Demokrácia

Gyerekek, fák, könyvek

Nem, nem a tanári fizetések miatt zajlott az esernyős, majd március 15-én a kockásinges tüntetés, amelyeken egyébként nemcsak a pedagógusok, hanem szülők és diákok, valamint egészségügyiek, és más szakmabeliek vettek részt. Nem a tanári fizetések emeléséért mentek több tízezren az utcára, amint azt a kormányzati propaganda akarta elhitetni a lakossággal. Akikért elsősorban tüntettek, azok a gyerekeink. Az ő jövőjükről volt szó. Mert a jelenlegi oktatási rendszer, élén a Klikk-el, a 21. század helyett a 19. századba vitte vissza az iskolákat.

Már akkor sokakkal egyetemben kiabálni lett volna kedvem, amikor megszüntették a nulladik osztályt azokban az iskolákban, amelyekben ilyet indítottak. Amelyekben nyelvtanítással kezdték a középfokú tanítást. Aztán ugye még arról is beszéltek, maga a kormányfő is, hogy ne az angol legyen az első számú nyelv. Igaz, hogy ma az angol a számítástechnika nyelve. Az interneté. Egyáltalán: tetszik, vagy nem, az angol világnyelv. Itt, Közép-Kelet-Európában jó, ha második nyelvként beszél valaki németül  (vagy spanyolul, esetleg franciául, vagy olaszul), de az angol nyelv nélkülözhetetlen. Az, hogy a hatalom a világ irányzataival szembemegy, fokozza a mi leszakadásunkat, elszigetelődésünket a nyugati világtól.

Ugyanígy: a mi oktatási rendszerünk az enciklopédikus tudást erőlteti, a kompetencia kialakítása helyett.  De hát erről már sokan beszéltek, írtak. Hogy a nándorfehérvári küzdelem évszámának bemagolása helyett fontosabb, hogy a diák képes legyen használni és eligazodni a különböző forrásokban, hogy megértse a különféle szövegeket, igen, például a hivatalos nyelven írottakat, hogy tudja, milyen például egy szerződés, legyen saját véleménye az olvasmányairól. Vagy legyen fogalma a jogrendszerről, a saját jogairól is. És nem utolsósorban: képes legyen vitatkozni, megvédeni a saját álláspontját, vagy elismerni, ha a másiknak van igaza.

Vagyis: az iskola feladata, hogy nyitott szellemű, öntudatos állampolgárt neveljen, nem pedig lényegében tudatlan, a felsőségnek engedelmes tucatembert.

De az iskola feladata az is, és ez szerepelt a tüntető pedagógusok követelési között, hogy csökkentse a társadalmi különbségeket, hogy megszűntesse a szegregációt. A hátrányos helyzetűek elkülönítését. Nem utolsó sorban a romagyerekekét. Nálunk épp az ellenkezője történik: az iskola elmélyíti a társadalmi csoportok közti különbségeket.

És az ember nem is tudja, hogy milyen világban is él, amikor egy politikustól, egy polgármestertől ilyen szöveget hall, illetve olvas: „Vicc az is alapvetően ma, hogy az egészséges gyerekeket és a hátrányos helyzetű, nem teljesen száz százalékos gyerekeket …egy iskolában taníttatjuk. ..Ezt az állattartásban úgy csináljuk, sokkal humánusabb(!) hogy az egészséges malacokat átvisszük az utónevelőbe. A gyengébbeket különrakjuk, minőségibb kaját adunk nekik, és megpróbáljuk fölhozni arra a szintre, hogy a jobbak közé kerülhessenek”.

És ez a bizonyos polgármester még csak nem is értette, hogy a hasonlata a demokratikus meggyőződésű embereket miért is háborította föl.

