A Nógrád Megyei Cigány Kisebbségi Képviselők és Szószólók Szövetsége fenntartásában működő Lucfalvai Tanodában is megtartottuk a képzéseket. A magyar, szlovák, cigány és szlovén lakosságú, gyönyörű kis falu orvosi rendelőjének oldalsó két szobájában 15-20 fiatal várt minket rendszeresen; akikből később öten a táborba is elkísértek minket. A következőkben Hervoly Vanda és Zsúdel Gábor képzőink – a Dr. Ámbédkar Iskola pedagógusai – mutatják be az első három alkalom tapasztalatait.
- április 24. Első alkalom
Már a budapesti képzésen felfigyeltünk a csodás nevű településre és nem csalódtunk, simán laknánk is ott. Az ablakdíszekről és a kiszűrődő jó hangulatú gyermekzsivajról, zenéről tudtuk, hogy jó helyen járunk. Érezhető volt már a belépés pillanatában, hogy minta-tanodába érkeztünk: felszerelt infó terem, a falakon temérdek fotó az eseményekről, foglalkozások, táborok produktumai, fotókiállítás a helyiekről.
Fél órával korábban érkeztünk, ami azt eredményezte, hogy elkezdtünk beszélgetni a fiatalokkal (honnan jöttünk, hány km, hány busszal, milyen hosszú a körmöd, miért ekkora a szakállad, hányadikos vagy, mi szeretnél lenni, miért jöttetek, mi lesz ma, mi az az Amnesty). A srácok el-el szaladtak a tesóikért, barátért, vagy épp később jöhettek el az iskolából. Elcsúsztunk a kezdéssel. Az érdeklődés meglett, de hiba, hogy nem volt meghatározott „most elkezdjük” pillanat.
Többeket a facebookból mozdítottunk ki. Aztán újabb és újabb érkezők, kör-nagyítás, bepillantások és kiszólások a nyitott ablakon közepette sodródtunk a mondj egy számodra kedves állatot a keresztneved elé játékig. Előtte mutatkoztunk be röviden és elmondtuk, hogy az Amnesty International magyarországi szervezetétől jöttünk, megbeszéltük, hogy mit jelenthet a két szó amnesztia és internacionális (aranyos megjegyzés volt: Lucfalva olyan kicsi, hogy nincs is a térképen). Innen jött, hogy hány országban hány ember tagja a szervezetnek és hogy a 4 alkalommal, amikor találkozunk, az emberi jogokkal foglalkozunk majd (utóbbiba már nem mentünk bele). Miután állandósult a létszám már lendületesen haladhatott a gyakorlat. Igaz, már ekkor fél órás csúszásban voltunk. Kedvesen ugratták egymást, ajánlottak állatokat társaiknak (pl. majom Dávid, kukac…), néha odaszóltak, meglökték a mellettük ülőt, de nem volt sértő, inkább játékos. Mi azért jeleztük, hogy fontos egymásra odafigyelni. Látszott, hogy jól ismerik egymást, rokonok, testvérpárok, jó barátok.
Épp jókor jött a névtanulós játék labdás verziója, így mozoghattunk. Igazi tisztelet-dobásokat láthattunk, igazi szemkontaktusokkal és érezhető volt, hogy nem először találkoztak ilyen típusú játékkal, mellettem egyikük meg is jegyezte, „na ez a memóriánkat fejleszti”.
A Mondd meg te is egy körében a családhoz kapcsolódó állításokat fogalmaztunk meg. Rövid eszmecsere kezdődött akkor, amikor kiderült, hogy nekünk csak egy tesónk van, a tanodásoknak meg több (a nagycsaládot értékként tekintjük és a gyerek túlzott önkritikus állításait is mindig pozitívra fordítjuk).
Eljött a „légyszi figyeljünk egymásra” pillanat, amikor bevezetődik a feltartott kéz, amit itt a gyerekek jól ismernek (itt ők is emelik a kezüket), pillanatok alatt elcsendesedtek és „figyelem-üzemmódba” kapcsoltak.
A Fúj fújt mi Esik eső azokra kezdettel játsszuk és mint mindig most is megvolt a kedves és kedvenc játék szint. A csoport maga adta és hozta azt az igényt, hogy ne mondjunk olyan állítást, ami sértő vagy intim (ki kamatyolt már? engem zavar, ez kellemetlen nekem csak ki kellett hangosítani az egyik lányunkat, hogy mindenki számára elfogadott és világos legyen a kérés). Így a tisztelet és az egymásra figyelés is helyet kaphatott két mondatban.
A Hazudós játékot kihagytuk (érdekes lenne a jövő alkalomra visszahozni).
Többször elhangzott, hogy nem folytatjuk-e kint? Volt bennünk bőven aggódás, hiszen jócskán borult az időkeret és az is kérdés volt, hogy meg tudjuk-e teremteni kint azt a teret és meg tudjuk-e őrizni azt a koncentrációt, ami az 5 közös dolgot szimbolizáló kezeket létrehozza. De nem volt miért aggódni, hiszen még bent a csoportosztás előtt (színes figurás kártyákkal-amit néhányan haza is vittek) közösen megegyeztünk.
A rövid szünetben kihordtuk a székeket a napsütötte kedves hátsó udvarra, ekkor már érdeklődve ültek ki a lépcsőre a szülők, Attila, a mentor és Júda. Két csoportalkotás fért bele az időbe, 10 kézrajz került így végül a kartonra. Valóban közösen gondolkodtak, csak az került fel az ujjakra, ami valóban mindenkire igaz, a logók is a tagok által kitalált részletek összeillesztései lettek, még a kezek kivágása is ujjanként ment. Majdnem mindenhol felkerült, hogy roma vagyok (tanultak cigány táncot, dalt, nyelvet-és erre büszkék), és szinte minden logóba bekerült a szív. Tudatosíthattuk az első benyomásunkat: a szeretet és összetartozás helye a lucfalvai tanoda.
Már bent egy gépen nyitottuk meg a tábori kisfilmet, amit nagy szemekkel néztek és elhangzottak a kérdések: kik mikor mehetnek.
Gyorsan kellett elköszönnünk, nem volt bemeneti mérés és angyalkázás. Ez hiba volt, még akkor is, ha megkedveltük egymást és sietve ugyan, de jó hangulatban váltunk el. A befejezetlenség számunkra kellemetlen érzését enyhítette, hogy sokan kérdezték mikor jövünk legközelebb és még a buszmegállóig is kikísértek, szelfi is készült. Az a fél óra kellett volna, amit az elején elvesztettünk. Szeretnénk a második alkalom során a most kimaradt gyakorlatok pótlására időt szakítani.
