C. Molnár Emma klinikai szakpszichológus, aktív-analitikus terapeuta 2016-ban hunyt el 70 évesen. Láng Judit író, újságíró 2010-ben készített vele való beszélgetés-sorozatát az emlékének ajánlva tesszük közzé, amelyekben érdekesen és részletesen fejti ki az ismert pszichológusnő a nézeteit a libidóról, a gyermeknevelés rejtelmeiről, függőségről, szabadságról, humanizációról, és a lét értelméről általában.
„Nem csak a szüleink, hanem az emberiség gyermekei is vagyunk. Ezért morális feladatunk megtalálni azt az életcélt, mely útján az akadályok ellenére örömmel járunk, hisz szabadon dönthettünk, mivé válunk. Felnőttként ne csak a szüleinket másoljuk, hanem szabadságunk okán használjuk a kreativitásunkat, és tegyünk hozzá valamit mi is a világ haladásához.” (C. Molnár Emma )
– Ha gyermek születik, a szülei azonnal értesítik a szűkebb és tágabb környezetet. Mi a történelmi eredete ennek?
Ez a gesztus az ókori latinoktól ered, amikor az apa fölemelte és megmutatta a gyerekét a közösség előtt, jelezve, hogy elismeri sajátjának és egyúttal tudatja azt is, hogy az újszülött az emberiség új tagja, mert az emberiség lányaként, vagy fiaként is születik egy ember. Az, hogy hogyan éli le az életét, abban a döntései és az ezért vállalt felelőssége játszik majd közre. Halála után ugyanúgy értesítik a közösséget.
Ha az ember csak a családi hagyományokhoz ragaszkodik, akkor egy csökkentett térben éli le az életét ahhoz képest, mint ahol lehetne. Ez fontos a haladás szempontjából, mert napjainkban általános a nosztalgia az iránt, hogy milyen jó volt a régi világban élni. Ez röghöz kötöttség, mert ha ez így lenne, akkor az ember ma is a barlang előtt ülne, és még mindig nyers húst enne.
A közösségnek ebben az értelemben mindig voltak olyan deviáns tagjai, akik megértették, hogy fejlődni kell. Úgy valósították meg magukat, hogy közben előre is vitték a közösséget. Tehát, valamilyen életcél érdekében vállalták az életutat. Ma már nem barlangban élünk, ma már a Holdat ostromoljuk.
Fejlődés csak akkor lehetséges, ha az egyén nem hirdeti tradícióként, hogy „az anyám is, meg az apám is így tette”, hanem a haladás szellemében ezeken a gyökereken tovább lép. Ez szabadság és egyben teher is. Az ember küldetése, hogy a haladás érdekében felelősen éljen a szabadságával és a tetteit fordítsa jóra.
– Mit is jelent ez?
– Nagyon is meghatározza az ember lehetőségeit például a korszellem, a család, vagy a neme. Egyáltalán nem lényegtelen, hogy férfiként, vagy nőként született-e valaki, mert más-más a szerep azokban a szövetségi mintázatokban, amelyekben férfiakkal és nőkkel kell majd együtt dolgoznia. Tehát a szabad akaratából választott cél érdekében elköteleződnie. Fiatal felnőttként lesz elég érett ahhoz, hogy megértse a szabadságát, ekkor válik le a családról. Ha megfelelő kritikával tudja kezelni a saját világát, tehát a korszellemet, a kultúrát, amiben él, azt a családi mintázatot, amelyben felnevelkedett, akkor önálló lesz, különben másolni fogja a szüleit. Erre mondtam, hogy a barlangnál ülnénk a mai napig is, ha nem lennének olyanok, akik változtatni, haladni szeretnének.
Az elköteleződés és a szabad akarat határán való billegés szükséges és egészséges ahhoz, hogy a családja és a közösség érdekében szabadon tudja megvalósítani magát valaki. A szabadság, ezért morális kategória. Tehát, az életcélunk érdekében szabadon hozunk döntéseket. Hívja ezt a pszichológia identitásnak, elkötelezettségnek, kötődésnek, sok minden neve van, de azt gondolom, hogy az emberrel vele születik (sui generis) az a késztetés, hogy megvalósítsa magát. Így lesz belőle, mondjuk színész, újságíró, pszichológus, vagy kazánkovács.
Ha a fiatal felnőttben tudatosul, hogy szabad döntéseket hozhat, vagyis autonóm lesz, akkor fölfedezi a kora kérdéseit, kihívásait, melyekre feleleteket próbál adni. Ha ezt az elmélkedést és útkeresést ember komolyan venné, akkor nem lenne olyan, aki óriási individuumként gondolna magára. Ez az autonómia negatív oldala. Az autonómia arra való, hogy az egyén olyan társakat keressen, akiket hasonló kérdések foglalkoztatnak. Hiszen egyedül nem megy. Lehet egy narcisztikus öntetszelgésben elszigetelődve élni, vagy pedig egy örömelvű áttételes szövetségi rendszerben a többiekkel. Az együttműködés és a szövetségkeresés a haladás szempontjából fontosabb dolog. Ezért morális kérdés.
