Segítő ház a szegregátumban

Ha Ramocsaházára készülünk, nem kell „lemenni a térképről”, a település alig 20 kilométerre fekszik Nyíregyházától keletre. Korábban az itt lakók sokkal szebb napokat láttak, a település ma öregszik, lakosságszáma is megcsappant, nem éri el az 1600 főt. Jelentős cigány közösség él itt két kisebb szegregátumban. Az egyik a falu keleti részén, ahol a szépen felújított segítőház is áll, itt találkozunk Papp Mária Szofival, a ház vezetőjével.

Munkalehetőséget a környéken egy cipőgyár, a helyi nagygazdák és az önkormányzati közmunkaprogram biztosít, de sokan csak segélyből és alkalmi munkából tengődnek. Nagyon magas az itteni romák körében a munkanélküliség, és mély a szegénység – mondja Szofi, ahogy leülünk. Nagy a szakadék romák és nem-romák között, de sajnos a cigányság köreiben is jelentős a széthúzás, az érdekellentét.

Szofi tudja jól, hogy a legnagyobb probléma a szegénység és a kilátástalanság. A szülők a nyolc általános után már nemigen tudják támogatni gyermekeik taníttatását, nagyon magas a továbbtanulók lemorzsolódási aránya, a fiatalok előtt nem mindig áll követendő, pozitív példa. Hosszú távon a szegénység átörökítésének megakadályozása a legfontosabb feladat.

Víz és áram sincs

A ramocsaházaihoz hasonló segítőházak küzdenek a szegénység ellen, megpróbálnak támaszt nyújtani, javítani a családok életminőségét. Mit jelent ez a gyakorlatban? Ramocsaházán, közösségfejlesztési céllal, 2011-ben kezdte meg működését a segítőház, amelynek szolgáltatásait a helyi igények felmérése alapján állították össze. Szofi akkor még nem dolgozott itt, de jól ismeri a ház múltját, és a problémák sajnos jelenleg is ugyanazok.

A „romatelepen” a legtöbb házban nincs se víz, se elektromos áram. Nyilván télen a legnehezebb, ilyenkor alig akad alkalmi munka, a segély és a nyárról esetleg áthozott tartalék a fűtésre sem elég. „Ma már olyan természetes, hogy ha megnyitjuk a csapot, meleg víz folyik belőle, mint hogy reggel felkel a Nap. De itt nem. Itt a fagyos lakásban reggel a jéghideg vízben kell fürdeni, abban kellene a lányok, asszonyok hosszú haját megmosni, aztán valahogy még meg is szárítani” – a hölgy hangja kemény, de arcán látszik, mennyire együttérez patronáltjaival.

Mosógépük sincs, a tisztálkodásra adott körülmények sokaknál – tényleg nem túlzás – a középkort idézik. Ezért fontos, hogy a segítő házban működik egy mosókonyha több géppel, centrifugával. Érkezésemkor Szofi épp itt tevékenykedett: az ifi focicsapat mezeit mosta. A zuhanyzókban pedig megvan a lehetőség a mindennapos mosdásra. Ki is használják a környékbeliek, naponta négyen-öten jönnek tisztálkodni, és rendszeresen mosnak itt az asszonyok. Van egy jól felszerelt konyha is, amit ugyancsak rendszeresen használnak.

És ha már betérnek, remek alkalom kínálkozik, hogy beszélgessenek a problémáikról. A ház intézményként szolgáltatásokat nyújt, amit el is vár a közösség, de teret és lehetőséget is ad a felmerülő közösségi igények megvalósítására. Szükség van rá, mert vékony hártyája van itt az emberek közötti bizalomnak, könnyen reped. Elég egy félre értett szó, egy rosszul bejegyzett gépkölcsönzés, máris sértődés lesz belőle – az itteni emberek igénylik a törődést és szinte ki is követelik maguknak.

Egy másik nagy probléma, hogy mivel bölcsőde nincs a településen, hova tegyék a gyerekeket, ha munka adódik? Erre szolgál a játszóház, ahol az itt dolgozó felnőttek felügyelete mellett a gyerekek nemcsak „jó helyen vannak”, de még tartalmasan is eltölthetik az idejüket. Szofi és kollégái havonta 15 ezer forintból gazdálkodhatnak, amiből az igényeknek megfelelően játékot, élelmiszert vehetnek, programot szervezhetnek.

