A magyar iskolahelyzet izgat erősen, mert nem jól működik: nem azt adja, amit kellene. Mikor már azt hiszed, hogy nem tud rosszabb lenni, akkor újra és újra bebizonyítja, hogy de, tud. Hogy még mindig van lejjebb. Murinai Angéla véleménye.
Morvai Krisztina videója késztetett konkrétan gondolkodásra, ami véletlenül került elém a Youtube-on a minap. Három-négy éve készült, be sem linkelem, annyira felháborítónak tartom. Arról szól, hogy a nő csinált egy rövidfilmet arról, mi van a cigánytelepeken. Kiment a szélre, elkapott néhány fiatal férfit és elkezdte őket az ott folyó életről és mindenfélékről kérdezgetni. Célzottan úgy, mintha komolyan érdekelné a sorsuk. Ez volt a csali, hogy a bizalmukba férkőzzön. Az emberek elhitték, hogy jó szándékkal jött, nem küldték el, hanem felelgettek neki a maguk tudása szerint: hm, amolyan kinevethető ostobaságokat, annyit és úgy, ami kitelik az iskolázatlan, ám de lelkes emberektől.
Nyilvánvalóan azt sugallta a videó, hogy na, tessék, emberek, nézzétek, kiket akartok ti a társadalom részévé tenni, hát ez aztán annyira szánalmas, hogy csak nevetni lehet rajta.
Tudom persze, hogy Morvai Krisztina egy szélsőjobb érzelmű parlamenti képviselő, (Jobbik pártból néhány hónapja átnyergelt a Fideszbe) nem újdonság ez a bújtatott, manipulatív viselkedés, amivel bűnbakot gyárt és szítja a társadalmi ellentéteket.
Ment tehát a forgatás, a fiúk pedig bátran és bizalommal elmondták: nagyon zavarja őket, hogy a telepen rendbontások vannak, és kellene egy őrjárat, de legyen inkább közülük való, mert ők mégis csak jobban tudják, hogy miképpen mennek itt a dolgok. Azt is elmondták, hogy a kanális, ami mellettük folyik, annyira elhanyagolt, hogy ha valaki beleesne a vízbe és megfulladna, még csak észre sem vennék a testét. Ez pedig így nincsen rendjén. Ilyesmiket mondtak. Ez eddig nevetséges?
Ami nekem leginkább szöget ütött a fejembe az volt, amikor azt kérték, hogy szeretnének a telepre egy konditermet, ahol majd jól kigyúrják magukat, hogy olyanok legyenek, mint Schwarzenegger. Tudod, sikeresek.
Ez azért különösen figyelemre méltó, mert az iskolában is azt mondják a gyerekek a jóhangú társaiknak, hogy el kellene menniük az X faktorba. Ez nekem azt jelzi, hogy fogalmuk sincs arról, hogy a gyúráson és az X faktoron kívül mivel lehet még sikeres az ember.
X-faktor 2016
Olyan is volt már, hogy egyikük döbbenten vette tudomásul, hogy nem szórakozásból vergődök köztük minden nap, hanem ez a munkám. És olyan is, hogy azt mondtam egy kislánynak, hogy annyi ésszel, ami neki van, bármi lehet belőle -, akár tanár, ügyvéd, orvos, vagy bíró. Ő meg csak nézett, majd megszólalt:
– Hát fogalmam sincs, mi lehetnék.
Az is eszembe jut időnként, milyen volt, amikor ősszel kirándulni vittem a gyerekeket, és egy részüknek az is élmény volt, hogy tízemeletes házakat láthatott. Hogy abban emberek élnek, végképp letaglózta őket.
Néha megdöbbenek, mennyit láthatnak ők a világból. A szerepjátékokban a lányok vagy terhesek, vagy a család kiszolgálásán ügyködnek, a férfiak vagy nem csinálnak semmit, vagy isznak. Hát bocs, de tényleg: nincs a férfiaknak helyük, szerepük az efféle játékokban. Mondjuk, feltenném a kérdést, hogy a jól szituált, fehér családok gyerekeinek szerepjátékaiban vajon mit csinálnának az apukák?
A lényeg, hogy szöget ütött a fejemben, vajon mit is látnak ezek a gyerekek a világból?
Látják a Digi tévén a filmeket, amikből leszűrik, hogy kiemelkedhet a szegénységből, aki tud énekelni, vagy aki jó izmos és boxol. Lánykák nem is beszélnek kiemelkedésről, ők ott tényleg csak szaporodás-vonalon látják az életet. Legyen egy jó fiúja, kisbabája (jaj, de cuki), seprű, lapát.
Hová vezet innen az út? Hová vezet egy olyan iskolarendszerben, ami a világ igazán fontos dolgaiból alig mutat meg valamit? Úgy értem, a mai iskola nem tanít összefüggésekben gondolkodni, érvelni, választani, dönteni. Nem tiszteli a személyiséget, nincs tekintettel a különbözőségekre. Arra jó leginkább, hogy megnyirbálja az ember önbizalmát és a motivációit elvegye.
