Barcs Miklós zenész, író, szociális munkás a Flash együttes frontembere megírta napjait egy állami gondozottaknak fenntartott utógondozóban, az általános hangulatáról és egy brutális május elsejéről.
Barcs Miklós zenész, szociális munkás – Fotó: Déri Miklós
Munkahelyemen az utógondozóban hajnali fél négykor arra ébredtem, hogy egy kiscsaj folyamatosan visít, haggyál békén, hagyd abba, ezeket variálta egyre hangosabban sikoltozva, kiugrottam az ágyból, föl a gatya föl a cipő, rohantam az emeletre, közben ordítottam hogy mi a jó kurva annya folyik itt, fel a villanyt, az egyik kis szaros akarta megerőszakolni a másik lelenc barátnőjét, istentelenül berúgva és betépve valami gyorsítótól. Május1 bazmeg a munka ünnepe mi? Így kezdődik egy rendes országban mi? Kajakkúrási kísérletre ébred a rendes ember?
Feltéptem a szobaajtót, villany, a pofátlan kretén zavartan vigyorogva kerengett a fényben mint egy tettenért molylepke.
Ahogy összekapta magát, az ütvekúró meg elkezd nekem visszafelé támadni, azt hazudta hogy a csajé bőlegénye kést rántott rá dühében, hoz rá tanút is, haha, így ellenpontozta azt, hogy pár napja ő vonta ki a bökőt az egyik nevelőre. Jó kiscigány módra fenyegetődzni kezdett hogy hívja a 10 spanját, akik a következő nyenyegésében először rendőrökké, majd tekesekké avanzsáltak. (Szarbavert náci nehogy itt elkezgyél cigányozni mert föltolom a picsádon az egész Reisztágot kupolástul büdösbogár!) Negyedszázados rutinommal leoltottam a csírát tíz perc alatt, végre nyugalom lett a házban, de már nem tudtam visszaaludni, a fosbukról kitiltott a rablóállammal szövetkezett cenzúra, gyalázkodásba fojtani nem tudtam a felgyülemlett agressziómat, úgyhogy valami anarchista szerző szövegét kezdtem olvasgatni a netről, hátha lenyugszom.
A csaknem megerőszakolt lányka előző este a barátjával kopogtatott be a nevelőibe, megkínált a sötétkék műanyag ételhordóból két kis csokiba áztatott piskótatekerccsel, amit a cukrászati gyakorlatára csinált, az egyiket hősiesen elrágicsáltam előttük egy definom! nyammogással, a másikat később odaadtam a kedvencemnek, a hiperkommunikatív gömb alakú Lacikának. Engem lazán az apjának nézett a párocska, ez kivénhedt pank létemre hízelgett nekem, elvégre kell valami minimális érzelmi kötődés ebben a moslékkal teliszart foshadék világban. Év végén amúgyis húzok a francba nyugdíjba, hogy eggyel tovább szaporítsam a minimál alamizsnán vegetáló szerencsétlen balfaszok számát, persze ha megérem.
Nem sokáig tartott a nehezen, de ippeg visszanyert nyugalmam a magamra csukott ajtó mögött a nevelői szobában, rámkopogott Márió, a legfárasztóbb elmehunyt a rögökkel bőven kivert szocmoc pályafutásom során. Életképtelen, féldilis, ezért ebben a szegény- és nyomorult-pusztító rendszerben teljesen jövőtlen, az anyja által az utógonozásba lökött arc, valami olyan hatvanas íkúval, mint a karikacsapás. Megint valami zenéket akart letölteni a netről, amikor én éppen próbáltam összekapargatni a hajnali – szerencsére nagyon ritka – incidens miatt szétzuhant darabjaimat, na ebből nem lett semmi. Másfél óra múlva befejezte a zene letöltéseit és kihúzott a francba.
Elcsorgott a délután ahogy szokott egy munkahelyen, estefelé felhívott a Bajkeverő – akit azért neveztek el így, mert cingár létére egy metilmennyiség után beleköt boldog-boldogtalanba és tolja a feszkót mint drótostót a disznóóól ajtót – hogy a faszányos gitáros haver kint pönöget a Margitszigeten, nézzek oda ha jót akarok magamnak. Május elsején a munka ünnepén hogy ne mennék bazmeg? A hajnali feszkót le kell öblíteni valamivel hogy visszazökkenjek a kerékvágásba.
Kirohadok a négyeshatos kombínóval a Margitszigetre, derégvóttam vagy 15 éve, a bejáratánál a sötétben az út közepén egy rendőrautó villog, szép látvány, de ez akkoris nabazmeg, villogjá anyádon breki, ne a népkikapcsolódás felszentelt oltárának a bejáratánál. Beljebb a szupergiccsre világított szökőkút a borntubivájdra túráztatja magát föl-alá, debil túristák és alsóbivalybasznádi lebutított fideszférgek extatikus hűházásaitól kísérve. Brávó tömegszórakoztatás szakaggyatokanyátokba.
Húzok befelé a pina alakú szigetbe a dobozos sört kortyintgatva, meglátok valami „kristálypalotát” (ez vót ráírva) kivilágítva rendessen a sötétségben, ásványvíz palackozó, annak a hátsó udvarán a teherautó rakodórámpán bazsevál Rajkó Hendrix, Bjudapest EGYIK legjobb gitárossa. Körbe lepattant alumínium kerítés, az egész mint egy klasszik gyárudvar, vas kerti székeken a marihónajja füstbe burkolódzott 30-40 fős dörzsközönség értő füleivel halgassa a minőségi gitárzenét. Pont az uccsó számra értem oda. Mi ez baszod valami új romszórakozóhely? Ennél stílszerűbb környezetet a legjobb akarattal se lehetett volna találni a villámkezű Rajkónak, egy széjjelkúrt giccssziget közepén egy rozsdaövezetből szalajtott betonrámpán. A véletlen (?) sokszor ügyesebb mint egy seggberakott halivúdi-büdösetyeki filmhelyszín vadász émmondomneked.