Semmi nincs ingyen

A ház felújítását és működtetését is az önkormányzat állja pályázati forrásokból és önerőből a rezsitől a tisztítószereken keresztül az élelmiszerek beszerzéséig. Utóbbiból néha konfliktus támad, a házlátogatók ugyanis olykor szeretnék hazavinni a lisztet, cukrot, tésztát, tojást, olajat, miegymást, ha az már úgyis az övék. De erre nincs lehetőség: „az itteni alapanyagokból szigorúan csak itt lehet főzni, sőt gyakran mi magunk főzünk a gyerekeknek” – mondja vendéglátónk.

Szofi szerencsére nincs egyedül Baktiné Földi Melinda és Rácz Brigitta nemcsak a mindennapi munkát segítik, hanem figyelmet fordítanak a helyi emberek igényeire is.

A ház kiemelt tevékenysége a konyhakert program. Célja, hogy a szegregátumban élőket megtanítsa a termelésre, saját kertjük ésszerű kihasználására, egyben életvezetési tanácsokkal szolgáljon. A segítőház udvarán egy jókora terület ottjártunkkor is szépen meg van művelve, az előkészített föld – és a fóliasátor – már csak palántákra vár. Az önkormányzat biztosítja ezt is, valamint a szakmai segítséget.

Az eddigi próbálkozások egyaránt hoztak sikereket és kudarcokat. Évente jellemzően öt-hat család aktivitására lehetett számítani, ám hamar alábbhagyott a kezdeti lelkesedésük, folyamatosan motiválni kellett őket. A közösség többi tagja hol irigyen, hol kritikusan tekintett a kertészkedőkre, akik a fő megélhetésüket jelentő idénymunka végzésével is le voltak terhelve. Utóbbi miatt gyakran háttérbe szorult a kert gondozása, de mégis elmondható, hogy minden évben sikerült feldolgozható, betakarítható termést elérni, a családok növénytermesztési tudását fejleszteni.

Többen még otthon is próbálkoztak az itt szerzett tapasztalatok alapján, a kertet legalábbis felásták, ám a locsolással, permetezéssel egyedül már nem boldogultak. Az „elosztásnál” viszont jöttek a problémák, merthogy mindenki részesedni akart, még azok is, akik semmit nem dolgoztak. Szofi nem akar nagyon belemenni, de a fő bajnak az itteni romák közti széthúzást tartja, az irigykedést, és azt a hozzáállást, hogy ha a munkának nincs azonnal eredménye, akkor már meg sem éri dolgozni.

Apró sikerek éltetnek

A segítőházból bárki kivihet kerti szerszámokat, gépeket, vödröt, létrát, szinte mindent, amire a ház körül szükség lehet. Ezzel is sokan visszaélnek, magukénak érezve az elvitt eszközöket, de nem is igazán vigyáznak rájuk. Biztosított az internetelérés is, nyilvánvalóan ügyintézés, munkakeresés céljából, de Szofi szerint leginkább játszanak, a Facebookon matatnak a betérők. Nincs ezzel gond, szükség van erre is – teszi hozzá.

Lélekölő, nehéz munka, de Szofi és munkatársai nem törnek meg, és maguk mögött tudhatják a polgármester, Simon József támogatását. Nemcsak településvezetőként, döntéshozó szerepben, de magánemberként, mezőgazdász szakemberként és magántámogatóként is az ügy mellett áll. Mint ahogyRamocsaházán több kulcsszereplő is évek óta támogatja ezt a közösséget – tanácsokkal segítik a programok szervezését, partnerek a közösség szemléletmódjának formálásában.

Mert közös a cél: megszüntetni romák és nem romák közti határvonalat, eltüntetni a szegregátum fogalmát Ramocsaházán. Be kell viszont látni, hogy itt elsősorban a romákat kell egymással kibékíteni.

Nem tehetnek mást, mint próbálkoznak, és vannak is apró sikerek. Szofi például bevezette, hogy a kölcsönzött eszközökért 200 forintot kelljen fizetni, azemberek pedig kezdik megérteni, hogy az nem alanyi jogon jár nekik, hanem megkapják, ha tényleg használják is. Sokkal olajozottabban megy már a ruhaosztás is például.

Korábban az adományként kapott ruhák, eszközök kiosztása hangos és olykor vehemens hangulatban telt, ez ellen tenni kellett. Sikerült is, már a közösség egyetértésével kialakított szabályként mindenki csak meghatározott darabszámot vihet haza. Újítottak azzal is, hogy ezeket az akciókat a település központjában található Közösségi házba szervezik, ezzel bevonják a másik szegregátum lakóit is.

