A Nagy Imre Társaság Budapesti Szervezete (NITBSZ) ifj. Donáth Ferenc elnök vezetésével a budapesti Vértanúk terén 2017. június 16-án, pénteken 14 órakor koszorúzással egybekötve emlékezik az 1956-os hősökre.
A meggyilkolt Losonczy Gézára, Szilágyi Józsefre, Gimes Miklósra, Maléter Pálra, Nagy Imrére, és a börtönre ítélt pertársakra: Tildy Zoltánra, Donáth Ferencre, Kopácsi Sándorra, Jánosi Ferencre, Vásárhelyi Miklósra, valamint a KGB fogságában Romániába deportált családjaikra, és társaikra: Fazekas Györgyre, Lukács Györgyre, Újhelyi Szilárdra, Vas Zoltánra, Erdős Péternére, és Szántó Zoltánra. Felidézik az áldozatok újra temetésével kezdődő rendszerváltozást. (1989. Június 16.)
A Vértanúk terén beszédet mond az ’56-os börtöntárs: Mécs Imre.
Aztán az Új köztemető 301-es parcellájánál 15 óra 30-kor Mécs Imre vezet az ’56-os sírokhoz, majd
Eörsi László történész idézi fel az eseményeket.
A nap zárásaként a Magyar Újságírók Országos Szervezete (MÚOSZ) székházban 17 óra 30-kor Gáli József Auschwitzot túlélt, 1956 után halálra, majd életfogytiglanra ítélt íróról készült portré filmet vetítik le.
A rendezvény és a helyszínek közötti szállítás ingyenes, viszont előzetes jelentkezés alapján szervezi az NITBSZ. Jelentkezni a donath56@freemail.hu e-mail címen lehet.
Az esemény facebook-oldala a linkre kattintva megtekinthető
ifj. Donáth Ferenc a Nagy Imre Társaság Budapesti Szervezetének elnöke a Vértanúk terén
KONOK PÉTER TÖRTÉNÉSZ:
Az a baj (az is a baj) ezzel az egész diktatúrával, ami körénk nőtt, behálóz, lekerít bennünket, hogy lépésenként, apránként petézett belénk. Illetve, néha nagyobb ugrásokat is tett, feltűnő lépéseket ugrott a ló, sakkot adott a vezér, de közben óvatosan, mégis mindent bekebelezve nyomultak előre a táblán a sötét parasztok, mi meg nem rájuk figyeltünk.
Itt állunk, és zavarodottan nézünk körül, hogy ezt most hogyan.
Hát mi a franc történt? Sosem volt ez minden világok legjobbika, de valahogy élni lehetett. Mint a rák, a megbolonduló sejtek haláltánca; kezdetben alig okoz tüneteket, ahogy valahol a szervezetünk mélyén őrült osztódásba kezdenek, naponta százszor is megtörténik bennük, lenyomja az immunrendszer. Aztán lassan áttör, metasztázisok, terjed a nyirokrendszerben, felüti a fejét mindenütt. Átveszi a hatalmat.
Rossz közérzet, elesettség. Itt-ott már valami gyanús csomó, de könnyű még rálegyinteni, ugyan, semmiség, apró pörsenés, csúnyácska folt csak. Utána már jön a félelem, és az ember úgy van vele, inkább nem megy orvoshoz, kivár: csak elmúlik magától, hiszen ez nem lehet AZ, mert AZ mindig mással történik, “csináljátok inkább Júliával, ne velem”, sikoltja végül Winston Smith, aki éppen ettől minősül gyógyult betegnek – persze, a diktatúra számára.
Lépésről lépésre, sejtről sejtre. A tegnap abszurditása a ma valósága. Holnap pedig már természetes lesz. Majd óriásplakátokról tanuljuk az alternatív valóságot.
Mikor Gönczöt először fütyülték ki az árpádsávos brigantik, csodálkoztunk, hogy milyen furcsa kis ősrovarok másztak elő a történelem kloákájából. Jé, hát ezek vannak? Lehet, hogy voltak is? Most ez már visszatekintve szinte idillinek tűnik. Pedig inkább szimbolikus.
Azóta ellopták, felszámolták, kivágták. Megerőszakolták, bekerítették, elítélték. Stigmatizálták, uszítottak, leesett a létrája. Külföldi ügynök, “mi magyarok”. Házkutatás, bilincs. Pengék, drótok, focializmus. Éhenhalt, megfagyott, kilakoltatták, elzárták a vizét, kórosan alultáplált.
Nincs rajta mit szépíteni: kész a diagnózis.
Bármi jöhet.
Döbbenten nézünk Putyinra, Erdoganra. Pedig lassan, szinte észrevétlenül, lépésről-lépésre itt élünk a putyinscsinában, az erdoganisztánban. Mint a híres béka, melegszünk, porhanyóssá omlunk.
Lehet, hogy kicsit más lesz, minden diktatúra más. De már nem hazudhatjuk magunknak azt, hogy ez nem diktatúra, hogy lehet még vitatkozni a rendszer jellegéről. Ez bizony AZ. Velünk történik, itt, most.
Döbbenten nézünk magunkra. Hogy hagyhattuk?
És vajon késő-e már?
A történelem persze nem áll meg. De nincs már itt helye a reménykedésnek, a tétován szelíd gyógymódoknak.
Akkor belehalunk, béke porainkra.
Dr. Donáth Ferenc, a Nagy Imre Társaság Budapesti Szervezetének elnöke az Új köztemető 301-es parcellájánál
BENJAMIN CONSTANT: AZ EGYÉN JOGAIRÓL
“Ha a törvény előírná nekünk, mint ahogy gyakorta tette ezt az elmúlt zavaros időszakokban, tehát ha a törvény előírná nekünk azt, hogy lábbal tiporjuk erkölcsi kötelezettségeinket és érzelmeinket, ha ama képtelen ürüggyel, hogy embertelen és mesterkélt odaadással tartozunk annak, amit felváltva köztársaságnak, császárságnak vagy királyságnak neveznek, a törvény megtiltaná nekünk bajba jutott barátaink iránti hűségünk kimutatását, ha megparancsolná szövetségeseink elárulását vagy legyőzött ellenségei üldözését rendelné el, az ilyen törvény essék erkölcsi kiátkozás alá, fogadjunk engedetlenséget a törvény nevét bitorló igazságtalanságok és bűnök rendszere ellen.”
PETRI GYÖRGY: NAGY IMRÉRŐL
Személytelen voltál, mint a többi zakós-
szemüveges vezér, nem volt érces
a hangod, mert nem tudtad, hogy mit is mondjál
hirtelenjében a sok egybegyűltnek. Épp a hirtelenje
volt szokatlan számodra. Csalódottan
hallgattalak, cvikkeres öregember,
még nem tudtam
a betonudvart, ahol az ügyész
az ítéletet, bizonyára, elhadarta,
sem a kötél durva horzsolását, a végső szégyent.
Ki mondja meg, mi lett volna elmondható
arról az erkélyről. Elgéppuskázott lehetőségek
vissza nem térnek. Börtön, halál
nem köszörüli ki a pillanat élit,
ha kicsorbult. De emlékeznünk szabad
a vonakodó, sértett, tétova férfira,
akibe mégis
fölszivároghatott
düh, káprázat, országos vakremény,
mikor arra ébredt
a város: lövik szét.
Vida Ferenc bíró rövid szóbeli indoklása a Nagy Imre és társai ellen folytatott perben 1958. június 15-én.