Elveszi attól a gyerektől is, akinek a szülei jó helyről, jó körülmények közül jönnek. Tanultak, van jó munkájuk, és segítenek neki. Amelyik csendes szobában tanulhat nyugodt körülmények között.
Akkor vajon mit ad ez az iskolarendszer a gyerekeknek?
A kérdés persze az, hogy milyen iskola lenne jó? Hogyan lehetne akár a te gyerekednek jobb, és jobb azoknak, akik sokan vannak, és nagyon tanulatlanul jönnek ki ebből a rendszerből. Viszik tovább a hagyományt. Azt a hagyományt, ami nagyon régóta megakadályozza a felemelkedésüket.
Elmondom, miben nem hiszek.
Nem hiszek abban, hogy alapítványi vagy különböző módszerekkel dolgozó maszek iskolákba kelljen kimenekíteni a gyerekeket. Ez csak növeli a szakadékot az amúgy is kiváltságosok, az átlagosok, vagy szegények között. Ja, ezt a szót már nem illendő használni. Rászorultak: ezt mondjuk.
Nem hiszek a házi oktatásban, mert magam is próbáltam. Ezt például azért nem forszíroznám, mert a nőket szorítja ki a világból és terheli újabb feladatokkal, ráadásul olyan területen, amit elvileg szakmaként kezelünk, szóval még az is abszurd nekem, hogy az iskola elvárja a szülőtől, hogy otthon foglalkozzon a gyerekével, nemhogy inkább ő tanítaná.
A szülő, hagy legyen szülő, a tanár meg tanítson egy lehetőleg tisztességes iskolarendszerben.
Én azt akarom, hogy a magyar oktatás mindenki számára elérhető legyen és működjön úgy, hogy abban a gyerekek jól érezzék magukat, kapjanak valós tudást és kitekintést a világra.
Például itt van mindjárt a céltudatos, nem céltudatos kérdés.
Visszalépve a fentebb említett jelenségekre, rájöttem, hogy a diákjaim olyan szűk résen át néznek a világra, hogy már ez maga elvágja őket minden valós döntéstől. Hogyan fognak pályát választani? Honnan tudják azt meg, hogy milyen lehetőségeik vannak? És hogyan tűzhetnek így célt maguk elé? Miért küzdjenek, ha még azt sem látják, hogy van miért küzdeni?
Jelenleg a maga szintjén minden gyerekem motivált és igyekvő: sőt, vannak köztük kimondottan tehetségesek is. Nem is értem időnként, hogy miért tanulnak. Szerintem ők sem tudják. A jövőjükről nincs még annyi sem a fejükben, mint a te saját hétévesednek. Ez nagyon szomorú: viszont, ennek fényében a befektetett munkájuk igen tiszteletre méltó. Te tudnál bármilyen munkát végezni úgy, hogy fogalmad sincs, mi értelme van?
És emellett ott a lehúzó közeg. A szülők már nehezen változnak, viszont a maguk szerény tudásával mind többet akar a gyerekének, mint ami neki jutott. Ezért sokan tesznek is. Hinnéd, hogy ezekkel a gyerekekkel is olvasnak otthon? Előveszik a füzetet és odakapirgálják az “a” betűt, hogy a gyerek gyakoroljon. Később persze már nem, mert ahol a szülő elveszti a fonalat, onnan már segíteni sem tud. Onnét elindul a csúszás lefelé. És lássuk be, az iskola, a tanárok sem állnak lelkesen ezek mellé a gyerekek mellé, hogy bátorítsák őket.
Szóval ismerjük el, olvasni, írni, számolni nehéz. Mindenkinek az: viszont beszélgetni, tenni-venni, a világ dolgairól hallani, az érdekes, és közben lehet tanulni.
Nekem nagyon gyenge osztályom van. Állítólag. Nagyon gyengén jöttek be az elsőbe. Ezt azonban közülük senki nem tudja. Ők úgy tudják, hogy nagyon okosak és bármire képesek. Negatív értékelésük szinte nincs, ha értékelést kapnak, az csak pozitív. És képzeld el, nem bízzák el magukat, nem henyélnek, hanem magukhoz képest nyomják lelkesen. Fejlődnek is. Miközben tanuljuk az anyagot, aközben minden héten van valami téma, amit körbejárunk. Ez mindig a világról szól: a természetről, a hétköznapokról, az egészségről, a pénzről, az aktuális ünnepről, egy meséről, vagy a foglalkozásokról.
Döbbenetes élményeim vannak eközben. Nagyon érdekes így dolgozni velük. Egyrészt arról kapok információt, kik is ők valójában, hány olyan kompetenciájuk van, ami sose derülne ki, ha csupán a füzetet és a könyvet rónánk naphosszat, illetve újra és újra arról, hogy az az élet, amiben vannak, mennyire elzárja őket a világtól.
