjasok. Egy napon egy egész általános iskolás osztály megáll beszélgetni vele, de Gretának muszáj kicsit félrevonulnia. Enyhe pánikot érez. Félrevonul és sírni kezd. Nem tehet róla. De egy idő után megnyugszik, visszamegy és üdvözli a gyerekeket. Utána elmagyarázza, hogy néha nehéz neki gyerekekkel kapcsolatot teremteni, mert nagyon rossz tapasztalatai vannak velük kapcsolatban. „Még soha nem találkoztam olyan gyerekcsoporttal, amely ne viselkedett volna velem gonoszul. És bárhol is voltam, bántalmaztak, mert más vagyok, mint ők.”
Naponta többször odamennek hozzá emberek és elmondják, hogy hála neki, abbahagyták a repülést, leparkolták az autójukat vagy vegánok lettek. Jó értelemben megdöbbentő, hogy ennyi embert képes ilyen rövid idő alatt a befolyásolni. A jelenség csak nő és nő. Óráról-órára gyorsabban és gyorsabban. A sztrájk vége felé Gretát már három tévéstáb (a BBC, a német ARD és a dán TV2) követi.
Összesen 1000 gyermek és felnőtt tart Grétával az iskolai sztrájk utolsó napján. A különböző országok médiája pedig élőben számol be a Mynttorget térről. Elérte amit akart. Egyesek szerint ő egymaga tett többet az éghajlatért, mint a politikusok és a tömegmédia hosszú évek alatt. De Greta nem ért egyet ezzel. „Semmi nem változott” – mondja. „A kibocsátás folyamatosan növekszik, és nincs változás a láthatáron.”
Három órakor Svante érte megy, és együtt sétálnak a Rosenbad előtt leparkolt kerékpárokhoz.
„Elégedett vagy?” – kérdezi Svante.
„Nem” – mondja, és tekintetét az óváros felé vezető hídra szegezi. „Folytatom.”
A következő nap szeptember 8., szombat. Ezen a svéd parlamenti választásokat megelőző napon Greta beszédet mond a stockholmi klímatüntetésen. Eddig csak egy beszédet mondott egy kisebb rendezvényen. Ezt megelőzően soha nem beszélt több ember előtt, mint amennyi befér egy osztályterembe, és azokon az alkalmakon nem tűnt éppen nyugodtnak.
Nagyon sok ember gyűlt össze a parkban a menetre és a tüntetésre. Csaknem 2000 ember tolong a színpad előtt, többen pedig még úton vannak. Valahogy más érzést kelt ez a tüntetés. Ez nem ugyanolyan, mint a többi. Mintha a levegőben lenne valami nagy esemény ígérete. Hamarosan. Már nem csak az ismerős arcokat látjuk. A törzstagokat. Az aktivistákat. A Greenpeace önkénteseit jegesmedve-jelmezben. Itt már minden elképzelhető fajta ember és karakter jelen van. Mindenféle területen dolgozó emberek. „Ez az első demonstráció, amin részt veszek” – állítja egy jól öltözött, 40 év körüli férfi. „Én is” – mondja nevetve egy nő mellette.
A műsorvezető bemutatja Gretát, aki lassan, de határozottan sétál be a színpadra. A közönség tapsol. Svante viszont rettenetesen meg van rémülve. Mi fog most történni? Elkezd-e sírni Greta? Vagy elmenekül? Rettenetes szülőnek érzi magát, amiért nem mondott neki nemet a kezdet kezdetén. Ez az egész kezd túl nagynak és valószerűtlennek tűnni.
De Greta nem is lehetne nyugodtabb. Kiveszi a beszédet a zsebéből, és ránéz a tengernyi emberre. Aztán megfogja a mikrofont és beszélni kezd. „Sziasztok, a nevem Greta” – mondja svédül. „Most angolul fogok beszélni. És kérem, hogy vedd elő a telefonodat és vedd fel, amit mondok. Aztán tedd közzé a közösségi médiában.”
„A nevem Greta Thunberg és 15 éves vagyok. Az elmúlt három hétben sztrájkoltam az éghajlatért. Tegnap volt az utolsó nap. De…” – itt szünetet tart. „Folytatjuk az iskolai sztrájkot. Minden pénteken a svéd parlament előtt fogunk tüntetni, amíg Svédország el nem kötelezi magát a párizsi megállapodásban foglaltak betartására.” A tömeg ujjong.
Greta folytatja. „Mindnyájukat arra kérem, hogy tegyék ugyanezt. Üljenek le a parlament vagy a helyi önkormányzat előtt, bárhol is legyenek, mindaddig amíg országuk biztonságos úton nem halad a két fok alatti melegedési cél felé. Sokkal kevesebb az időnk, mint gondolnánk. A kudarc egyenlő a katasztrófával.”
A hangja egyenletes és nem mutatja az idegesség semmilyen jelét. Úgy tűnik, elemében van odafent. Néha még el is mosolyodik.
„Óriásiak a változások, amelyekre szükség van, és mindannyiunknak hozzá kell járulnunk ezekhez a mindennapi életünk során. Különösen nekünk, akik gazdag országokban élünk, amelyek közül egyetlen egy sem tesz még megközelítően sem eleget az ügy érdekében.”
A közönség feláll. Kiabálnak, tapsolnak. Az ováció folytatódik. Greta pedig a legszebb mosolyt mosolyogja, amit valaha láttam az arcán. Az eseményeket élőben követem a telefonomon az Oscarsteatern öltözői előtti folyosón. A könnyek pedig csak jönnek és jönnek.
Forrás: The Guardian
Fordítók: Hezser Judit, Lehoczki Tímea
