C. Molnár Emma klinikai szakpszichológus, aktív-analitikus terapeuta 2016-ban hunyt el 70 évesen. Láng Judit író, újságíró 2010-ben készített vele való beszélgetés-sorozatát az emlékének ajánlva tesszük közzé, amelyekben érdekesen és részletesen fejti ki az ismert pszichológusnő a nézeteit a libidóról, a gyermeknevelés rejtelmeiről, függőségről, szabadságról, humanizációról, és a lét értelméről általában.
„A fejlődési törekvést, a libidót megszüntetni nem lehet, csak elnyomorítani. A pszichoterápia lényege, hogy ebből az elnyomorodásból hogyan lehet a páciens születetten hozott energiáját valójában a saját örömére és mások gyönyörűségére felszabadítani. A humanizáció az aktív-analitikus terápia abszolút célja.” (C. Molnár Emma)
*****
A nevelés során humanizálni is kellene a gyerekeket nem csak szocializálni, mondta C. Molnár Emma aktív-analitikus pszichoterapeuta, A Nő Ezer Arca klinika és az Életszeretet – életöröm alapítvány megalapítója. Hozzátette: ez az alaptrauma tulajdonképpen, mert a gyermek megismerési kedvére, kíváncsiságára, azaz a human törekvésekre gyakorlatilag nem tudunk odafigyelni. C. Molnár Emma szerint az ember képes túllépni saját keretein, mert ez vele született képessége.
Velünk született képességünk túlszárnyalni magunkat? Ezt nem értem. Megmagyarázná?
Az érthetőség kedvéért szükséges előbb egy kis pszichológia-történeti áttekintés: a pszichológia filozófiai irányzatokhoz kötődött, de sajnos idő előtt leszakadt róla, és önállóan fejlődött tovább. Freud és a Stekel közötti nagy vita alapvetően filozófiai nézetük különbségeire vezethető vissza. A freudi rendszer inkább hegeli, darwinista, míg a stekeli megközelítés filozófiai háttere kantiánus.
Freud azt mondja: az ember animális ösztönkésztetéssel születik a világra, melyben a szocializáció, az animális erő megfékezését jelenti. Az ember a szocializáció következtében beépíti a külső szabályokat a személyiségébe, ez válik morállá, így az fegyelmező, fékező erőként működik.
A kanti filozófián álló Stekel pedig ezt vallja: Freud állítása lehetetlenség, mert ez a darwinista gondolat azt jelenti, hogy egy zöldbabot addig „abriktolok”, mígnem zöldborsóvá lesz. Ilyen nincs! Ez nem létezik! Ha animális, ösztönös lényként születünk a világra, nonszensz, hogy utána szociális lényekké váljunk, ez a váltás elképzelhetetlen. Stekel azt állítja Freud animális libidóteóriájával szemben, hogy az ember olyan összetett libidóval születik, melynek energiái alkalmassá teszik őt, hogy az adott életkeretein átlátva, arra a fejlődési útra léphessen, melyen az „emberiség gyermekeként” is objektiválhatja magát, a közösség és a saját örömére, mert ehhez a képességei születetten (immanensen, sui generis) meg vannak benne.
Groddeck ezt írja: Ha ember születik, akkor evidens, hogy ember született és nem kutya, vagy macska. Az ember, emberlibidóval születik. Stekel tovább fejti Grodek elméletét és kijelenti: ennek az immanens belső hajtóerőnek, tehát a „libidónak” négy arca van, amiknek szimbolikus neveket is adott:
– a „szépre-jóra törekvő – az isteni„,
– a „kötődést (kathexist) kereső – gengi”
– az „életéért fennmaradni akaró – animális„, (melyről Freud beszélt)
– és a „saját fejlődését, önmaga meghaladását biztosító – ördögi„.