– Milyen kapcsolati formák vannak?
– Az ember alapvetően osztozik a világgal annak részeként, ezért szemléltetésül kémiai példákat mondok. Összetartozni lehet az adszorpciós kötéshez hasonlóan, vagyis az egyik ember másikkal egész egyszerűen összecuppan úgy, mint a higanycseppek. Ez védelmi igényt jelent a társulók között, viszont így minőségi változás nem történik az életükben, csak a felszíni terjedelem lesz nagyobb a külvilággal szemben. A probléma, hogy bármilyen apró változástól ugyanúgy szétesnek majd két kis higanycseppé és akkor megint egy higanycseppet fog keresni, akivel összeolvadhat egy védelmi igény okán. Van egy sokkal fontosabb kapcsolati forma: a kovalens kötés. Ez egy mély és erős szövetségi kötés. Például a H2O (a víz képlete), melynek elemei megtartják ugyan saját arculatukat, de kapcsolódva létrehoznak valami újat. Olyan szövetségi kötés ez, amely az összetartozást és az autonómia határát ugyancsak megjeleníti.
A határkérdésekről beszélünk, mert az autonómia és a kötődés határterületén létező az ember. Mérhetetlenül fontosnak tartom, hogy a határ mindkét oldalát megismerjük és fölfogjuk. Ezt hívom én rálátásnak tulajdonképpen, amikor arról beszélek, hogy az ember önrálátása fontosabb, mint az önismerete. Hogyha rálát és elfogadja működésének kettős arculatát, akkor tudja magát az ember úton lévőnek érezni és tartani.
– Mi akadályozhatja még az önmegvalósítást?
– Aktív-analitikusként állítom, hogy az egyénnel vele születik az önmegvalósítás igénye. Ez mindenkiben ott van. Ezért az ember a belső etikai érzéke alapján morális lény. Ennek a megélése a megélt szabadságtól (döntés, cselekvés és az abból fakadó tapasztalati tanulás folyamatától) függ. A gondozó jelenléte nélkül agresszív lehet a gyerek, vagy később a felnőtt. Van ahol a biztonságos kötődés hiányában tárgyakkal elégítik ki a gyermeket, ezekben az esetekben pont ez az ösztönös etikai érzék sérül.
Egyszer kiszámoltam, hogy egy csecsemő általános iskolás koráig tizenhét és ötven közötti alkalommal kerülhet felnőttel kötődésbe a beiskolázásáig, miközben a gyermek alap biztonságérzése kielégítetlen marad, mert a szülei például nem érnek rá. Van bébiszittere, majd másik bébiszittere, bébi úsztatója, angoltanára, zeneoviban zenepedagógusa, sport edzője, fejlesztő pedagógusa(i), nem sorolom. A gyerek a kötődés okán teljesít. Ennyit nem bír el egy gyerek. Tehát előbb-utóbb megtanulja, hogy kötődni veszélyes, mert a vesztés okán fájdalommal jár. Akkor már jobbak a tárgyak, mert azokat akkor veszi elő és dobja el, amikor neki erre „szottyan kedve”. És különböző elektronikus kütyükkel foglalja el magát, miközben az anya, apa, nagyszülők, vagyis a közvetlen környezete valószínűleg azt sem kérdezik meg tőle, hogy „nevettél-e ma az oviban, megbántott-e ma a barátod, te bántottál-e meg valakit akaratodon kívül?” Tehát, nem tesznek föl kapcsolati kérdéseket.
A születéstől a felnőtté válásig különböző életszakaszokon át ápolni kell az alapkapcsolat biztonsághálóján keresztül a kötődést, mert így fejlődik a gyermek. Ez a feladat súly, de öröm is egyben. Lehet, hogy könnyebb az ápolási feladatokra helyezni a hangsúlyt: van koszt, kvártély, elektromos kütyütömeg. Azaz tárgykapcsolatokat garantálnak. Később a világ örömmel való megismerése helyett a teljesítmény és a siker lesz a központi kérdés.
Margaret Meed a ’40-es évek végén már írt arról, hogy a társadalom nőtagjai között lesznek majd olyanok, akik a család és gyereknevelésben látják a saját kibontakozásukat, akik majd jó kötődésben tudják tartani a gyerekeiket, lesznek olyan nők, akik a karrierjükben találják meg a kompetenciájukat. Szerintem a gyerekkel való kapcsolatot, mint a társadalmi érettség kritériumát jeleníti meg még mindig a társadalom, vagyis aki nem akar gyereket az „elfajzott”. Tehát, a társadalom ebben az értelemben nem támogatja, hogy a saját utunkat járjuk, mert kötelező köröket ír elő. Az élet megkívánja, hogy örömünket leljük benne. Sorsunk a döntéseinken múlik, de nem mindegy, hogy ezeket a szabad akaratunkból hozzunk-e, vagy a felelősséget áthárítva ennek ódiumát valaki másra testáljuk. Ne féljünk a változástól, mert a haladást képviseli, azaz egyéni és közösségi fejlődésünk tekintetében mindenképpen jót hoz.
*
forrás: Népszava.hu
