Valósággal megrendített, amikor kiderült számomra, hogy a Trianoni békediktátum aláírása 100. évfordulójának napján – nem előbb és nem később, hanem pont akkor – én szerkesztem a 117 percet.
Éreztem a felelősséget és megrohantak az emlékek is.
Azt vártam magamtól, hogy a jóindulat vezessen azon milliók irányába, akik a nagyhatalmi játszmák áldozatai voltak. Tájékozódni, tájékozódni, tájékozódni! Az egymásnak ellentmondó írások között egy biztos pontra leltem, Bereznay András cikkére, amit jó szívvel ajánlok mindenkinek, aki tovább akarja gondolni a témát: https://vilagterkep.atlatszo.hu/2020/06/05/bereznay-andras-trianon-az-onrendelkezes-elvenek-es-joganak-megcsufolasa/
Felmértem teendőimet: lehetőség szerint felismerni a nemzetiségtől és társadalmi állástól függetlenül létező nyers, senkire és semmire tekintettel nem lévő puszta önérdeket, a sokak életét tönkre tevő, zabolátlan és könyörtelen harácsolást, bárki kövesse is el azt. Szüleimre és egyéb felmenőimre gondolni, akiknek kezéhez egyetlen jogtalanul és csalárdul megszerzett garas sem tapad. (Ezért is van, hogy az elveszített javak csak annyiban szerepelnek a beszélgetésekben, amennyiben hiányuk emberi sorsokat lehetetlenített el.) Elgondolkodni azon, hogy – ha már úton-útfélen 21. századi fogalmakat alkalmazunk a száz évvel korábban történtekre, különösen, amikor az a hátrányunkra válik! – van-e olyan mai emberjogi fogalom, amit okkal használhatunk akkor is, amikor országunkat védeni akarjuk. Találtam ilyet és ez az áldozathibáztatás. Akkor beszélünk ilyen eljárásról, amikor egy negatív esemény bekövetkezéséért csakis az áldozatot (vagy áldozatokat) tesszük részben vagy teljes egészében felelőssé.
A neves szakértők (Ablonczy Balázs, Újváry Gábor és a Sportmúzeum igazgatója, Szabó Lajos) új, eddig nem közismert tényekről is beszéltek, de nagyon fontosak voltak számomra azok az interjúk, amelyek a trauma feldolgozásának lehetőségeit mutatták be: Jezsó Ákos fordulatos regényt írt, Sass Szilárd és családja húsz év óta anyanyelvápoló díjat finanszíroz, amelyet egy felvidéki magyar iskola tehetséges tanulójának ítélnek oda évenként, a Háló Egyesület pedig határokon átívelő telefonálásra hívja fel az anyaországiakat, hogy ezen a napon személyesen is kifejezzék, gondolnak a külhoni magyarokra.
Próbáltam átfogó képet mutatni a centenárium kapcsán, legfontosabb sorvezetőm mégis az a családi emlék volt, amelyet a műsor elején meséltem el.
A teljes adás meghallgatható itt:
szerkesztő-műsorvezető: Elekes Irén