A libidó négy arculata kiegészíti egymást: a „szépre, jóra törekvő” késztetés, az emberiséget előre vivő, az életet és a mások életét is igenlő teremtő erő az emberben, ami társulások nélkül nem teljesedhet ki. Ahhoz, hogy társulni tudjon, léteznie kell. A biológiai fennmaradáshoz elengedhetetlen, hogy egyen, igyon, aludjon, mert elsődleges életfeltétel. Gondoljunk csak bele, micsoda „drive”, (hajtóerő) például az ennivaló biztosítása. Eközben érhetjük tetten és foghatjuk fel tapasztalati szinten is a libidónak az „életéért fennmaradni akaró – animális” energiáit. A humán létezés etikai értelme a fejlődés. Ahhoz, hogy az ember továbbléphessen a környezetén, így önmagán is, ahhoz az említett szakaszokon túl kell jutnia. Ezt a folyamatot segíti a „saját fejlődését, önmaga meghaladását biztosító – ördögi” a libidóban! A továbblépés önrálátással lehetséges. Tehát, amikor az egyén megtanul rálátni a saját kapcsolataiban való működésére az életében.
Miért ördögi az egyik libidórész neve?
Stekel szimbolikus elnevezései már zavaróak napjainkra: na de gondoljuk végig, hogy mikor születtek! A XIX. század végén, és a XX. század elején. Akkor érthetőek voltak ezek a fogalmak, melyek napjainkra jelentésükben módosultak: ma már egy másfajta szimbolikában élünk.
A libidórész „ördögi” jelzője nem a destruktív bibliai ördögképre utal, (Sátán) amely Isten és az ember ellenségeként negatívan, abszolút a Gonosz fejedelmeként él a köztudatban, hanem egy másik ördögi minőségre, Luciferre. Isten csak egy, ördög viszont több is létezik a zsidó, a keresztény és a muzulmán vallásban, akik között viszont nem csak ártó, hanem jótevő, istenként tisztelt, vagy pozitív megítélésű is van. Az ördögök a megnyilvánulásaikról kapták a neveiket a különböző kultúrákban: olvashatunk róluk például a Koránban és a Bibliában is. Néhányuk neve: Belzebub, Beliál, Samael, Mefiszto, Daimon, Azazel, Diabolosz, satöbbi – Lucifer bibliai alak, Isten bukott angyala, a neve Fényhozót jelent. A Mindenhatóval polemizál, amikor fő tevékenységeként azért kísérti meg az embereket, hogy Isten iránti feltétlen odaadásukat próbára tegye (például: Jób könyve).
Tehát a libidórészek, vagyis az egységes belső energia, a környezettel (perisztázis) való viszonyában fejlődik. Stekel alapgondolata, hogy ezt az energetikai bázist, a velünk született fejlődni akarást, a környezet hogyan erősíti, vagy mennyire terheli, gátolja. A fejlődéshez nélkülözhetetlen, hogy ne sérüljön súlyosan és korrigálhatatlanul az egyén a belső etikai „iránytűje”. Az életelakadások alapja, hogy az egyén beleragad valamilyen helyzetbe, valami múltból jövő kód (például megfelelés) miatt, és azt ismétli folytonosan ahelyett, hogy szabad akaratától vezérelten változtasson, magyarázatként pedig ne mást okoljon. Stekel morális elakadásnak hívja ezt. Ezért fogalmaz úgy, hogy a „tünet a hiányzó morált pótolja”. Ha ezen elkezdünk gondolkodni, akkor érthető, hogy mi a különbség aközött, hogy szocializálunk, vagy humanizálunk egy életen át.
Szinetár Ernő, (Szinetár Ernő, 1902-1996 aktív-analitikus pszichoterapeuta, Magyarország első pszichoterápiás intézetének megalapítója) azt mondja, hogy a szocializáció önmagában „lepotyoghat” az emberről, ha nem történik meg időközben a humanizáció, vagyis a megszületett gyermekben nem tudatosul, hogy ő egyben az „emberiség fia és lánya” is. Tehát, rendelkezik az alkotóereje felelősségével önmaga és a másik vonatkozásban is. Ez a humanizáció. Ez pedig morális kérdés. A szocializáció kívülről jövő elégedettség, a humanizáció a belső, a velünk született belső erő, amit a környezet vagy támogat, vagy elnyom.
