No, nem a városunkban, hanem az operában
Beszélgetés Col Legnoval a Civil Rádióban
5 éve mutatták be először, ma is aktuális, mégis csak az emlékeinkben él. Persze nem a probléma, hanem „Az egyetlen hajléktalan” című opera. A művet a hajléktalanságról hajléktalan szerzők műveinek felhasználásával Col Legno írta Csábi István novellájának alapján, mely történetet kiegészített nehéz sorsú költők verseivel. A műfaj – vígoperai jelleggel induló tragikus mű. Hisz mindenről lehet szólni kicsit feje tetejére állítva, hogy az kicsit jobban kiverje a biztosítékot amúgy már semmire sem reagáló társadalmunkban. Mert az ingerküszöbünk ugyan magas, de az empátiánkat azért nem kéne ennyire fukarul mérnünk. Az opera születéséről, az azóta eltelt időről beszélgettünk a Civil Rádióban Col Legnoval.
Col Legno
Col Legno 5 évvel ezelőtt bemutatott operája mindennapjaink egyik legnehezebben kezelhető, „kényelmetlen” kérdését dolgozza fel formabontó módon, mégis a téma mélyére ásva.
5 év nem nagy idő, de ahhoz elég, hogy lássuk, történt-e valami fejlődés egy probléma megoldásában vagy sem. A hajléktalanság kérdése az egyik „nem szeretek vele szembesülni” kategóriás társadalmi probléma, mellyel nap mint nap találkozunk, és melyre egyre elképesztőbb és lehetetlenebb válaszokat ad a honi hivatalos politika. Hogy mennyire a társadalom hallgatólagos egyetértésével, az számomra mindig kérdés lesz, hallgatva azokat a napi filozófikus eszmefuttatásokat arról, mennyire mindenki saját élete kovácsa, miért nem adunk senkinek pénzt, mert a galád úgyis elissza, és egyáltalán, mindenkinek megvan a maga baja…
Miről is szól a történet?
Részlet az előadásból
Az egyetlen hajléktalan című operában egy vidéki városban járunk, ahol hirtelen egy hajléktalan ember jelenik meg. A polgármester befogadja Őt. Mivel nagyon jól bántak a város egyetlen fedél nélküli emberével, idővel elkezd egyre több otthontalan figura özönleni a településre. Folyamatos konfliktusok következnek, mivel a helyi ellátó rendszer nincs felkészülve a tömeges hajléktalan-ságra. A polgármesternek döntenie kell: mi legyen a város „új lakói”-val?
Egy kis utóélet
Most, 5 évvel később a darab megvalósításán dolgozók és, népszerűsítésében segédkezők az operából készült film közös újranézésével, gondolataik és érzéseik megfogalmazásával emlékeznek. Ez az egyszerűbb rész. Sokkal fájdalmasabb azokra emlékezni, akik a darab alkotói közül már nincsenek velünk. S a hajléktalan szerzők közül már senki nem él az 5 éves évfordulón. Ja, kérem, a hajléktalanság nem a hosszú élet titka. Csak erről nem sokat beszélünk. Mert akkor nem tudnánk oly könnyen zsebből ítélkezni.
Főhajtás
A darab öt évvel ezelőtti és 2017-es bemutatója a közösségi teremtés diadala. Mert a művészet az élet méltóságának és a valódi érték-egyenjogúságnak legalapvetőbb terepe. Az alkotó folyamatban csak értéket teremtő, egymást tisztelő és segítő emberek vannak, aki tudásuk és tehetségük legjavát adják a közös alkotásba, ami mindannyiunk életét teszi gazdagabbá.
Jó lenne, ha életünk minden napján úgy tekintenénk egymásra, mint társakra az emberi létben, akiknek jobb vagy kevésbé szerencsés sors jutott. S így a szerencsésebbek tisztelettel és empátiával fordulnának az elesettek felé. Ez lehet az első lépés.
Számomra „Az egyetlen hajléktalan” opera és létrejöttének története erről szól. Örülök, hogy a Civil Rádió is tudott tenni azért, hogy az opera minél több emberhez eljusson.
