Történelmi léptékkel mérve nem is olyan régen, mikor még magam is a világnak ahhoz a részéhez tartoztam, kik majd megöröklik a fent említett Földet, azzal a komoly kényszerképzettel keltem és feküdtem, hogy a felnőttek okosak, és a világ az ő remek tudásuknak köszönhetően egyre csak halad előre. Hogy ez az előre merre is mutat, és mi van az előre végén, ezek a kérdések még csak föl sem merültek bennem.
Most, hogy saját időszámításom szerint már jó ideje én is a világnak ahhoz a részhez tartozom, akik majd lökik előre, amit majd hátrahagyunk, csöppet sincs ilyen nagy bizalom bennem. Ám a „ki mit szeretne átadni” kérdése egyre többet foglalkoztat. Mert hát miért is születünk ide annyian erre a Földre, ha nem azért, hogy mindenki tegyen hozzá valami újat ehhez a remek emberi léthez. Új gondolatokat, új szempontokat, új látásmódot, és ennek megfelelő produktumokat.
Azon elmélkedtem éppen, hogyan és mit szeretnék én átörökíteni a gyerekeimnek. Számba veszem, milyen eszméket, gondolatokat, érzéseket, vidám és szomorú perceket, érintéseket és hangokat akarok nekik átadni ahhoz, hogy azokat szépen átélve, átérezve és átgondolva, kiszelektálva és kiegészítve önmaguk részévé tudják tenni. Mert én is ezt kaptam örökségül, és ezt szeretném továbbörökíteni is. És amint magamba merülve ezen elmélkedtem, fölhívott egy barátom, és elmondta, hogy Ő milyen szerencsés ezen a Földön: „Körülvesz engem egy halom ember, akit szerethetek”, – mondta. És akkor arra gondoltam, hogy nem kell nekem egyszerre megoldanom ezt az örökség kérdést. Elég, ha minden nap teszünk egy gondolatot a közös csomagba. És aztán hagyjuk, hogy ki-ki válogasson belőle, és játsszon vele kedve szerint. Mert ez a gondolat, amit én kaptam tegnap ajándékba, már a közösben van. És bárki használhatja jókedve szerint.