Aktív-analitikusként mi a feladata?
Az aktív analízis a kötődés és morál testvériségét, egymás kölcsönösen nélkülözhetetlen feltételeként, azaz egységként kezeli. A pszichoterápia alapja és lényege, hogy a morális belső fejlődésű útra, vagyis a „szabadság – öröm – felelősség” útjára terelje át az egyént, vagy adjon lehetőséget hozzá. Tehát a kérdés az, hogy az ember bezárja-e a magát a szűk környezetébe, vagy kultúrája tágításával rálát önmagára és a saját útjára lép. A fejlődési törekvést, a libidót megszüntetni nem lehet, csak elnyomorítani. A pszichoterápia lényege, hogy ebből az elnyomorodásból hogyan lehet a páciens születetten hozott energiáját valójában a saját örömére és mások gyönyörűségére felszabadítani. A humanizáció az aktív-analitikus terápia abszolút célja.
Hogyan fogják fel a libidót a különböző kultúrákban?
A kultúrák (akár a totem, a keleti, vagy a keresztény) alapvetően az ember animális lényét szabályozzák, mert ehhez kötik a transzcendens világhoz való közeledésüket: mit, mikor eszel, kivel, mikor és mennyit szeretkezel, mintha ez lenne a fő morális kérdés az életben, holott az ember nem tud többet enni és többet szeretkezni, mint amennyire szüksége van. Tehát a vallási kultúrák az embert animális lényként kezelik, és a szocializációs szabályok ennek mentén válnak morállá. Paradoxon, mert ezek a szabályok olyan dolgokra vonatkoznak, melyek eleve önmagukat regulálják. (mennyit eszel, vagy szeretkezel) Ez az érdekes benne. A nevelés szocializációs oldalát erősítik a kultúrák, a humanizációs oldalát pedig elhanyagolják, mert nincs hozzá eszköztáruk. Pedig az ember, a belső késztetésénél fogva objektiválni akarja önmagát a benne szunnyadó alkotó kapcsán, azaz haladni, fejlődni szeretne, hogy megvalósíthassa az álmait. A gyermek törekvési, azaz megismerési kedve (energiája) le sem írható. A libidót akadályozni, megkötni lehet, de attól még képes azt felismerni, és fejlődni akarásánál fogva dönthet, hogy változtat-e rajta. Teljesen mindegy, hogy a totem, a keresztény kultúrát, vagy a szexforradalmat nézzük, gyakorlatilag a közerkölcs állandóan az animális lét körül „matat”. Mintha az ember libidóját tekintve csak biológiai lény lenne. Hát az ember nem biológiai lény csupán! Az embernek emberi és nem állati libidója van!
A kultúra hogyan tudja közvetíteni a humanizációt?
A katolicizmusban a hét főbűn magyarázata lép ki egyedül az ember animális megközelítéséből, mert pontosan ragadja meg a humanizáció lényegét: hogyan válik a szépből kényelem, a továbblépés helyett bent ragadás, fogolylét (például lustaság, lelki restség. A hét főbűn: kevélység, fösvénység, bujaság, irigység, torkosság, harag, és a jóra való restség.) Elfelejtettük, hogy érdemes erről gondolkodni és beszélni, mert a libidót a főbűnökhöz köthető emóciók mozgatják, másik szempontból pedig gondolatot, szellemiséget közvetít. Ez a szellemi erő az emberben. A szellem, vagy a gondolat kifejezése szavakhoz kötött. Ezért fontos a pszichoterápiában, hogy meglegyen a felek szókészlete ahhoz, hogy a terapeuta felismertesse páciensével a libidója képességeit, de ezt csak a szavakon keresztül teheti. A szó teremtő erejét mozdítja meg, mert humanizációról van szó. Az írók mérhetetlen felelőssége, hogy önrálátásra juttassa az olvasót, és rádöbbentse a saját belső energiájára. Ezért fontos a kultúra közvetítése