A szeretet ereje

„Szemléletváltásra van itt szükség, de nagyon, és ezt nekünk kell elérnünk” – mondja Szofi elszántan. „De beszélhetek én bármilyen magasztos eszméről, kitehetem a lelkemet is olyan embereknek, akiknek üres a hasuk, akik borzalmas kilátástalanságban élnek, adósságokban vergődnek” Egyedül a szeretet ereje vihet előre.

„Szeretettel mindent el lehet érni, a kedves szó csodákra képes. És ha látják, elhiszik, hogy az ember tényleg jót akar, ők is úgy állnak hozzánk, egymáshoz, önmagukhoz”- morfondírozik. Hisz a vallás erejében, tapasztalatai alapján azt mondja, az istenhit az, amivel meg lehet fogni ezeknek az embereknek a lelkét, ebben látja a kivezető utat. A közösség erős és jelentős támaszra talált Nagy Péter tiszteletesben, aki nem csak bibliaórákat tart, hanem jelentős adományokkal segíti a telepi lakosokat a református egyházközösség patronálásával.

És segít a közösségfejlesztő szakember, Korpai Tibor is a Közösségfejlesztők Egyesületének jóvoltából. Amiben és ahol tud, de leginkább abban, hogy az itteniek félretegyék inkább vélt, mint valós ellentéteiket, és megtanuljanak közösségként gondolkodni. Hogy felismerjék, érték lakozik bennük, még a legszegényebbekben is – mert a példamutatás, az értékek közvetítése nem „pénzen” múlik.

Szofi nagyon hisz a gyerekek „erejében” is. Nyitottabbak, befogadóbbak az új dolgok iránt és bizony sokszor sikerre éhesek. Ők lehetnek azok, akiken keresztül át lehet hidalni a korábbi ellentéteket, csökkenteni lehet a széthúzást – ahogy Szofi róluk mesél, úgy érzem, ők adnak neki erőt, akaratot, miattuk nem adja fel.

A házban játszanak, mesét olvasnak, rajzolnak, társasoznak, van foci, tollas. Kézműves foglalkozásokat tartanak, gyakran ellátogat hozzájuk a lelkész, hozza a gitárját, együtt énekelnek. Akivel kell, Szofiék tanulnak is, és rendszeresen készülnek verses, mesés programokkal.

Születésnapokat is tartanak itt a házban, gyerekzsúrokat, ahol az egész vendégsereg jól érzi magát, közösen főznek, tortát sütnek, ünnepelnek. Az alkohol viszont szigorú tiltás alá esik a kerítésen belül. Tavaly az anyák napi rendezvényük volt nagy siker, a jelen lévő szülők könnyekig hatódtak.

Egy közhely itt a valóság

Az iskolával közösen szervezett mesemondó délutánjukat azzal, a céllal szervezték, hogy a magyarok is megismerjék a roma kultúrát. A segítőházban rendezett programok is nyitottak, de oda a magyarok nem mennek el. Az iskolába viszont nagyon sok nem-roma néző is ellátogatott, láthattak roma táncot, és megismerhették a roma himnuszt is. A visszajelzések alapján pedig pozitív volt a mérleg.

A gyerekek a jövő zálogai, és ez Szofi szájából egyáltalán nem közhely. „Nagyon sok roma előtt nincs pozitív minta. Meg kell fogni a kezüket, és vinni őket egészen a célig, nehogy feladják. Másképp gondolkodnak, mint a többség, amit nem tanultak meg otthon, az óvodában, vagy az iskolában, azt már később hiába akarja bárki is beléjük nevelni” – sorolja Szofi.

Március közepén járunk, a ház végében húzódó, mintaszerűen előkészített kertben még bármi lehet, és a bármi itt szó szerint értendő: családokat menthet meg az éhezéstől, ha megművelik. Miután pedig idén Szofi a saját pénzéből 10 ezer forintot ajánlott fel annak, akinek a legszebb lesz a veteménye, talán nagyobb lesz a lelkesedés.

Sok sikert és kitartást kívánva búcsúzom Szofitól Ramocsaháza peremén. Hazafelé tartva azon gondolkodom, milyen borzasztó, amikor elhangzik a segélykérés, kinyúlik a segítő kar is, de valahogy mégsem tudnak egymásba kapaszkodni. A fülembe pedig vissza-visszacseng Szofi tömör életfilozófiája: a szeretet ereje…

 

A Közösségfejlesztők Egyesülete az elmúl két évben összesen 17 kelet-magyarországi településen folytatott fejlesztő tevékenységet. Azokróla csoportokról, szervezetekről, akikkel a mai napig együtt dolgozunk, cikksorozat született, újságírói szemmel, Bihari Dániel tollából. Ez az írás a cikksorozat tizedik darabja.