Aztán itt vannak a fák. Amelyeket nálunk rendszeresen kivágnak. Valamiért a hatalom nem szereti a fákat. A hatalom a betont szereti. A Kossuth teret sikerült is kellemes parkból betonsivataggá varázsolni. Most a Városliget van soron. A Városligetből akarnak múzeumi negyedet csinálni, hogy a Várban kormányzati negyed legyen. A közemberek, a civilek tiltakoznak, tüntetnek a Liget fáiért, és a beépítés ellen, mert az igencsak zöldterület hiányos Budapesten a Városliget egy összefüggő, nagy zöld park, felüdülés a város minden lakója számára.  Ami pedig a Várat illeti, az építészek egy része bebizonyította, hogy alkalmatlan arra, hogy ott működjön a miniszterelnök, és a minisztériumok. Milliárdokba kerül, költöztetni a Nemzeti Galériát, az Országos Széchenyi Könyvtárat, de ez nem szempont. Az egyedüli szempont: a hatalom szándéka.

Egyébként: kivágtak fákat a József nádor téren, mert ott meg mélygarázs épül, és amiért megint csak sírhatnékom van: a Lukács uszoda kertjében is volt fairtás.

És harmadikként beszéljünk a könyvekről. Gyerekek, fák, könyvek: így vagy úgy, életünk pillérei. Amelyek Homo sapiensként megtartanak, ha mi magunk képesek vagyunk e tartóoszlopokat megőrizni, megvédeni.

Az ünnepi könyvhét, írja a Wikipédia, egyedülálló magyar kulturális rendezvénysorozat. Supka Géza, a Literatura irodalmi folyóirat főszerkesztője javasolta, az első ünnepi könyvhetet 1929. május 12-május 20 között tartották. Azóta, vagyis 87 éve minden évben, kivéve 1957-et.

A budapesti könyvhetet sok éve a Vörösmarty téren és környékén tartják.

Az ember, a civil legalább egyszer kimegy a térre, ahol némileg elveszetten kóborol a kiadók sátrai között, és hiába határozta el, hogy idén már nem vásárol, nem, nincs is már helye az új könyveknek, meg már túl öreg is ahhoz, hogy újakra tegyen szert, az utódainak az ő, társával együtt létrehozott, és kettejük testére szabott könyvtárára már nem lesz szüksége, vagyis minek?  Aztán mégis, itt meglát egy kínálkozó kötetet, ott meglát egy másikat, és végül felpakolva tér haza.

Idén az V. kerületi Önkormányzat a VIII. kerületivel karöltve a Vörösmarty téren nem engedélyezte a könyvhetet. Ott is épül valami. És nemcsak fákat szeret kivágni a hatalom, de módfelett szeret tiltani. Persze, nem a könyvhetet tiltják be, hanem a helyszínt változtatják meg.

Emiatt azért nagy felháborodás támadt. És talán túl sok volt mostanság, ami felháborodást keltett, és ami miatt utcára mentek a civilek, úgy, hogy az idei könyvhetet még megtarthatják a Vörösmarty téren. A jövő évig meg senki sem lát el.

A szerzőről

Szász Anna

1969 óta vagyok újságíró, 1992-ben, a Nők Lapja szerkesztőségéből mentem nyugdíjba. Ezt követően számos hetilap és folyóirat külső munkatársaként dolgoztam, egyebek közt rendszeresen publikáltam az Esély c. szociálpolitikai, valamint a Tani-tani c. pedagógiai folyóiratba.
1998 óta, mind a mai napig kéthetente jelentkezem jegyzetekkel a Civil Rádióban.
Több könyvem jelent meg, az Aki zsidónak vallotta magát című önéletrajzi köteten kívül (2005. Argumentum Kiadó), úgy gondolom, említésre méltó a Boldog Józanodók/ Az Anonim Alkoholisták Magyarországon (2011. Sík Kiadó) címen megjelent összefoglaló munkám.
A Botlatókő apám története: egy zsidó férfi életútja a még derűs fiatalkortól a megsemmisítésig a nácizmus uralma alatti Európában.