és azon belül, a szó teremtő ereje, mert a szó, nem csak szó, hanem emóció. Az emóció pedig mozgatja a libidót, azaz a késztetést. Ezt a filozófia-rendszert rengeteg szépirodalommal, filmmel kell szemléltetni, mert az író, a művész, a pszichológus, a filozófus is ugyanarról beszél: mi teszi az embert kiemelkedővé és fontossá az életben. Az ember nem az élővilág csúcsragadozója, mert ha így lenne, akkor a libidója négy arculatának csak az animális oldala nyilvánulna meg. Az embernek a humanizáció értelmében mindent meg kell tennie azért, hogy felismerje a szabadságát és morális felelősségét maga és a többiek vonatkozásában is, mert akkor nem csúcsragadozó, hanem az élet teremtője és egyben szolgája. Ez nagy különbség. A „csúcsragadozó” szó szimbolikus. Például a cápa mindent megeszik, mindegy, hogy utána meg tudja-e emészteni, vagy sem, a lényeg, hogy megszerezte, bevette, birtokolja. Ha az ember csúcsragadozó lenne, akkor szimbolikusan ugyanúgy, mint a mesebeli Kis Gömböc értelmetlenül mindent bekebelezne, ami az útjába kerül. A mesék üzeneteit csak le kell tudni fordítani, mert a tanításaik arról szólnak, hogy a libidó animális oldalának csak az egyik része működik a főszereplőben: az orális bekebelezés, az önös érdek, nem az adás képessége, mint humanizáció, ahol megjelenik a másikhoz való felelősség is.
Nyilvánvaló, hogy ez a dilemma ott feszül az emberiség történetében kezdetektől fogva, ezért kell azoknak, akik ezen a szinten megragadtak, előrevivő feleletet adni a filozófiai, művészeti, és pszichológiai irányzatoknak. Ezek az irányzatok alapvetően csak a társadalmi munkamegosztással szakadtak szét, valamikor együvé tartoztak. Szophoklész drámában írta meg filozófiáját, nem filozófiai művet írt és külön egy drámát. Az egzisztencialistáknál ez tér vissza a XX. században: ők is drámákat írnak, melyekben jót és rosszat viszonyaiban láttatva, az ember morális felelősségéről kezdenek el gondolkodni. Descartes filozófiája (dualizmus) áthatja gondolkodásunkat. Ezért nehéz integrálni, hogy „egységről” beszélünk.
Mondana néhány példát a libidó „kötődést kereső – gengi”oldaláról?
„Egyedül nem megy” – mindenki tudja: ez a mélyen beivódott evolúciós genetikai információ a libidó, kötődést kereső tulajdonsága. Az ember azért lesz tagja egy teamnek, mert egy gondolkodási rendszernek, cselekvési sornak, a jobbító szándékának, tehát az öndeterminizmusából fakadó adási kedve, vagyis saját döntése alapján tartozik egy-egy emberi csoportba. Azt adja, hogy öröme legyen a másiknak belőle. Nem azt lesi, hogy ki az, aki megdicséri. Tehát a gyerekmorálból – a jó vagyok valakinek, elégedett velem valaki, én vagyok apuka szemefénye, anyuka csillagocskája – ki kell tudni lépni afelé, hogy azért vagyok egy team tagja, mert jót akarok a másiknak és tudom, hogy ez jó nekem is. Ez a felnőtt-érettség kritériuma. A „megfelelés” egy másfajta viszonyulás az élethez, mert az egyén a kötődéseiben függő, egy külső elismerés (dicséret) érdekében. Elakadt a fejlődésében, mert nem ismerte még fel saját döntési szabadságát és nem vállal felelősséget a tetteiért. Stekel azért hívja ezt morális elakadásnak, mert humán értelemben morális felelősségünk, hogy fejlődjünk. Állítom ma már, hogy az emberi libidóban meglévő morális késztetés, (törekvés a megismerésre) és a társadalmi szabályok között van egy szakadék.
