„Nincs ilyen, hogy vakok világa… Ugyanabban a világban élünk mindannyian, legfeljebb különböző stratégiai megoldásokat kell, hogy találjunk a különféle problémákra,” – vallja Susovich Erika, a Vakok és Gyengénlátók Közép-magyarországi Regionális Egyesületének közösségfejlesztő mentora, Erről azon az érzékenyítő programon volt szó, melyet december 12-én tartottak a Sztehlo Gábor Gimnáziumban. E tanítás nélküli munkanapon az iskola diákjai több szekcióban ismerhették meg a különböző kirekesztettségben élő csoportok, például a romák vagy akár a hajléktalanságban helyzetét, találkozhattak a Holocaust túlélőjével is, illetve megismerhették a különböző fogyatékossággal élők mindennapi problémáit, élethelyzetét is.
A látássérült emberek mindennapi életét bemutató szekció két tanteremben zajlott.
Az egyikben Susovich Erika és Miks Csaba különböző játékos feladatokkal szemléltették a látássérültek számára nem is oly egyszerű, egyébként hétköznapi, alapvető szituációkat, mint például a különböző pénzérmék, illetve papírpénzek felismerését, különféle háztartási cikkek, fűszerek, teák, kávé illatok alapján történő felismerését, vagy épp egy pohár víz kitöltését egy kancsóból történő. Valamennyi önként vállalkozó bekötött szemmel vett részt a helyzetgyakorlatokban. A programok reggel nyolctól délig tartottak, s ez alatt több osztály és csoport vett részt a programokon. Valamennyi diák rendkívül nagy intelligenciáról, nyitottságról, érdeklődésről tett tanúbizonyságot. Sokat és jókat kérdeztek. Egyikük megkérdezte például, hogy szoktak-e a látássérültek filmet nézni. Susovich Erika, aki audionarrációval is foglalkozik, festményeket és filmeket is narrál baráti körben, mint gyakorlott narrátor tudott mesélni erről. Én pedig, mint szintén látássérült ember, egy korábbi, a Pesti Magyar Színházban szerzett élményemet osztottam meg a diákokkal, hiszen egy színházi előadást a filmekhez hasonlóan ugyanúgy lehet narrálni, s ez által a látássérültek jobban képesek befogadni azt.
Egy másik tanteremben Plank László, vakvezető kutyával közlekedő sorstársunk, tartott előadást az érdeklődő diákoknak. Lacit természetesen Dömper nevű labrador retriever kutyája is elkísérte. Mint Laci elmondta, egy vak ember legnehezebb mindennapi dolga a közlekedés. Fontosnak tartja, hogy „Ne feltűnősködjünk a vakok között, hanem vegyüljünk el az emberek között.” Fontosnak tartja kiemelni, hogy a vakvezető kutyásoknak először kötelezettségeik vannak, aztán jogaik. Elmondása szerint Magyarországon 150 vakvezető kutya szolgál, ezért az emberek ritkán találkoznak kutyával közlekedő vak emberrel. Laci, aki aliglátó, arról is beszélt, hogy az emberek ezt a problémát nem annyira ismerik, mert leginkább kétféle kategóriát fogadnak el: vak (nem látó) vagy látó. A „világtalan” kifejezést, mint érintettek, nem szeretjük. Régen ez a fény, a világosság hiányát jelentő szóhasználat volt, s mi jobban szeretjük a „vak” vagy „nem látó” kifejezéseket. Ahogy Laci fogalmazott: a vakság nem szégyen. Laci a kutyájával való kapcsolatban fontosnak tartja a közös munkát. Mivel a kutya bármennyire is intelligens, ne felejtsük el, hogy ő egy állat, aki egy 4-5 éves gyermek szintjén van. Vagyis nem buta, ahogy egy 4-5 éves kisgyermek sem az, ám csak azt teszi, amire gazdája kéri. Példaként említette a közlekedési lámpás kereszteződéseknél történő átkelést. Mivel a kutyák nem látnak színeket, – legalábbis az etológiai vizsgálatok azt bizonyítják, hogy legfeljebb a kéket, a sárgát ismerik fel -, s alapvetően csak fekete-fehér tartományban látnak, így bár messziről tűnhet úgy egy külső szemlélő számára, hogy a vak ember elindul a zöld jelzésre a kutyája segítségével, ám ez így nem igaz. A kutya csak parancsszóra indul el, ha a gazdája kéri, miután tudomására jutott, hogy a lámpa zöldre váltott. Jó tudnunk, hogy a vakvezető kutya nehéz és felelősségteljes munkát végez, amely idegrendszere számára viszonylag megterhelő, ezért fontos, hogy munka közben ne zavarjuk, ne simogassuk, és ne etessük.
Laci előadását követően az érdeklődők megsimogathatták Dömpert, aki rendre hanyatt vágta magát, időnként pedig pacsival és puszival viszonozta a fiatalok közeledését.
Megkértem három diákot – Dódity Noémit, Szűcs Alexandrát és Both Gergelyt -, hogy meséljenek az élményeikről.
Noémi szerint nehéz lehet vakon élni, és elsajátítani dolgokat. Ő például a pénzfelismerő feladatban való részvétel után már fel tudja ismerni az aprópénzt, ám a papírpénzzel már problémája volt, hiszen azok egyformasága miatt nehéz, illetve teljesen vakon egyáltalán nem lehet megkülönböztetni azokat. Gergő különböző dolgok illatát ismerte fel bekötött szemmel. Első ilyen volt a kávé, amelynek illatáról arra asszociált, ahogy édesapja reggelenként a kávéfőző hangjával ébreszti fel. Mint mondta, csak arra koncentrált, mi lehetett az illat, de nem próbálta vizuálisan elképzelni. Alexandra mesélt egy korábbi élményéről, amikor segített egy látássérült embernek, aki elmondta neki, hogyan tud jól segíteni. Gergő is volt már hasonló szituációban, amikor is egy buszra történő felszállásban segített vak utazótársának.
Vicziánné Salla Ildikó intézményvezető az iskola jelenlegi névadójáról és történetéről mesélt. 2011-ben a Magyarországi Evangélikus Egyház úgy döntött, hogy a XVIII. kerületben is létesít oktatási intézményt. A II. világháború előtt mintegy 200 oktatási intézményt tartottak fenn, majd az államosítás során ezeket elvették tőlük. 2011-ben az egyébként 1936-ban alapított, és azóta ugyanabban az épületben működő gimnázium mellé egy óvoda és általános iskola is létesült, így ma egyesített intézményként működnek. A gimnázium 1945-től polgári gimnáziumként, később Steimetz Miklós, majd Hunyadi Mátyás Gimnáziumként működött. Az Igazgató asszony azt is elmondta, hogy a jelenlegi névadó, Sztehlo Gábor szerzetes nevét sajnos kevesen ismerik, pedig a II. világháborúban sok, főképp árva és zsidó gyermekek életét mentette meg.
A gimnáziumban az ideihez hasonló érzékenyítő napot minden évben rendeznek, az esemény fő szervezője Baglyos Natália, aki az érdekképviseleti szervezetekkel szoros kapcsolatot, együttműködést tart fenn.