Koncert végén lejött a nagy Rajkó a nép közé vegyülni, forgolódni a népszerűségben, a tüzes rajongói muffpillantások megolvasztották a glóriát a feje körül. Zsizsegett a csipetcsapat, a pár korty unikum kábé kurvagyorsan elfogyott, gyüttek kihajtani a népet, záróra hajcsadasztle zéróra kiáltással a kiengedőenberek, mennyünk a Kisrücsök moziböfögőbe, itt van a Margithíd túloldalán, röffentem rá a Bajkeverőre, kizúdult a brigád a kristályvízgyárból oszt félóra múlva már ott basztuk tovább a rezet.
Teltház a Rücsökben, mindenki üvöltve társalog ahogy a torkán kifér, tolják a rövidet orrbaszájba számolatlanul döntögetve, még a mozi előtt is áll a bagózó-dzsangázó tömeg, mitvársz faszfej többet májuseggy vasárnap az élettül hamegszabadkérdeznem? Mi a Felhő Bubi gitárossal toljuk a pult előtti asztalnál a biocefrét – sört – és nem mellesleg nézegessük a fasszányos felhozatalt a könnyű- és nehézsúlyú bonbázókból, hangsúlyozom! csak nézegessük, mert a halkszavú Bubi nem egy direktbekúrós tipus, engem pedig vár otthon alsómocsoládon a világszép cuki kis asszonkám. Egy-két petymegre azért felhördültem, miszerint: Púposra raknám mint Ráró cigány a trágyás taligát! Na de ne itt süssed el az összes rossz dumádat baszodalássan szólalt meg a jobbik énem, erre ittunk is a Bajkeverővel meg a Bubival. Az ezeréves haver Pultospityu tolta ki mázsaszám a cefrét a szomjasan ordítozó halálbrigádnak, közben déjézte a merőben hallgathatatlan műfajgyalázó kísérleti zenéit.
Nupagagyí bazmeg, namegáljcsak! Nemaddigvanaz! Az asztal másik oldalán Hajni az ix-faktor teheccségkutató dalvetélkedőt megjárt amazonja, oldalán hű dobgitárosával rázendített egy koloratúr nagyáriára, olyan hangerővel, hogy porrá törtek a kristálycsillárok, megrepedtek és megadóan beomlottak a kirakatüvegek, a mozi előtt kanyarodó Kombínó villamos meg ijedtében leugrott a sínekről és a Rózsadomb felé vette az irányt. Felhőbubi elhaló hangon súgta felém: X-Faktor…? Bingó! böfögtem vissza neki és idegesen felröhögtem a Pultospityu vérben forgó, hitetlenkedő szemeit látva, aki a Hajni produkciójától lesokkolva csak a záróra! záróra! szót volt képes ismételgetni. Az ária szertelenül föl-alá zúgott a teremben mint egy elszabadult hangtornádó, eszembe jutott a reggeli ébredésem a sikoltozó kiscsaj hangjára, a május elsejét ez a két „produkció” fogta nekem keretbe és világosított meg az elcseszett tavaszközépi vasárnap ünnepének erejéről. A megvilágosodáson a végtelen átérzés eufóriáját értve.
Pultos tereli ki a népet, vége a fasszányos röfögésnek, a Bajkeverő búcsúzóul beleköt valami kis szerencsétlen köcsögbe akiről azt állítja hogy nőverő, és ő a lovag most fellép ez ellen, de nagynehezen sikerül elindulni a féllegál budai óvóhely felé, négyesben Hajnival, a gitárosával, a tüzes Bajkeverővel és jaumagammal, közepesen becefrézett életvidám állapotban. Ahogy átmentünk a Kalefon a villamoshíd alatt, a híd tetejéről ránk kiabált barátságosan valami fiatal csapat hogy hova megyünk, több se kellett Bajkeverőnek, ordítva kurvaanyázott vissza rájuk bőszen ugrálva és fakkokat mutogatva mindkét kezével. A csapat begurult és elénk rohantak, hogy számon kérik rajtunk a gyalázkodást, rózsdombi kis tinédzserek voltak, megörültek hogy végre történik valami, nagy hangon kérdezte az egyik hogy ki ugatott rájuk, a Bajkeverő rám mutatott, ő volt, ő volt, majd békítőként lépett fel az incidensben. Én ordítva vitatkoztam a szószólójukkal, gyávaságból nem fogom meghazudtolni jóbarátomat, Szarkeverőt, erre a semmiből előbukkant egy figura és azt mondogatta hogy húzzunk onnan mert mindjárt jönnek a röndérek, ő hívta ki őket, valami kamerán láthatta meg a vidáman randalírozgató társaságot, na itt mosódik össze az állami és
a magánhatalom, hallgattunk rá, igazán senki nem akart itt verekedni, elhúztunk biztonságos óvó helyünk felé.
u.i.: Pár nap múlva a kísérleti erőszaktevő srác bejött hozzám az ügyeleti szobába – fellépésemmel kivívtam becsülését, sőt tiszteletét – és büszkén mutatta alkarját, amire a következő sorok voltak rátetoválva: Az ütés a pillanatnyi öröm, az önkontroll a folyamatos öröm. Tessék kedves olvasó, emigyen kell elindulni az elvonatkoztatott gondolkodás rögös útján, további kellemes nemzeti és másegyéb ünnepeket kívánok mindenkinek.