Nem lehet elvárni, hogy a külvilágnak olyan etikai parancsai, vagy rendeletei legyenek, melyek egybeesnek az egyén belső küldetésével. Az életcél megvalósítása korlátok között a szabadság. A hasadékot a külvilág szabályai és a belső törekvés között át kell tudni ívelni. Ezt valaki egy autonóm morállal teheti, de ez nem jelenti azt, hogy a heteronóm morált ne alkalmazza. Tehát tudja, mi az életcélja, tudja, hogy a szabályokat figyelembe véve ezt hogyan érheti el a többiekkel együttműködve. Ennek saját akarata szerint aláveti magát. Ez az egyén szabadsága és fejlődése érdekében a morális felelőssége.
Morális lényekként, azaz jónak születtünk?
Izgalmas téma, amiről beszélünk, mert ha elfogadjuk a kanti filozófián álló stekeli libidóteóriát, az aktív-analízis alapját és az emberben folyamatosan jelenlévő belső etikai érzék fontosságát, akkor ez azt is jelenti, hogy az emberbe nem belenevelik a morált, hanem hozott morális késztetései vannak. Tehát a „morális én” a libidó egyik jellemzője, amely az életcél megvalósításához szükséges heteronóm, autonóm váltásnak mind a két aspektusával rendelkezik. Ezt születetten tudjuk! Tehát egy pici gyereknek is van morális érzéke, mert nem bele nevelik, hanem eleve „van” neki. Óriási különbség! Ezért sérülhet a gyermek a szocializációs folyamat során, mert a hozott morálja áll szemben a világ olyan merev, rigid etikai szabályaival, amelyek megfellebbezhetetlenül a legfőbb jót képviselik, illetve követelik. Tehát megverik a gyereket, mert cukrot lopott, vagy a másiktól akármit, és senki nem kérdezi meg tőle, hogy valójában kíváncsi volt-e, (törekvés a megismerésre) csak nem mert kérni, mert esetleg többször megszégyenítették mondván például, hogy „ne koldulj!”. A gyermek sérül ilyenkor. Miért is? Mert a megfellebbezhetetlen legfőbb jó és az elkerülendő legfőbb rossz letéteményesévé avanzsálja magát etikai elvárásaival a társadalom – és amint ezt felismertük, megint ugyanott tartunk: a világ etikai normái csak az animális létet szabályozzák. Sajnos szocializáljuk a gyereket és nem humanizáljuk, pedig a humanizáció az emberiség legfőbb sajátja. Ez a trauma tulajdonképpen, mert a libidóban hozott morálra, tehát a fejlődési igényre, a megismerési kedvre, a kíváncsiságra, azaz a humanizációra gyakorlatilag nem tudunk odafigyelni a gyermek nevelésében, mert a világ el van foglalva ősidőktől kezdve, az emberben lévő animális erők mérhetetlenül felesleges szabályozásával.
forrás: Láng Judit – Népszava.hu
*****
C. Molnár Emma 1946-ban született. Pályáját általános iskolai tanárként kezdte, majd 1973 és 1989 között a Fővárosi Pszichoterápiás Módszertani Központban volt tudományos főmunkatárs.
1989 és 1998 között egyetemi adjunktus, majd 1998 és 2008 között egyetemi docens a Semmelweis Orvostudományi Egyetem I. Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikáján. Több felsőoktatási intézményben is oktatott.
Szakmai életében klinikai szakpszichológus, aktív-analitikus pszichoterapeuta, szupervizor volt, speciális szakterületét a szülészet-nőgyógyászat pszichológiája területén találta meg – közölte az egyesület, amelynek C. Molnár Emma alapító tagja, tanulmányi elnöke volt, utóbbi szerepében sok szakember képzéséért felelt.
A közéletben televíziós szerepléseivel, előadásaival, tanácsadói munkájával és könyveivel vált ismertté. Legismertebb munkái közé tartozik A nő ezer arca, de több előadása is megjelent nyomtatásban a párkapcsolatokról. Több tudományos publikációt is jegyzett például a terhesség, az anyaság, az anya és a magzat között kommunikáció témakörében.