Hiszem, hogy az iskola nagyon jó hely lehetne a valódi tanulásra, ha az első néhány év csupán a három alapismeretet erősítené (olvasás, írás, számolás) és emellett a tudatot tágítaná művészettel, beszéddel, játékkal, akkor tizenegy-tizenkét évesen simán elkezdenének befogadóvá, kutatóvá és érdeklődővé válni a gyerekek.
Az iskolának leginkább érdekesnek és elfogadónak kellene lennie: eszközöket, teret adni, és akkor a gyerekek már szívnák a tudást. Hiszen olyan kíváncsiak! Azt kellene megmutatni nekik, mivé lehetnek, és akkor majd akarnának lenni valamivé.
Nem hiszek a nyaggatásban és a noszogatásban. Abban sem hiszek, hogy az emberek ma már azért nem olvasnak, mert az kizárólag a tévé és a nem mesélő anyukák rovására írható.
Nincs idő megtanulni, élvezni az olvasást! Több módszert láttam és látom a diákjaimat is. Nem kedvelik az olvasókönyvet, de minden reggel kíváncsian keresik a szókártyát, amit a padjukra ragasztok. Azt kisilabizálják akkor is, ha nehéz. Utána onnan lesik le a még ismeretlen betűket, és így tanulnak szinte maguktól olvasni. Komolyan mondom, magam sem tudom, melyikük hány betűt ismer.
Érted ezt? Csak felkínálja az ember a lehetőséget és abból elveszik, ami nekik kell. Ha érdekes a dolog, akkor többet vesznek el.
Máskor verset tanulunk. Elmondjuk minden nap. Aki akarja, elviszi papíron és a szüleit nyaggatja, hogy tanítsák meg neki. Aki nem akarja, az nem foglalkozik vele, bár előbb-utóbb úgyis a fülébe megy. Máskor ételt készítünk, közben mérnek, kést használnak, darabolnak, reszelnek, ízekkel, illatokkal ismerkednek. Annyiféle érzéküket használják, amennyit csak lehet. Kiderül, melyikük ügyes ebben, őt dicsérjük, és az önbizalom, ami ekkor erősödik, az bátrabbá teszi az olvasás órán is.
Ehhez nem kell Waldorfnak lenni. Ehhez … nem is tudom, mi kell ehhez. Csak elég látni, hogyan működik a gyerek.
Azt gondolom, hogy a társadalom változásához az iskola a kulcs, nem a család, ahogy ezt a kormányzati vezetés most el akarja hitetni. A családok rosszul működnek, nem feltétlen jó értékeket közvetítenek, teli vannak érzelmi gubancokkal, nyűgökkel, kapcsolati torzulásokkal. A szülők a maguk nyomorát örökítik tovább. Azt a nyomort, amit ők is átvettek. Olyan nekem, mintha a megkövesedett fejlődés-képtelenséget akarnánk átadni a gyerekeinknek. Erre lőcsölni a jövőjüket nagy felelőtlenség.
Egyetlen hely van, ami a családok zavarát ellensúlyozni tudná, illetve a jól működő családokat megtámogathatná: az iskola. Ehelyett most az van, hogy a felvilágosult szülők azon dolgoznak, hogy az iskola által ejtett sebeket, az elavult, ostoba szabályokat, a kormány által a tantervbe épített butításokat kitöröljék a gyerekeik agyából. Amelyik szülő pedig ezeket a manipulációkat nem látja át, vagy nem képes az iskolának ellen tartani, vagy nincs módja a gyerekét a közoktatásból kiemelni és valami speciális másikba áttenni, az nem tud valódi segítséget adni a gyerekének. Mert a valódi tudás az a nyitottságban, a széles látókörben, a tudásvágyban rejlik. Nem feladata az iskolának, hogy lexikálisan megtömje a gyerekeket, mert ezzel azt is ő határozza meg, hogy miről, mit kell és szabad gondolni. A jó iskola csupán megmutat dolgokat és azután hagyja a gyerekeket gondolkodni.
Ez persze csak az én véleményem. Látom, hogy nekem mi működik, és látom, hogy ami van úgy általában, az rohadtul nem működik. A jól szituált fehér középosztálybeli gyerekeknél sem, csak nekik vannak értelmiségi, vagy majdnem értelmiségi szüleik, akik még ötödikben is kikérdezik a leckét, akik papolnak, mert annak az egynek, vagy kettőnek még jut energiájuk, viszont ahol például öt gyerek, vagy annál több van, ott már nem. Még akkor sem, ha a kistesója nem zúzza le az iskolatáskáját, a füzetét, nem rágja meg a ceruzáját abban a tíz négyzetméteres házban, ahol nyolcan élnek rakáson.
Szóval ez a rendszer még azoknak is elviselhetetlen, akiknek minden adott ahhoz, hogy tanuljanak. Képzeld el, milyen lehet azoknak, akik a világot egy kulcslyukon át nézik. Egy lyukon át, amin a fény is alig szüremlik be. Milyen jövőt és kitörési lehetőséget látnak vajon maguknak? És mit várunk tőlük el? És van- e jogunk addig bármit is elvárni, amíg nekik így kell élni, látni és tanulni?
*
(forrás: Gumiszoba)
